Álom-mázsát hordok magamban

S mint ragyogó, súlyos kísértet

Nézegetem a maiakat

És imádkozva látok, mérek.

Ha mikor én álomba botlok

(Nehéz az álom mostanában),

Mindig aféléket képzelek,

Hogy az Élet izlik a számban.

Hogy az Élet izlik a számban

S szivem vérétől messze-messze

Csörgedeznek kicsi patakok

Én szivemnek vérével festve.

Valahol mintha fönt-fönt volnék,

Érc-oszlopok s gránit-bálványok

Szilárd talpazatát érezem:

Valamely Isten-fejen állok.

Állok, várok, nézek riadtan,

Sehogysem bizok az Időben

S a fájdalmaim kiömlenek

Áradt tavasz-vizekként bőven.

Testem, ez a szent, kényes szerszám,

Mint valami ördöngős posta

A Most-Idők rémületeit

Előre és magával hozta.