Örökkön hajt a Démon, űz, kisérget,

Halk levegőként úszkálgat körültem,

Tüdőmbe suhan s én gyötrődve égek

Örökös vágyban, szomjúságban, tűzben.

Néha, mert tudja, imádom a Szépet,

Elém a legszebb némber képét hozza,

Képzelt okot ad, száz hazug mentséget

S kapatja ajkam gonosz italokra.

Isten arcától így visz messzebb, messzebb,

Engem lihegőt, fáradtat, tépettet,

El, a nagy Untság bús sivatagára.

Zavart szemembe kap s előttem vágtat,

Piszkos rongyok és nyitott sebek árnya

S egész rémes tára a Pusztulásnak.