AZ ÖREG BORKONYI.

Az utcák az ember születése előtt kezdődnek, de nem éri végüket az ember a halállal, amit az öreg Borkonyi sem tudhatott jobban, mint mások. Az öreg Borkonyi régi, nehéz, magyar, falusi csizmáival megkésett egy kicsit: becammogott, bevénült egy új, bolond világ sáros utcáiba. Az öreg úr, akit Nagyúrnak becézett a környék, úgy képzelte, hogy ő még mindig a régi utcákat tapossa s nagyon csodálkozott. Valójában neki volt igaza, ha csodálkozott, mert az Élet nevezetű városban – vagy faluban? – igazán mintha megbabonázottak volnának az utcák. Elindul csöndesen vagy gyorsan, nyugodtan vagy izgalommal az ember s észre se veszi, hogy az utcák átlopták egy másfajta világba. Az utcák kezdődnek ugyanis kezdet nélkül, cserélgetik, váltogatják járókelőiket, új és új világokon nyújtóznak által. S az ember, aki megy, jár, él, néz, csak az utcák sötét, messze, örök torkait látja és csak néha eszmél fel riadtan, hogy íme már nem az ő világában van. Ha fiai, gyermekei vannak az embernek, miként az öreg Borkonyinak voltak, keserűen, de mégis beletörődik ebbe a nagy megcsalatásba. S ha falusi ember, magyar csizmás, régi módi Nagyúr, akkor sűrűen káromkodik is hozzá, amig csak a szemét be nem lepi a koldus-köny, a köny.

Az öreg Borkonyi két fia úgy elhagyta az apját, mintha ez az úr lett volna a legidegenebb ember, akivel találkozniok kellett. Az öreg Borkonyi nem volt sok húrra hangolt lélek, tehát küldte, elég nyugodtan, a tömérdek pénzt a két fiunak hónap elsején és sokszor-sokszor hónap-közben is, ha kellett. Fázott, félt, szitkozódott, egyáltalában érteni, egy csöppet megfogni, sőt sejteni se tudta, mire kell manapság ennyi pénz jólnevelt, úri legényeknek. Ő is élt városban, mert vőlegénységének szép idejét Kolozsvárott töltötte, de neki nem kellett annyi pénz, holott a vőlegény-sor is sokra kötelezte. És külömben is, miért nem házasodnak a fiuk, mikor már harminc évesek elmúltak mindaketten és ő, az öreg, valamikor huszonnégy esztendős korában feleséget hozott. Még jó, hogy meghalt az anyjuk, mert annak talán még jobban tudna fájni a fájdalom s a szeme is hamar záporozott szegénynek. Sírt rögtön, ha nem tudott valamit megérteni s hogyan tudná most érteni a két elidegenült fiát?

A fiuk pedig csak néha-ritkán, látható unalommal kukkantottak le Borkonyra s örültek, ha minél hamarább visszaszaladhattak.

– Legalább ott, fent, Pesten együtt laktok, együtt éltek ugy-e? – kérdezte a szegény Nagyúr minden látogatásnál a fiait.

– Mit gondol, apám, – mondta Ákos, az idősebbik fiu, – nem falu az a Pest s Jenőnek is másképen illik élnie, nekem is.

Jenő, a fiatalabbik Borkonyi, képviselő volt, neki nyilván másképen kellett élnie, mint a bátyjának: ő hotelben lakott. Ákos pedig több volt, mint Jenő úr, csak úr, becézett, kedves, előkelő, szeretnivaló úr, akinek külön, úri lakás dukált. Az öreg Borkonyi állott a fiaival s e furcsa csodákkal szemben gyámoltalanul, csalóka utcák közepén, még káromkodni is későn jutott eszébe. Csak látná őket közelebbről, az életüket, de Pesten ő hiába látogatta meg őket, mert ott semmit se látott. Beszállásolták egy pompás fogadóba, ebédre, vacsorára vitték, szinházba, fölszármazott, rokon, úri családokhoz s az öreg Borkonyinak már a harmadik napon szédült a feje. Ő is örült, mint a fiai, ha Borkonyról elutazhattak, örült, hogy a feje nem szédül s hogy megint a falujában lesz, ahol mégis csak tudott tájékozódni. Itthon elrejtőzött a Nagyúr, tíz szobája volt hozzá, vagy kocsiba ült és dühös siránkozással hordatta meg magát a birtokon. Itt, csak itt, egy tagban, szép, áldott, régi, jó hatezer hold föld, minden talpalatnyi belőle hű, mint az édes apa.

*

Az öreg Borkonyi hirtelenül ravaszságra adta akaratlanul vén fejét, amikor már túlságosan, gyermekesen sokat búsult. Levelet írt a fiainak, hogy ő a végét érzi s jön az utolsó nyár, az ő utolsó nyara, adjanak neki ebből a nyárból legalább egy hónapot a fiuk. Jőjjenek haza, de úgy, mintha igazán hazajönnének, Svájc vagy Ostende helyett, hívjanak vendégeket. Borkony csodaszép, az erdők hűsek, a Szamos fölér egy álmos tengerrel, a kert pompás, az öreg kastély kiöltözködött.

A fiuk keserves tanácskozások után elhatározták, hogy haza muszáj jönniök, haza fognak jönni s évődtek egymással.

– Borkonyra aligha hozhatod el a valóban pompás kis Józsa Etát, – csúfolódott Ákos az öcscsel, a képviselővel.

– Igenis elvihetem, – válaszolta kacagva Borkonyi, – olyan úriasszony édesanyja van Etának, akivel akárhova el lehet menni, tudod.

S a fiuk megírták, hogy örömmel jönnek, bár ők már eligérték ezt a nyári hónapot, de tudnak a dolgon valahogy segíteni. Jenő bejelentette a vendégeit, özvegy Józsa Zsoltnét és a leányát, Józsa Etát s Ákos is a magáét, Kály Miklóst és a feleségét.

Tartoztak is félig-meddig ezzel ennek a négy embernek, akik egy kicsit már valósággal a Borkonyi-család tagjainak érezték magukat. De nyugtalan volt mind a két fiatal Borkonyi, még azután is nyugtalan, amikor az öreg úr, a szegény Nagyúr levele megérkezett. Nagy tisztelettel üdvözölte levelében jóeleve az öreg Borkonyi a fia vendégeit, jőjjenek Borkonyba, mintha hazajönnének.

Próbált régi, magyar, falusi ember szokása szerint a familia-nevekről eligazodni az öreg Borkonyi: milyen Józsák, micsoda Kályk? No, majd megválik s az öreg, bús ember egészen meglegényesedett a nagy, buzgó vendégvárásban s vele együtt egész Borkony megfiatalodott.

„Ezt a Jenőt még csak értem, – töprengett s elég vídáman töprengett az öreg úr, – az az Eta okvetlenül pompás leányzó lehet.“ „De ezek a Kályék hogyan jönnek Ákoshoz,“ – s nem adta volna sokért, ha egy leány jönne Borkonyra az Ákos vendégeivel is. S az öreg úr vidáman topogott régi, magyar, falusi csizmáiban, mintha ismerős utcán járna. S akkor is nagyon örült, amikor a két ócska hintót, melyet eléjük küldött, meglátta messziről közeledni. El nem vette az öreg úr édes kedvét, nyájasságát, hogy a fiukat satnyábbaknak, öregedőbbeknek látta, mint a multkor. Ő piros volt s hacsak nem búsult, ragyogó szemű, a haja fehér-fekete, szakálla, bajusza is. Mi éri ezeket a gyerekeket ott fent, Pesten, hogy ezek majdnem gyermekkorban megsárgulnak s elhullatják a hajukat? A fiuk kissé zavarodottan, de nagyon figyelmesen segítettek a vendégeiknek s vezették őket az apjuk elé. Kály úr nagyon elegáns, komoly, sőt komor szakállas úr volt s a felesége egy alig húsz esztendős barna tündér. Özvegy Józsa Zsoltné méltósággal, mely izgató kacérságot leplezett rosszul leplezve, szállott ki a hintóból. Józsa Eta pedig aranyos szőkeségével, rózsás arcával, nevetésével úgy ugrott az öreg Borkonyi elé, mint egy váratlan, fiatal öröm.

Óh, ez szép nap volt, éjszakába lopózó, fölséges, szép, falusi nap, tele izgatottsággal és örömmel.

Talán az volt a szerencse, hogy a sok izgalom, esemény elálmosította a szegény Nagyurat. Még a Józsa Eta kicsi, csengő hangja, mert Eta énekelt is vacsora után, megkönnyesítette a szemét. Azután karonfogta a tiszttartót, aki majdnem olyan öreg ember volt mint ő s aki velük vacsorázott.

Míg szobájába ért, megjött álmosan is a hangja az öreg úrnak s majdnem nótázva mondotta, egyenesen a tiszttartó fülébe:

– Micsoda leány ez az Eta, de látszik az anyjáról is, mert az se lehetett utolsó leány a maga idejében. Az asszony, az a Kályné, az talán még különb, de kár, hogy asszony, a teremtésit.

A tiszttartó, az öreg Dénes, alig tudta elnémítani s szobájába vezetni a Nagyurat, a szegény öreg Borkonyit. S a Nagyúr azzal aludt el, már ébren álmodni kezdte, hogy neki két csodaszép menye van s öt-hat unokája, édes, pici, apró jószágok.

*

Három nap múlva – s a napok olyanok, mint a csukott függönyű szobák – az öreg Borkonyi kint, a földeken sétált nyögve, roskadozva Dénessel, a tiszttartóval. Az öreg Dénes próbálta támogatni, vígasztalni, de a szegény Nagyúrral nem lehetett beszélni.

– Ne beszéljen, hiába beszél, Dénes, vén szamár maga is, épen olyan, mint én voltam. Én figyeltem két napig – Dénes, fiam, itt csúnya dolog történt. Az a Kály mindig arra igyekezett, hogy a felesége és Ákos nyugodtan lehessenek. Az a kis szőke tündér, az az Eta, az, Istenbocsáss, még talán szinésznő is lehetett.

Az öreg Dénes iparkodott, huzogatta a vállait, beszélt, dünnyögött, de a Nagyúrral nem lehetett birni:

– Ne szamárkodjék, Dénes, én látok mindent, ezekből én sohse kapok menyeket.

És ezt olyan rettenetes fájdalommal mondta az öreg úr, hogy a fiai hahotáztak volna, ha hallják.

– Holnap megebédelünk s a fiuk és a vendégek ki fognak kocsizni. Engem vigyen ezalatt egy parasztszekér lopva ki a szőlőbe, a szüretelő házba. Ha majd ők hazaérkeznek, mondja nekik, hogy elutaztam vagy meghaltam, amit akar. De abban a házban, ahova én a fiaim anyját hoztam, az én fiaim nem mulathatnak olyan nőkkel, akik nem lesznek a feleségeik.

És megint olyan fájdalmasan mondta ezt az öreg Borkonyi, mintha már az is fájna neki, hogy ez a két nő se az ő fiainak a felesége.

Így történt, még délután elutaztak a fiuk és vendégeik s egyéb baj nem történt. Afelől szinte nagyon is biztos volt az öreg úr, hogy az ő kopaszodó fiai nem követnek el már szamárságokat. Nem haragudott azonban senkire és semmire, csak az utcákra, amelyek őt olyan helyre vezették, ahol sem a házakat, sem a szokásokat nem ismeri.