Kis furulyám szomorúfűz ága,

Temetőben szomorkodik fája,

Ott metszettem azt egy sirhalomról,

Nem csoda, hogy oly siralmasan szól.

Ott hunytál le, kedves szép csillagom,

Ragyogásod többé nem láthatom.

Hogy ne volna hát sötét világom,

Hogy volna hát élni kivánságom?

Haza ballag nyájam estefelé,

Én ballagok a temető felé,

Kél a holdnak halovány orczája,

Kél furulyám epedő nótája.

Addig epeszt a bánat engemet,

Addig-addig nyögöm keservemet:

Mig egyszer a hanggal egyetemben

Lelkem is a más világba reppen.

Petőfi.