«Uram édös uram, édös jámbor uram!

Ereszsz el engemet, igen szépen kérlek,

Legkissebb leányod’ látogatására;

Hallottam felőle, nem szánja a szegént!»

El is indula, reá is talála,

Kapuban áll vala legkissebb inassa.

«Inasom, inasom, én édös inasom.

Mondd meg aszszonyodnak, ne sajnáljon tőlem,

Ne sajnáljon tőlem egy szelet kenyeret,

Egy szelet kenyeret, s egy kis pohár vizet.»

«Asszonyom, asszonyom! édes asszonyom!

Azt mondja egy koldus, ne sajnáljon tőle

Egy szelet kenyeret, s egy kis pohár vizet.»

«Mint sem kenyeremet egy koldusnak adnám,

Komondor kutyámnak oda hajitanám:

Mintsem a vizemet egy koldusnak adnám

Palotám földjével inkább fölitatnám.»

«Hallod-e hallod-e, te nagyságos asszony!

Mikor leány voltál, ki leánya voltál?»

«Kis-Gergő Istvánné legkissebb leánya.»

«Bizon ha te voltál legkissebb leánya,

Úgy hát én is vagyok az ő hütös társa.»

«Te vagy-e, te vagy-e lelkem édes anyám?

Gyere be, gyere be, sietve jere be!

Csináltatok neked jó köményes levet,

Adok neked, adok, patyolat gyolcs inget,

Neked adom, neked, irott palotámot,

Neked adom, neked, gyontáros hintómot,

Neked adom, neked, hat szép paripámot.»

«Köményes levedet egye meg a kutya,

Patyolat-gyolcs inged, fujja el a nagy szél,

Irott palotádot égesse meg a tűz,

Gyantáros hintódot egye meg a rozsda,

Hat szép paripádot verje le döghalál,

Nem kell nekem semmid, te magad sem kelleszsz,

Maradj csak magadnak szép nagyságos aszszony!»