«Né hol kerekedik egy fekete felleg,

Né hol száll, né hol száll egy fekete holló!

Szállj le holló, szállj le, se nem igen messze,

Se nem igen közel – kétszáz mértföldnyire,

Izenjek apámnak és édes anyámnak,

Jegybeli mátkámnak.

Repülj udvarára, szállj le ablakára,

Ha kérdi, hogy’ vagyok, mondjad, hogy rab vagyok

Király udvarában térdig vasban vagyok.

Megunta két lábam már a követ nyomni,

Megunta két kezem már a lánczot huzni,

Megunta két fülem tenger mormogását,

Vad galamb bugását.

Megitatták velem a keserű pohárt,

Elém terítettek fekete gyász ruhát;

Adta volna Isten, ne láttalak volna,

Hiredet porodat ne hallottam volna?

Istenem, istenem, de megvertél engem,

Szerencsétlen társsal, holtigvaló gyászszal

Holtig való gyászszal!

Kit mindig szerettem, jaj be távol estem,

Kit mindig gyülöltem, annak rabja lettem.

Szabad a madárnak ágról ágra szállni,

Csak nekem nem szabad violámhoz járni,

Violámhoz járni.»