Budai Ilona ablakba könyökle,

Hallja, hogy ellenség rabol a környékbe.

Csak eszibe juta kéncsös küs ládája

S kéncsös küs ládáját hóna alá fogja.

Hajadon küs lányát jobb kezin vezette,

Futkosó küs fiát bal kezire vötte.

Megyen, megyen, megyen sűrű fenyves erdőn,

Egy fölhagyott úton, sötét röngetegön.

Hát mintha hallaná lovak dobogását

S csakhamar letöszi hajadon küs lányát.

Hajadon küs lánya ilyenképpen síra:

«Anyám, édös anyám, ne hagyj el az utba!

Essék meg a szüved, ne hagyj itt engömet!»

«Bizon itt hagylak én, leányom, tégödet,

Mert leány helyébe leányt ad az isten,

De pénzem helyébe ingyen nem ad isten.»

Megyen, tovább megyen sűrű fenyves erdőn,

A fölhagyott úton, sötét röngetegön.

Hát mintha hallaná lovak dobogását,

S csakhamar letöszi futkosó küs fiát.

Futkosó küs fia ilyenképpen síra:

«Anyám, édös anyám, ne hagyj el az utba,

Essék meg a szüved, ne hagyj itt engömet!»

«Bizon itt hagylak én, édös fiam tégöd,

Mert fiu helyébe fiut ad az Isten,

De pénzöm helyébe ingyen nem ad isten.»

Megyen, tovább megyen sűrű fenyves erdőn,

Az elhagyott úton, sötét röngetegön,

Mig eljuta végre egy szép tágas rétre,

Hát egy bival tehén azon jöddögél le,

Az idei bornyát szarva között hozta,

A tavalyi bornyát maga után rítta.

Ezt hogy megpillantá Budai Ilona,

A földre borúla, keservesön sira,

Keservesön sira, kárhoztatá magát:

«Az oktalan állat nem hagyja el bornyát.

Istenem, istenem, én édös istenem,

Hát én lelkös lévén, hogy hagyám gyermekem?»

Avval visszafordult a nagy fenyves erdőn,

Az elhagyott úton, sötét röngetegön;

Csakhamar elérte s oda nyujtá ujját

S híni kezdé szépön az ő kicsi fiát.

«Bizon nem mögyök én, mert nem voltál anya,

Ha a löttél vóna, itt nem hagytál vóna!»

Megyen, tovább megyen a nagy fenyves erdőn,

A fölhagyott úton, sötét röngetegön;

Csakhamar elérte s oda nyujtá ujját,

S híni kezdé szépön hajadon küs lányát.

«Bizon nem mögyök én, mert nem vótál anya,

Ha a löttél vóna, itt nem hagytál vóna.»

Hogy ezt igy hallotta, ilyenképpen sira:

«Immár olyan vagyok mint ut mellett a fa;

A ki ott elmegyen, ágaimat rontsa,

Ágaimat rontsa s a sárba tapossa.»