(Eötvös József emlékének.)

Imre Sándornak, a nagy tanítónak s nemes barátnak küldöm.

Hogy indult végre egyszer a magyar

Kivált és bátor férfiaival,

Szédülten szállt előle a sötétség

S az emberek egymást oly hittel nézték

Ez országban, mint soha az-előtte.

Mindegy:

Vidámuljunk, ha a bánat

Fülünk közé vág is néha,

Kín volt mindig itt a dacnak

Legízesebb tápláléka.

Selmáskodnak már az igazak is,

Tréfa kis dolog, tréfa a nagy is,

Úgy romlunk, mint az esős nyári körte,

Volt egy-két hitünk, azt is összetörte

Alkus úr-had és vert, futó parasztság.

Mindegy:

Vidámuljunk, ha a bánat

Fülünk közé vág is néha,

Kín volt mindig itt a dacnak

Legízesebb tápláléka.

Bécs jó, süket fajd s mi jómadarak,

Szabad minden nép, üdvéért szabad,

Csak nálunk rothad minden bárgyu kínban.

Be másként hittük ifju álmainkban,

Új honszerző vágy mikor tombolt bennünk.

Mindegy:

Vidámuljunk, ha a bánat

Fülünk közé vág is néha,

Kín volt mindig itt a dacnak

Legízesebb tápláléka.

Paraszt leromlott s régi a nagyúr,

A többi vállat-vonva igazul,

Kín van már csak itt s egy-két ember távol

Kitekint daccal s új dacot kovácsol,

Hogy hátha mégis csoda esik vélünk.

Mindegy:

Vidámuljunk, ha a bánat

Fülünk közé vág is néha,

Kín volt mindig itt a dacnak

Legízesebb tápláléka.