Él minden szívben egy bolond Kiméra,

Van mindenkinek álom-szeretője:

Ráleltem én is már a magaméra.

Enyém. Ne fájjon a más feje tőle.

Hajh, mert veszett egy legény vagyok én ám:

Amíg mások a vackon szenderegnek,

Én egy Madonnát hivogatok némán,

Nagyasszonyát az esett embereknek.

Bolond kis eset. Sokszor sírni késztet:

Nyakig a szennyben, mindig akkor látom,

Mikor a hátam gyönge egy ütésnek

S bőröm egy garast nem ér örök áron.

Mikor húz a sár s mint a puskafojtást,

Úgy rágom össze fogammal a szitkom,

Mikor vergődöm és dühöngök folyvást,

Akkor jelensz meg én sugaras Titkom.

Ott a barakkban, ott látom az ágyon,

Őt a csodásat, szűzet és fehéret.

– Te, Te, Királynő, én rongy nyoszolyámon?

S elszáll holt fénnyel, mire odaérek.

Hogy ki? Nem tudom. És sohase kérdem.

Ugy kél föl bennem, mint nyáreste Holdja,

Ugy lobog, mint a fáklya csodafényben,

Ő az én lelkem lobbantó koboldja.

Éjem és Sorsom egy mély katlanában

Valahol les rám. Melle nyíló rózsa,

Úgy tüzel, úgy ég két szeme a vágyban,

Bennük buzog tán minden Idők csókja.

Ő tán a Szépség, Irgalom? Be várom.

S Ő én reám vár. Be régen is várhat,

Míg átgázolok könnyen, véren, sáron.

Ő nem csúfolja az én rossz ruhámat.

Óh, messze van még. Szent, sápadó árnya

Behúll vermén a titkos, barna Estnek,

Síroknak földjén lehet a hazája,

Hol süket kéjjel, álomban szeretnek.

De egyszer. Nyirkos, gyilkos, éji órán,

Óh borzalom és keserűség Éje,

Könyörülsz majd az aszfaltok lakóján

S szűzen, csókosan elküldöd eléje.

De kit? (Óh rongyos koldus, bamba, léha,

Hogy a te vágyad vágyakat fakasszon?

Nézted tükörben vánnyadt tested néha?)

Hol az a híres, csókos, szűz Menyasszony?

Én istenem. Hisz olyan mindegy végre,

Azért szeretne, hogyha élne, vóna.

(Baktass, rohanj hát tovább a vad éjbe

S álmodj, ha még tudsz, álmok álmodója.)