»… Je sais ton coeur, mon coeur…«: a csak-egy-Asszonynak küldöm.

Szívem ütném rá pirosan e virágos,

Alkonyi kékbe burkolt, de szomorú

S bágyadt írású, májusi napra.

De levelem, mire elérne, virradna

És félénk fakulók a mi betűink.

Titkokat küldenék, küldeném magam,

Ki itt állok, mióta a szemedben

Sorsom villant és százszor szenvedetten

Szenvedem a te oldatlan sorsod,

Titkod és sorsom, sorsod és titkom.

Május diktál és nem tudom, hogy mit mond,

Csak azt tudom, hogy elmentél hamar,

Hogy jó szemeddel oly kicsinyig néztél,

Föl se mentettél, pörbe sem idéztél,

Titkunk titok és a pörünk pihen

És múltjaink dermedik a Napot.

Ha azt mondom: mégis te vagy a Kezdet,

Látom, ahogy a homlokodon

Ezer gyanú méltó fájdalma reszket

S hogy a szemed távolban is bezárod.

S én künnrekesztve dideregve várok

És félek is, hogy a szemedbe fogadsz.

Nagyon látsz majd és kegyelem nélkül látsz

És könnyeiddel vegyülve megtudom,

Hogy kit siratsz, mit siratsz, meddig

Félsz még és mért kell neked félned.

Jaj, az a május, ez az Élet,

Jaj, mi két ember, akik félünk,

Holott titkunk miénk s a bátraké a Sors.

Olyan csodásan kezesek a titkok,

Fogózzon a szívembe a szíved

S ne átkozz semmit, ami elmúlt

S úgy várd a késő üdvösséget.

Az elfáradt szívek is szépek

S áldottak az ölelő zokogások.

És meg ne rikkasson a levelem,

S a május: ne sírj, mert sírok én.