Ablakba’ könyököl Mónusi Jánosné,

Ott himet varr vala fekete selyemmel,

Hol selyme nem éri, a könnyivel tölti.

Lábával rengeti kis futkosó fiát:

«Beli fiam, beli, Mónusi Samuka,

Beli fiam, beli. Mónusi Samuka,

Ha az Isten neked emberkort ad érni,

Ne hídd te apádnak a Mónusi Jánost,

Hanem hídd apádnak a dersi főbirót.»

Ajtóban hallgatá jó Mónusi János:

«Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony feleségem!»

«Mindjárt megnyittatom édes, jámbor uram!»

És Mónusi János berugá az ajtót.

«Meg ne tagadd asszony mostan beszédedet!»

«Nem tagadom uram, a szolgálót hittam.»

«Megtagadád asszony úgy-e beszédedet?

Meghagyom életed, hogy ha nem emlited

A dersi főbirót, de ha megemlited

A fejét vétetem ő néki és neked!»

«Dehogy nem emlitem, el sem is felejtem,

Az eszemből soha, soha ki nem vetem.

Fejem a fejével egy gödörbe hulljon,

Vérem a vérével egy patakot mosson,

Lelkem a lelkével Isten előtt álljon!»

És Mónusi János haragra gyulada,

A dersi főbirót rögtön elhivatja,

A dersi főbiró a mint oda ére

Mind a kettőt egybe állitotta térdre.

És mind a kettőnek fejét elütteté,

És mind a kettőt egy gödörbe teteté.