V. (A levél.)

Lepergett egy félóra. Andaffy nem jött. Lassan-lassan eltünt a lázas hév. Emma arczáról lassan-lassan lelohadt a vihar. Csak szemei csillogtak még mélyebben és tüzesebben és keblét bűvös lánggal égette a levél titka.

Emma az öreg nő után nézett. Ez elszundikált volt, miután a harisnyát elkészíté. Most egyedül volt Emma magával. Elővevé a levelet és olvasá:

«Oh kedvesem! Mit véthettem ön ellen, hogy ma nem jött el? Készen vártam a leczkére és alig valék képes palástolni lázas várakozásomat. Pedig mellettem ült anyám, rám szegezve azt a szörnyű kémlő tekintetet, melyet egy idő óta rémülve vettünk rajta észre.

S ön, kiért szenvedék és aggódám, ön nem jött. Nem jött, épen e napon, melynek oly iszonyúnak kellett reánk nézve lennie, s melynek rémülését egyedül kelle tűrnöm.

Vagy már sejté ön a rettenetest, a mi történt? Már megsúgta tán szive, hogy minek kelle bekövetkeznie?

Igen, Bélám, a mitől rég rettegtünk, s a mit kimondani még sem mertünk: megtörtént. Béla! -182- Szivem megszakad e gondolat szörnyű súlya alatt Béla – el vagyunk árulva!

Szerelem! Rettenetes édes titok! Megmérhetlen kínos gyönyör! Mért adtak téged nekünk az istenek, ha nem tudnak adni erőt, tégedet elrejthetni, megőrizhetni.

Bélám! Kedves, szegény Bélám! Mily remegve féltettük a kincset! Mint szenvedtünk és tűrtünk érette! Mint ültünk szemközt egymással égő ajakkal s nem mertünk szólani, kéz-kéz mellett, s nem mertünk érintkezni! Csak egymás szemeiben mertünk olvasni; csak pillantásaink voltak érzelmünk félő, titkos hirnökei. Oh átok reátok, ti csalárd hirnökök, – ti voltatok árulóink.

Nem írtam önnek tegnap; nem is írhattam, mert őrszemek kisértek.

Ma, midőn oly nehezen vártam jöttét és a várakozásom arczomra írta türelmetlenül kérdő szavát: «Hol maradt ő!» anyám e szavakkal szólított meg:

– Grófnő! Úgy látszik, rosszul érzi magát. Ez a zongorajáték önt szerfölött hevíti.

– Oh nem, kedves anyám! – felelék ijedten, – egyáltalán nem!

– De igen, édes gyermekem, s én elhatározám egészsége érdekében a leczkét egyelőre felfüggeszteni. Monsieur Andaffy nagyon is szenvedélyes zenész, magával ragadja önt is szenvedélye rohamába, pedig az ön alkata nagyon gyönge. Jövőben ön két kézre fog zongorázni. Meg fogom ezt mondani Andaffy úrnak.

Oly hangon mondotta ő ezt, melynek fagyos -183- éle elvágta minden további ellenvetésemet. Ott ültem, érezve, mint dúlta a vihar belsőmet és mégis erőszakosan kelle fékeznem keblem hullámzását, hogy kínom ki ne áradjon.

Végre, midőn ön nem jött, szobámba mehettem és kínom ezredrészét könyzáporba önthettem ki.

Oh, Andaffy, Andaffy! Mivé tett ön engem! Miért kelle nem sejtő, ifjú életemnek az ön szeméhez füzetnie, mért minden gondolatomnak és vágyamnak önnel egybefolynia, hogy önön kivül élni, létezni megszünjem? Rang- és kortársaim ezrei oly boldogúl élnek, örömet lelve apró csecse-becsén és gyermekes tréfákon, boldogok ruhájuk pompája, büszkék hiuságuk által, míg én…

Oh nem! nem! Bocsáss meg, oh bocsáss meg, kedves ifjú, egy gyenge boldogtalan lénynek! Bocsáss meg nekem, ki nem vagyok méltó büszke lelkedre, de bocsáss meg általad szentelt fájdalmamnak! Óh rút hálátlanság, mely egy perczig uralkodtál rajtam! Nem! Nem szabad szemrehányásokat tennem neked, mert te valál ébresztőm egy halvány színleges életből a valódi létre.

Mi a leány, mielőtt szeretni tanul? Korlátolt, jelentéktelen teremtmény! Emberi lény, mely előtt zárva minden, mi az istenség képmásává tehetné! Beszéde hiú s hallgatása álméltóságban pompáz, mely a semmis, tartalmatlan belsőt szemfényvesztő palásttal takarja. Boldogtalanok, kik nem fogadták be keblök merev földébe a szerelem csiráját! Életük a derült egű, de virágtalan pusztához hasonlít. Örökké felhőtlen felettök a -184- menny, örökké nyugodt s vihartalan a lég; de siket-némákként járják pályájukat és virág nem nyílik derült egük alatt.

Itt fekszem térdeimen én, a dúsgazdag grófi gyermek, jajgató, tört keblemmel és fohászkodom a szeretet atyjához és hálát adok neki ez összezúzott szivért; hálát neki, hogy megáldott legszentebb érzelmével általad, éltem mennyei harmatja te! És hálát adok neked is, kedves Bélám, hálát, hogy felemeltél a csillogó arany porból szived trónjára, fölnyitád előttem azon varázsvilágot, hol a szeretet templomában te vagy a király és áldozár, azon bűvös világot, melynek fénye oly igézőleg sütött reám, lángoló szemedből. Oh Béla, Béla, ne hagyj el, mert örökre tied vagyok!

Örökre! Mert most sem fognak tőled elragadhatni. El vagyok határozva, merészelni a legmerészebbet, daczolni világot hódított balitéletekkel, daczolni a rossz világgal, érted, ki jobb világom vagy!

Van egy hű anyai barátnőm, ki gyermekségem boldog éveit őrizé és boldogságomért most is mindent megtenni kész. Őt szabad olykor meglátogatnom. Reá fogom bízni titkunkat; ő lehetővé teendi, hogy gyakrabban találkozzunk.

Isten hozzád, Bélám, élj addig boldogul és bízd szerelmem erős szárnyára lankadó reményedet. Viszontlátásig, élj boldogul!

Még egyet! Ervin bátyám egyetemi barátod, tarts tőle, mert őt tartom árulónknak!

A sírig

Evelinád.»

-185-