Ha maradt volna nagy akaratom,

Megint verses sorokba törném össze,

Hogy lépjen ki hökkentőn a szívemből

Utolsó, szép titkom is szabadon.

Szűk lelkű Élet, kibe beleférnem

Alázatos meghajlással se tudtam,

Hajolj reám, csóváld meg csúf fejed

S hallgasd meg én szépséges szív-verésem.

Vers-leső kandik, szokottság családja,

Száz volt asszonyra hiába gondoltok:

Most jött elém csak az egyetlenegy

S ez az egy a más, ez az egy a drága.

Csöndes Asszony, kit fázó, puha lépted

Én avaromba rejtően bezavart,

Ki vén lelkemen keresztül-méláztál,

Most fényt zúdít rád titok-rontó vétek.

Grác mellől, melyben Pázmány tanított

S hova most magyar, eretnek poétát

Gyógyulni küldött féltő szeretet,

Szállj, tarthatatlan, szerelmi titok.

Óh, el kellene most harapnom nyelvem

S ceruza-tartó ujjamat letörnöm,

De, jaj, nekem valló Sors adatott

S ime, nyilnod kell legszebb földi börtön.

Dagadt szívem, te szegény meggyülemlett,

Tüzelő, forró, meghurcolt, igás,

Hintsd szét minden fényességét magadból

Az üdvös és szerelmes feszületnek.

A csak-egy Asszonyt a szívemben hordom,

Ki minden volt verset, asszonyt legyőzött,

Óh, én köteles versbe-életem,

Óh, én boldog-bús, kikiáltó sorsom.

De zuhogj reám némber-hahota,

Szalass el sorsom, szabadúlj el vágyam

S ha ölve aláz is a mindent-vallás,

Valld be: szebb titkod nem volt még soha.