(Emlékezés párisi nyarakra.)

Elém most régi nyarak vonulnak,

Páris keblén amikor számüzötten

Rejtettem el bús, dühös arcom

S esküdöztem:

Tatár-dulta földem sohse lát.

Kedveim mint váltogatták egymást,

Hányszor nőttem és buktam a hitben,

Hogy jók haragja s épülése

Soha itten

Vért új vérrel se moshat le már.

Óh, párisi, dacos bujdosások,

Ti őriztetek meg fiatalnak,

Ki, im, beérte és bevárta,

Míg akarnak

És mernek is az én társaim.

Új nyár érleli régi vetésünk

S a sok régi, fult párisi nyárra

Úgy gondolok, mint áldott, lelki

Barrikádra,

Ki megvédett az új harcokig.

Tüzelj, Nap, csapkodj vad, nyári zápor,

Hitek s dult mezők már kinyiltak

S kardot verve vas-keresztjéből

Régi sirnak,

Megyek: várnak a táborozók.

(1914. junius.)