Móricz Zsigmondnak, akit már nem is tudok jobban szeretni.

Vadászgatnak múltamban a gondok:

Ki szoknyákért futkostam bolondot?

Megérte vagy meg nem érte?:

Késő van már, mit bágyasszak érte.

Minden elmúlt bolondságom drága,

Magam csúfja, magam bolondsága:

Nem maradtam szeretetlen

S ha szerettem, magamat szerettem.

Most vagyok csak szomorúan, furcsán

Régi-régi bolondságok múltán:

Szép eszem ha mostan elmén,

Istenem, be meg nem érdemelném.

Sötét szirma az én violámnak

S csillog az est, engem sokan látnak

S vén vagyok bár s nem érdemlem:

Piros legyen a bokrétás mellem.

Bús violám, akarsz lenni rózsa?

Rózsa kell most, nem tehetek róla:

Hogyha eddig nem engedtem,

Ne kacagjon ki a világ engem.

Felednélek, ha nagyon akarnám,

Eléldelnék a magam hatalmán

Boros szívvel kihevülve.

S, jaj, mi lenne, hogyha sikerülne?

»Lement a Nap a maga járásán,

Sárgarigó szól a Tisza partján,

Sárgarigó, fülemile,

Szép a rózsám, hogy váljak meg tőle?«