Bródy Sándornak, szívére borultan.

Stájer városnak éjjelére látok,

Lenn csöndes fényben lobognak a lángok

S fenn őrült lángban fénylik a szivem,

Szeretnék más lenni, mint amilyen.

Óh, ha vágyaim lépést-hajtni tudnám

Völgyi erkölcsök tisztes, sima utján,

Dombon is lassan s lassan a mezőn,

Kocsi-táborban előgyeledőn.

Még a vad éj is milyen szelid itten,

Vígak a sorsok vert bilincseikben,

Okért a jókedv nem kutat sokat,

S bennem a bánat is már válogat.

A stájer város felüzenget hozzám:

»Küldd le a lelked, én összefoltoznám,

Fognám a vágyad, óvnám a szemed.«

Most már így is jó, nem kell, nem lehet.

Most már a lángom gyúljon pokolpírba,

Vágyam vágtasson, ameddig csak bírja.

Ne irigykedj, én rendetlen szívem:

Minden szív rendes, mikor elpihen.