János urfi gondolkozik,

Házasodni szándékozik,

Nyergeli is paripáját,

Hogy meglássa a mátkáját.

Nyereg alatt paripája,

Könnyen felül a hátára,

Maga ifju, hosszu lába,

Nem magas a paripája.

János urfi, János urfi,

Magát nem kergeti senki,

Kár úgy sietve vágtatni,

Kiért siet, megkaphatni.

János urfi hamarjába’,

A mátkája udvarába’,

Ül a mátka az ablakba,

János urfit rég nem várja.

Szól a mátka az ablakba’,

Vigyék lovát a pajtába,

A cselédek ezt megteszik,

Lovát szalmával étetik.

János urfi palotába’,

Borult mátka a nyakába,

Sir, de mért, maga tudja,

Hogy miért sir, az ő búja.

János urfi, jobb lett volna,

Otthon maradni puczokba’,

A mátkája azért búsul,

Mért nincs maga tőle távul,

A kit igazán szeretnek,

Annak palacsintát sütnek,

Nem marad el a borhozás,

Székelyeknél ez a szokás.

János urfi haza jöve,

A trektából részt nem vöve,

Panaszolja az anyjának,

Édes anyja szól fiának:

Fiam Jankó, ott nem kellesz,

Keress magadnak mást, jobb lesz;

Ha nem kereszsz, te bánod meg,

Tudom, sógorod elég lesz.

A tanácsot nem fogadá,

Feleségit haza hozá,

Annyi is már a sógora,

Szerit számát ő sem tudja.