Schöpflin Aladárnak küldöm

Unatkozók s halálra-untak,

Bolondosan furcsák vagyunk,

Fájdalmasak és búcsúzók

S milyen furcsán nézzük magunkat

S milyen furcsán néznek most minket.

Csalódás-kő ránk nem zuhant

S mégis sújtódottan, szédülten,

Sustorgó ázott-fák a tűzben,

Panasszal égünk, lángtalan.

Mint elárvult pipere-asztal,

Mint falnak fordított tükör,

Olyan a lelkünk, kér, marasztal

Valakit, ki már nincs velünk,

Ki után ájult búval nézünk.

Egy régi, kényes, édes dámát,

Kegyetlen szépet siratunk,

Bennünksarjadtat: asszony-részünk.

Valakit, kiért hiúk voltunk,

Apródok s cifra dalnokok

S kit udvarunkban udvaroltunk.

Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,

Nagy termeink üresen kongnak,

Kölykösen úszók szemeink:

Valaki útravált belőlünk

S nem veszi észre senki más,

Milyen magános férfi-porta

Lett a szemünk, lett a szívünk,

Szemünknek és szívünknek sorsa,

Mert asszony-részünk elhagyott.

Nem tudjuk szeretni magunkat

És nem hisszük el, hogy szeretnek,

Ákombákomos szépeket

Idegen, váró embereknek

A régi tussal nem írunk,

Mert mi csak magunknak bókoltunk,

Asszony-énünkért, szertelen,

Érte voltunk jók, ha jók voltunk

És kacérok és hűtlenek

És most sírva megözvegyedtünk.

Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyüg

Siránkozik pityergő szánkon

S omladozó, árva szívünk

Ezer fájást talál, hogy fájjon

S ezeregy fájás fáj nekünk.

Kopott az arcunk, kopott minden,

Kopott a világ s a szívünk

S minden világ a szemeinkben:

Mi hírért, sikerért szalasszon,

Ösztönzőnk, igazi valónk,

Kiszakadt belőlünk, az asszony.