Csitt, kuss, mert háboru lesz,

Így szólanak a belül-háborgóknak

S félek, hogy nyilt tengeren

Megáll a hős, rakétás, büszke csónak,

Mely armadákat elsülyesztne.

Hát hozzák a háborut,

Hát vigyék el mészárszékre a testünk.

És mégis csak mink vagyunk,

Kik megdöglünk, de kik semmit se vesztünk

S csónakunk dagad Albatrosszá.

Mi parancsolók vagyunk,

Lelkünk redőnye néha leeresztve,

Hős csónakunk néha áll,

De mink fogjuk váratlanul keresztbe

Döntni nagyurak számítását.

Csináljanak háborut,

A mi örök háborunk sokkal készebb.

Nekünk öntik a csodát

Emberei a büszke ember-észnek.

És mi kacagunk utoljára.