GYELLEY FARKAS BUTYKOSA.

A pusztuló Gyelley-kastély híres parkjából káposztás kertet formált az idő. S nyári délutánokon e napverte, sütött, sivár kert közepében ujságokat olvasott Gyelley Farkas. Öreg karszéke mellett nyitott szájjal illatozott egy régi, szomoru, zöld pálinkás butykos. A káposztás kert felső szegletében néha zaj támadt, különös, ijedelmes lárma. Gyelley Farkas nyugodtan csókolta meg a butykost: nincs semmi baj. Nem ágyú-szó, nem mennydörgés az: a cserepek görögnek az omló Gyelley-kastély tetőjéről. Már nem új ez a dolog, néha a fal is megroskad, szomoru és bús ez a mai világ.

Bár az ágyú-szó és mennydörgés nem voltak ismeretlen muzsikák Gyelley Farkas füleinek. Ő volt ám az, ugyanez a Gyelley, az utolsó Gyelley, ő volt a híres nemzetőr-kapitány. Bizony ez a nagyon vén és nagyon furcsa ember akasztatta föl a giresi oláh papot. S ugyanő alkudozott negyvenkilencben kéz alatt, barátságosan Siska oláh tribunnal. Ilyen volt ő virágos életerejében, különös, kiszámíthatatlan Gyelley-vér. Furcsa, háborgó, szép lelkű magyar úr, meglepő teremtménye egy meglepő korszaknak. Kinálgatta, kellette magát minden nap a halálnak, amikor tetszett neki az élet. Voltaire-imádónak hirdette magát s mégis rajongó gyermekként csörgette a kardját Zsibóig. S íme, elmult régen Zsibó, fegyverletétel, alázás, remény, busongás. De ő kilencven éves, él és pálinkát iszik a káposztás kertben.

*

A hirlapok, amelyeket Gyelley Farkas olvas, tizenöt esztendősek. Tizenöt esztendős indulatok okoznak nagy gerjedelmeket Gyelley Farkas szivében. Ő ezt nem sejti, mert ő már szegény groteszk, ősz szakállú csecsemő tizenöt, sőt húsz esztendő óta. Az idő, mely robog, szalad, tréfás játékot játszott el Gyelley Farkassal. Incselkedett, lökdösődött vele s végül kirántott alóla mindent Az öt tanyát, a sok udvarházat, a hasznos garatú, híres Gyelley-malmokat. Kirántott alóla mindent, pénzt, becsülést, gőgöt, még az emlékezést is.

A parkot pedig egy tót szakácsné csinálta káposztás kertté. Jött, került ez a nő, talán a sors küldte egyenesen. Valamikor csinos fehér személy volt s ő végezte el, amit a sors parancsolt. Ő adta el a tanyákat, a Gyelley-malmokat, az udvarházakat, gúlyákat. S már nem bánná, ha a halál megszabadítaná a vén csecsemőtől. De a halál bizonyosan emlékszik, hányszor ingerelte őt valamikor a nemzetőr-kapitány. Nem akar jönni azért se Gyelley Farkasért, pedig már ételt is keveset ad neki a tót szakácsné. S nem járat neki új hirlapokat, de az öreg méhesből szedi föl a sárgult régieket. Gyelley Farkas pedig a butykos mellett derül, komorul vagy izgul tizenöt esztendős hirlapok szerint.

*

Gyelley Farkas azt hiszi, hogy Mózes zsidó küldi neki naponként azt a liter rosz illatú gabonaszeszt. Pedig Mózes zsidó már húsz esztendeje meghalt, talán a fia is. De hadd higyje Gyelley Farkas, hogy ő úr s tartozik ezzel a pálinkával Mózes. A kegyelem-pálinkát egy rokona fizeti Gyelley Farkasnak a szomszéd faluból. S ugyane rokona gondoskodik egy-egy kortynyi borról is vasárnapokra. Hadd igyék s hadd feledhessen Gyelley Farkas, ha netalán olykor kisértené elszárnyalt emlékezése. A káposztákat pedig lássa ősi terebélyes tölgyeknek, ha tudja. A paszuly-karókat fonja árnyas lugassá a fantáziája, ha van. Lássa a zsémbes, megvénült tót szakácsnét a régi, kedvesen pisze, piros, szőke szűznek. Képzelje el, ha tudja, hogy fiai vannak. Fiai, akik tovább csinálják ennek a falunak, ennek a környéknek a történelmét, álmodja a maga régi negyvennyolcas és negyvenkilences álmait. Szidja, káromolja az új történeteket, amelyeket tizenöt esztendős lapokból olvas. S ne sejtse meg egy pillanatra sem, hogy ő egyszerre csak útjába kerük az életnek. Hogy az élet egy kicsit tréfálkozott vele s azután kijátszva ott hagyta, a káposztás kertben, ahol negyvennyolcban olyan nagyszerűen zúgtak a parki fák. Ahol gyüléseket tartottak s ahol állott a giresi oláh pap akasztófája.

*

A kiváncsi falusiak pedig, ha arra jártak, gonosz kiváncsisággal pislogtak be a rosz sövényű Gyelley-kertbe. Ha sütött a nap s enyhe volt az idő, ott ült mindig Gyelley Farkas. Föl-fölkapta a butykost s megint olvasta a régi lapokat. A sárga, a régi lapok az ő eltemetett, régi, kinevetett történeteikkel zizegtek, kacagtak az öreg úr reszkető kezében. Vásott gyerekek ostoba, kegyetlen szavakat kiabáltak be a káposztás kertbe. Gyelley Farkas ült, felejtett és olvasott nyugodtan. Szép kék szemei voltak. Kilencven éves szemek, amelyek a segítő üveget nem ismerték. Kék, szép, fiataloknak maradt szemek, amelyekről senki se gondolná, hogy kilencven éve bámulnak ebbe a furcsa, bolond, mindig újuló s mindig vén világba.

Meddig fogják még ezek a szép szemek tölgyeknek nézni a káposztákat? Meddig olvassák friss hirekként a tizenötéves hireket? Alkonyatkor jön egy züllött, vén oláh cseléddel a tót szakácsné. Jött rendesen, dühösen és szitkozódva. Fölemelték ketten Gyelley Farkast, akinek a lábai bizony bénák voltak már. Vitték és belökték a roskadozó kastély egy csöndes, dohos szobájába. S a tót szakácsné elmondta az ő napi imáját. Hogy szabadítsa meg már az Isten ettől a vén nyomoréktól, ettől az átoktól, a káposztás kert kilencven éves lakójától, aki pompásakat aludt. Álmában legény volt, négyes fogaton járkált leánynézőbe s törte-verte az orosz ellenséget, mint a pozdorját. Az áldott, a kiürített butykos küldte e szép álmokat a káposztás kert lakójának.

*

És most a vége következik a Gyelley Farkas történetének. Mert meghalt a kegyes rokon s egy napon nem érkezett meg a pálinka. Gyelley Farkas nyugtalanul forgatta a sárga, ó hirlapokat. Duruzsolva, motyogva, sőt haragosan mutogatott a butykosra. S valahogy, valahogy elkezdett emlékezni. Megrémülve nézte, szép június volt ekkor, a sivárságot. A káposztákat, a paszuly-karókat s amott a lyukas tetőjű, félig omlott házat. Hát a tölgyek, az orgona-bokrok, a virágos ágyak? Harmadnap a tanyák, a malmok, a gulyák jutottak az eszébe. Negyedik napon undorodva sóhajtott, amikor a tót szakácsné a vén oláh cseléddel betámogatta a házba. Egyszerre fölfoszlott előtte az egész mult s ez éjszakán aludni sem tudott. Sírt, sírt s e könnyek elhozták hozzá a halált, akit eddig a pálinka szaga riasztott el. Szép, ifjan maradt kék szemei nagyon elborultak Gyelley Farkasnak, amikor visszaemlékezett az életre s amikor a tizenötéves lapokról is megtudta, hogy tizenöt évesek. És óh be szomoruan halt meg a káposztás kert lakója.