XII A KARTHAUSI KÖLTŐJE 1813–1871

Ebben a nagy és forrongó korban, a küzdő magyarságnak e megváltó történetében önkénytelenül egy sajátságos tünemény ragadja meg figyelmemet. Egy látvány, mely szinte megbűvöl, megigéz. Nézem az idők emelkedő árját, a sokfelé ágazó törekvések egy czélra törését, a szellemi élet roppant folyamának özönlését és kiáradását, s amint nézem, helylyel-közzel egy-egy magasra ágaskodó hullám gerincze ütközik szemembe. Hogyan támadt? ki tudná megmondani! Valami csodálatos őserő lökte a magasba. Megjelenik s gazdag és súlyos tartalmának egész tömegével zuhan az alföld reményzöld, de puszta rónáira, melyeknek füve kaszálatlanul szárad el tövén. Az élet nagy zaját viszi magával, a magyar szellem titokzatos erőit hömpölygeti, a lelki derékségnek nemcsak szimboluma, de ténye.

Így látom csodásnak báró Eötvös József megjelenését is. Huszonhárom éves, mikor Karthausi-ját megirja, egy regényt, melyet a fájdalom evangéliomának szokás nevezni, s mely egészében véve csakugyan a század szenvedő lelkének jajkiáltása. Az emberiség szive sir föl benne a lirai szubjektivitás teljes közvetlenségével. Innen az a magával sodró mély hatás, melyet nemcsak a magyar közönségre, de külföldi olvasóira is gyakorol. Regény, melyben legkevesebb maga a – regény. Nem is azért van irva, hogy szórakoztasson, hanem, hogy megragadjon. A gondolatok egész oczeánja, melyet az érzelmek vihara folyton zúgat és hullámoztat. Szinte egyhangú és fárasztó, de nagy és természetes özönlés. Túláradása egy irigylendően tartalmas ifjúságnak, mely szabadulni akar a saját kinszenvedése terheitől. Azért ömlik, hogy megkönnyebbüljön. Nem törődik a forma törvényeivel, melyek bizonynyal korlátoznák, de föltétlenül szabadon árad, csak a sziv törvényeire hallgatva. Egy lángelme vérzése, mely a megváltás munkájára tör; bánat és részvét, mely az egész emberiséget átöleli az egyénben.

Ezer meg ezer kifogást lehet tenni ellene, ahogy tényleg tettek és tesznek is. Ez a történet mesének is vékony, hát még cselekménynek! Minduntalan elvész a szem elől, mint a gyalogút, mely kalászos szántóföldeken vezet keresztül. Miféle szentimentális, tengelytelen lélek ez a regényhős, ez a fiatal franczia gróf, Gusztáv, akit menyasszonya, Julia, egy semmi emberért megcsal és elhagy! Még csak vére sem forr fel a sérelem miatt, – de átengedi magát széparányú fájdalmainak, tovább is csak imádja Juliát s midőn Párisban az erkölcsi sülyedés lejtőin újra találkozik vele: eltipor érte egy igazán hűséges leányszivet s végkép meghasonlásba jövén magával és a világgal: beáll barátnak, karthausi lesz. Ezek a jellemek tulajdonképen nem is jellemek, csak elvont eszmék imbolygó silhouettjei, átsuhanó árnyak, minden akaratra s összeütközésre alkalmatlan, törékeny bábok, passziv szenvedők. Hát még ha a köréjük torlódó reflexiók tömegére gondolunk, melynek terhétől itt minden egyéb összeroskad! S különös, ez a regény azért mégis csodálatos mű marad. Minden szerkezeti hibája daczára, jelentősebb értékű, mint akárhány jobban megépített elbeszélés, egyszerűen azért, mert lángelme munkája. Jósika még dicsőségének delelőjén áll, mikor a Karthausi megjelenik, s ime, a multak szines történetétől a közönség szinte lázas elragadtatással fordul a jelen martirológiájának e szomorú rajzához, mely körül századának vivódó gondjai, a lét problémái, az emberi végzet nagy kérdései vetődnek fel s elfogadja ezt a tépelődő, fiatal filozófiát, mert maga is fiatal és tépelődő. Nem fél ezektől a sötét hangulatoktól, melyeknek megvan az a veszedelmük, hogy talán népszerűsítik az érzelgősséget, de teljes lélekkel élvezi a gondolatok és érzelmek e pompás és komoly játékát, ezt a mélyreható tartalmat, mely tele van meglepő újdonságokkal s kiapadhatlan költészettel. A körmondatok élességével vésődik be minden eszméje az emlékezetbe s nyugtalanságot idéz elő a szivekben, sőt elégedetlenséget, – de hát baj ez? Hisz éppen arra van szükségünk, hogy a létező állapotokkal szemben elégedetlenkedjünk s az önvád és szenvedések poklán keresztül megtisztuljunk és fölemelkedjünk. Hadd kapkodják hát ezt a veszedelmes könyvet! A hosszú tétlenség kényszerű nyugalma után hadd elmélkedjenek s gondolkodjanak ezek a pihent agyvelők s nyerjenek szélesebb látkört, mint aminőt a mult szűk világa vont köröttük. Csak hadd járja át szivüket a fájdalom árja, a szeretet édes érzése, a hit malasztja, s önösségük rideg gubójából kinyomakodva: hadd lelkesüljenek végre hazáért, emberiségért, mert aki másoknak él, boldog, s csak az önző boldogtalan!

Ime, így olvad össze a Karthausi hangulata kora közérzésével. És most már előléphet a kritikus, és szétszedheti tetszése szerint e ragyogó munka szövedékeit, – ez nem fog változtatni a dolgok lényegén s a mű becsén. Kétségkivül tele van hibával és tévedéssel, mint forrása: az ifjúság, de nem kevesebb benne a fény s költészet, mint sugalmazójában: a géniuszban.

Van Eötvös Józsefnek egy költeménye (Én is szeretném…), mely élénken megvilágítja az ő poétai törekvéseit, sőt irodalmi működésének valóságos kis programmját adja. Megható nyiltsággal mondja el ebben a versben, hogy ő is szivesen dalolna kimért, zengő sorokban a szép természetről, kedvese szemeiről, Tokaj tűzboráról, de nyájas képzeteiből fölveri a komoly valóság, s neme keserveire gondolva, dala nem édes susogás, de századának jajsikoltása lesz. Lelkét égő kinokkal tölti el az az érzet, mit ezrek hallgatagon tűrnek s a gyáva kort nem akarja szebb emlékeivel gúnyolni. Így válik az ő költészete kora néma szenvedéseinek hallható hangjává, – egy könynyé, mely milliók fájdalmát sirja el, egy villámmá, mely a sötétben tévelygő tömeg előtt fölgyujtja az éjszakát.

Más helyütt még részletesebben irja körül nemes feladatát: »Van az irónak – úgymond – egy magasabb feladata, mint hogy bizonyos mennyiségű fehér papirt fekete karczolással töltsön be; ki ezt érzi, azt egy pár kedvező birálat vagy azon művészi élvezet, melyet művei alkotásában talál, ki nem elégíthetik. A költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitől különválva, nem a létező hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után törekszik. – Tiszteletünket, szeretetünket csak az érdemli, kinek Isten szivet adott, hogy embertársai szenvedését megérthesse; ki nemesebb emberi czél után fáradva, hogy erősebben hathasson, azt, mi a művésznek legdrágább, műve szépségét is föláldozza; – kinek könyvében nem szép mű, hanem szép emberi tett fekszik előttünk…«

Azt hiszem, ez eléggé világosan van mondva s nyilván láttatja, hogy Eötvösben – legalább elméletileg – a humanista fölibe kerül a költőnek. De, szerencsére, minden theoria szürke s nála sem érvényesül a kimondott elv ridegen. Regényei kétségkivül a koreszmék szolgálatában állanak; mögöttük ott forrong a küzdő nemzeti élet, a mult válsága, a jelen tanulságai, de, nemes irányzatosságuk daczára, végső czéljuk mégis csak a művészet. Hiába állítja föl elméletét a történeti regényről, teljes meggyőződéssel hangoztatván, hogy annak »azon általános művészi és erkölcsi feladatokon kivül, melyeket, ha az iró szem előtt nem tart, minden regény puszta időtöltéssé aljasul, még egy különös kötelessége jutott s ez: népszerűsíteni a történetet –«: azért éppen az a regény, melynek előszavában ezt hirdeti, a »Magyarország 1514-ben« maga czáfolja meg legfényesebben a kimondott tételt s bizonyítja be, hogy az a »különös kötelesség« bizony nem ide tartozik. Az eszmék agitátora, szerencsére, nem tudja Eötvösben végkép legyőzni a művészt.

Ime, ebben a regényében a multhoz fordul, de a mohácsi vészt megelőző nemzeti hanyatlás korát, a Dózsa György parasztlázadásának véres jeleneteit azért festi meg oly élethiven és részletesen, hogy tanulságaival saját kora lelkületére hathasson. A szivtelen nemesség s a fölizgatott nép szenvedélyeinek összeütközése, mely végeredményében a mohácsi katasztrófához vezet: intő példa itt, korszerű szózat a jobbágyság fölszabadítása érdekében. Államférfi és filozóf sohasem használta nemesebb czélokra az irodalmi formákat, mint Eötvös. Nagyon jól tudta, hogy a regény rendkivül alkalmas eszköz a társadalmi és politikai eszmék terjesztésére, sőt megérlelésére, s amiket Reform czimű röpiratában már eleve elmondott: regényeiben csak kiszinezte. Ez a forma tetszetős volt s szárnyat adott az igének. A Magyarország 1514-ben távol áll attól, hogy népszerűsítse a történetet, de bizonyos dolgokat annál alaposabban megértet. Egészében véve hatalmas korkép, melyben főleg a nép fia, a parasztlázadás vezére, Dózsa György van kitünően megfestve. Ez a fukar szavú, féktelen szivű, erőszakos s lénye alapvonásaihoz mindvégig következetes ember igazi húsból és vérből való alak, történeti érdekű hős, és Eötvösnek talán legművészibben megépített jelleme. Holott ő éppen a jellemrajzban gyenge. Alakjai többnyire nehézkesek, sokat elmélkednek, beszélnek és tanácskoznak, de mozgásukban hiányzik a szenvedély karaktere s az életelevenség. És valljuk meg: sok bennük a szónokiasság is. Azért alkotvák, hogy az iró eszméinek szócsövei legyenek, vagy a sok helyről összehordott történeti adatokat ügyesen sorakoztassák. Beszédjeik részben pompás országgyűlési beszédek, melyeket egyelőre csak regényben lehet elmondani. Mögöttük ott áll a kitünő iró és államférfi, akinek komoly czéljai vannak az egyénnel s nagy álmai vannak az emberiségről.

Ez az erős irányzatosság, mely főkép a Nővérek czimű regényében boszulja meg magát, ahol már egész paedagógiai értekezések ékelődnek a különben is novellányi történet szélesen rajzolt részleteibe: kétségkivül a művészetet rövidíti meg. Tömérdek a leirás, rengeteg a magyarázat s mindezt még fárasztóbbá teszi a folytonos körmondatosság, ez a mindig komolyan és ünnepélyesen hangzó beszéd, mely közbe-közbecsapkodó mellékmondataival húsz-harmincz soron alul nem igen tart pihenőt. Eötvös gondolatainak természetes formája az, de képzelhetjük, elbeszélés számára mily alkalmatlan! Szinte egyedül álló, egészen elszigetelt stil, melynek csak a roppant tartalom ad létjogosultságot.

Van azonban egy regénye, mely kivétel, nem mintha nem volna ez is irányregény a szó nemesebb értelmében, de mert ebben a művész lép előtérbe teljesen. Ez a Falu Jegyzője, – a régi Magyarország nagy és minden időkre szóló szatirája, Eötvös lángelméjének legdiadalmasabb terméke. Egy darab igazi történet a harczoló költészet kegyetlen világításában. A megyei rendszer egyeduralmának kétségbeejtő rajza, ázsiai állapotainknak kiméletlen fölmutogatása, és kigúnyolása a népképviseleti kormányzás eszméjének érdekében.

Oh, azok a régi jó idők, midőn bőven volt minden, ami kellett! s a helyi életben összezsugorodott lélek hazájául csak a megyét ismerte, alkotmányul csak a kiváltságos osztályok szocziális érdekeit! Midőn az emberek nagyravágyása oly szűk térre szorítkozott, mint a kör, mely életük szinhelye volt s náddal födött, vályogból rakott házaikban megannyi kiskirályként pipázták el gondatlan éveiket! Enni, inni volt a fuladásig, – beszélgetni is lehetett a ház előtt elmenőkkel – mulatságot is rögtönözhettek a tőlük függő emberek boszantásából és megalázásából, és szellemi táplálékul ott állt a szoba polczán a – kalendárium! Szinte vágytalan volt az élet. Kissé egyhangú, kissé korlátolt ugyan, de tétlen és biztos, s így nemes emberhez illő. Ezeknek a nemzetes betyároknak a kemény koponyáit legfölebb csak a jégverés aggodalma foglalkoztatta koronként, mert sok mindent a pokolba kivántak, de a lábon álló gabonát mégsem kivánták oda. Házuk unalmát hébe-hóba egy-egy vendéglátás epizódja zavarta meg. Ilyenkor aztán vidáman sürgött-forgott az asszony, kinek összes világát »udvara, konyhája, csuprokkal és serpenyőkkel gazdagon megtömött kamrája« tette ki, s járta a duhaj tréfa, az eszem-iszomság, a vadkergetés, agarászat, kártya, napokon át… A megyékben pedig ezalatt szerte-széjjel égre kiabált a közigazgatási mizéria s a visszaélések, bűnök és garázdaság szabadon burjánoztak mindenfelé, a magyar táblabiró-politika nagy dicsőségére.

Ezt a minden reformtól, minden köztehertől iszonyodó, pipáiban és agaraiban élő, rakott asztalt és telt poharakat imádó különleges táblabiró felekezetet, – a haladni nem akaró és nem tudó régi Magyarországot rajzolta meg Eötvös egy megye képében. A Reform irója kitünően, a legapróbb részletekig ismeri a valóságot, s komoly studiuma rettentő szatirává idomul regényes előadásában. Jóformán nem is kell egyebet tenni, csak leirnia, amit állapotainkról tud. Olyan hahota támad belőle, mely metsző hangjával egy egész nemzet lelkiismeretén keresztülsivít s belenyilallik minden agyvelőbe. Hallatlan! Hisz itt az emberek még azt sem igen tudják, hogy az ország régen túl van a török hódoltság korán. A jobbágyok nyögnek, az urak basáskodnak. Ebből áll az élet, a világ, a történelem. A közállapotok semmiben sem különböznek a közutaktól, melyek járhatatlanok. »Vándor! Ha Taksony megye tiszai járásába igazságot jöttél keresni s Garacs helységéhez közeledel: vesd le saruidat! – Nem azért mondom, mert e falu Nyuzó Pál főbiró úr lakhelye s így, főkép, ha járásában tartózkodol, neked szent hely, melyet így kellene megtisztelned; nem is azért, mert szent Ágoston szerint még vallási tárgyaknál is, minő a bőjt, legjobb azon helynek szokását követni, melyen tartózkodunk s Garacson az egész világ mezitláb jár: de ha minden magasabb szempontokat mellőzök, legalább azért, hogy jó erős bagaria csizmát húzhass lábaidra, mik nélkül őszi időben, mint most, nehezen mehetsz végig az utczán.«

Ez az enyelgő dévaj előadás, mely a fonákot magasztalja, ez a pathetikusan rakonczátlankodó stil, mely a visszásat, a torzot dicsőíti: mindent megcsiklandoz, mindent megsebez, ami álerény, korlátoltság, hazugság vagy butaság. A regényben szakadatlanul sziporkáznak a gúnyos és tanulságos reflexiók röppentyűi. Csak úgy találomra, lássunk egyet-kettőt. Ime, a népszerűségről: »Mi más nemzeteknél a legnagyobb fényűzésnek tartatik, mire csak a természettől leggazdagabban megajándékozottak számolhatnak, – az nálunk mindennapi kenyérré vált s Pyrhus követei, kik elbámultak, midőn a római szenátust látva, mintegy királyok gyülekezetében gondolák magukat, mit mondanának, ha tapasztalnák, miként országunk határai között a népszerűeknek egy egész népét birjuk, kik közül népszerűségben egyik a másikat felülmulja, anélkül, hogy közülök a legnagyobb rész valaha azon veszélybe jöhetne, hogy Aristidesként polgártársai a miatt számkivettetnék, mert mindenkitől a legerényesebbnek tartatik. Tudja mindenki, én nem vagyok szerfeletti magasztalója honi állapotainknak, sőt olyakat is mondtam már életemben, mik által az isten földi szavával – mi alatt, mint tudva van, a nép szava értetik – ellentétbe jöttem, noha ildomos férfinak az isten szavát legfölebb csak magyarázni kellene; azonban a népszerűségre nézve Magyarországnak felsőbbségét nem tartom kevésbbé tagadhatlannak annál, melyet Anglia pamutszöveteire nézve bir s mely nem annyira a kelme minőségében, mint a gyártási ár csekélységében fekszik. – Mutasson nekem valaki országot, hol a népszerűség kevesebbe kerülne! Máshol szükséges, hogy egész életedet hazádnak szenteljed, néha éppen meg is kell halnod, testedet, véredet kivánják, hogy érettük nagy nevet cserélhess be; nálunk, ha a marhahús tizenkét krajczárba kerül s inditványt tészsz, hogy tiz krajczárra szállíttassék le, – elérheted népszerűségedet. Minek felkonczoltatni öntestedet, ha czélod elérésére elég a szegény marhát, mely nem is a tied, olcsóbban vágatni ki! Ezen intézkedéseknek, melyek, mint a penny-kiadások Angliában a tudományt, úgy nálunk a dicsőséget mindenki által megszerezhetőnek tevék, köszönhetjük, ha a népszerűség, mely a világ minden részeiben, mint tudva van, könnyen arisztokrácziához vezet, nálunk a legdemokratikusabb instituczióknak egyike stb. stb.« – »A külföld gúnyosan szól alkotmányunkról. Nemességünk adómentességét említik. Mintha bizony minden polgárosodott népnél nem lenne szokásban, hogy az elaggott katonák közköltségen tartatnak s mintha nem volna természetes, ha a magyar nemzet is nagy rokkantját, ki századok előtt érte küzdött, szintén ingyen tartja s vajjon a nemzet elvénült rokkantja nem nemességünk-e?«

Ez a Swift félelmes modora, gyilkos udvariassága. S így foly ez gyér megszakításokkal végig az egész regényen. Minden aproposnál öldököl a gúny. Az iró szinte kéjelegve forgatja vészes fegyvereit s az irónia, humor, sarkazmus vivótőrével rostává lyuggatja a régi megye össze-vissza tatarozott avatag rendszerét, melyben az igazságért küzdő egyént megrugdalják, földesúri önkény világgá kergeti a becsületességet s az erkölcs nem létezhetik. Mit bánom én, hogy a regény cselekménye háromfelé ágazik s érzelmes jelenetei kirínak az alap-tónusból; hogy a czim szerinti hős voltakép egy keserű vélemény megtestesítése, tiszteletre méltó automata, akinek igen kevés köze van az eleven élethez; – szóval, hogy a Falu Jegyzőjének is bőven vannak hibái! de mikor egészében véve szinte egyedül álló, valóban »korszakos« alkotás. Nagy igazságokért száll sikra s a művészet igaz fegyvereivel küzd az új Magyarország érdekében. Ha túloz: túlzásainak alapja is az igazság. Ezek a szolgabirák, esküdtek, táblabirók, Porvár és Garacs kitünőségei, pompás torzképek, a régi megye »történelmi haldoklásának« utolsó különlegességei, s a művészi szempont, mely mindvégig uralkodik a kaczagtatóan siralmas történeten, nyilt bizonyítéka annak, hogy igazi, teljes szatirát csak az a költő képes irni, aki, mint Eötvös, egész szivével öleli át az embert s minden gúnyolódásának forrása a legtisztább – szeretet.

Szeretetből áll egész lénye. Nagy szive nyilatkozik meg legkisebb költeményében is s minden gondolatában, melyek egytől-egyig a jót és igazat szolgálják a szép formájában. Bensejéből, meggyőződéséből fakadók, – ezért csak oly kedvesek és értékesek nekünk, mint a francziáknak Pascal gondolatai. E nagy irónak nyilvános élete sem egyéb, mint az emberszeretet nemes tanainak folytonos gyakorlása. Alig él magának, de annál többet, szive minden dobbanásával nemzetének. Ezer disszonanczia közt összhang a főtörekvése, mert maga is az összhang embere. Pályafutásának vonala oly tökéletes, mint egy köré. Fiatalon, első munkájában, a Karthausiban, az egyén jogaiért küzd s utolsó nagy politikai műve A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra szintén nem egyéb, mint lángelméjű törekvés az államhatalom korlátozására az egyéni jogok és szabadság megvédése érdekében. A költő, államférfi és filozóf így forr egygyé benne s műveiben. Széles látkörű, egyirányú, komoly iró, aki a pillanatnyi szükségleteket is általános nézőpontokból tekinti és mérlegeli. A jelen nem kápráztatja, nem teszi önhitté, sem elfogulttá, mert a jövőnek dolgozik. Végrendelet czimű versében, melyet még a forradalom előtt irt, működése jutalmául s dicsőségeül eszméinek győzelmét kéri a gondviseléstől. S a kegyes ég megadja neki, amiről nemes szive álmodozik. Megéri azok teljes diadalát. A megyés társadalom összeomlik s helyébe lép a nemzeti önkormányzat, a népképviseleti rendszerre fölépített parlament. Az »istenség edénye«: az egyén, egy új korszak jogkörébe lép s az új erőtől duzzadozó magyar nemzet megindul nagy czélja: a magyar államiság felé. S e dicső politikai és társadalmi átalakulás nehéz munkáiból Eötvösnek még bőven kijut a maga osztályrésze. Nemzete fölemelkedésének nemcsak lelkes szemlélője, de hű tényezője, sőt bizonyos tekintetben egyik végrehajtója. Földi ember kivánhat-e hálásabb végzetet? Nyugodtan halhatott meg: oly gazdag életet hagyott maga után, mely mindig egyik örök forrása marad a nemzeti fejlődés hatalmas folyamának.