XI A REGÉNY NEMESEBB FORMÁI 1794–1865

Költészetünk virágzásának ez a szép kora nem lett volna teljes, ha egy, nálunk eddig meglehetősen elhanyagolt műfaj, a szépprózai elbeszélés továbbra is parlagon hever. Vörösmarty megteremtette a költői nyelvet, de elbeszélő prózánk stilje áradozó, mesterkélt, szintelen és erőtlen volt. Iróink csak szükségből s el-elvétve mivelték a prózát. Voltak ugyan rátermett tehetségeink, de magát az elbeszélést Kisfaludy Károly könnyed és természetes humora daczára sem tudta magasabb szinvonalra emelni, Fáy Andrásban pedig a művészetet legtöbbször elnyomta a didaktika. Szerencsére azonban, az eposz, bevégezvén a maga hazafias misszióját, már a harminczas években kezdte divatját mulni, s mindjobban érezhetővé vált a szükség, hogy helyét az a műfaj foglalja el, mely a körülöttünk nyűzsgő élethez közelebb áll. A hexameterek rohamaiban kifárasztott izlés a modern eposz, a regény felé kezdett fordulni s a pathetikus gondolatok ünnepélyes hömpölygése után a jellemző leirást, a közönséges élet apróbb vonásait és a természetes beszédet áhította.

Ebben az időben fejezte be élete regényének első s éppenséggel nem érdektelen fejezetét egy fiatal erdélyi főúr, báró Jósika Miklós, aki korábban részt vett az olasz és franczia hadjáratban, kitüntette magát a Mincio melletti ütközetben, országot-világot bebarangolt, sokféle ismeretséget kötött, azután kapitányi ranggal kilépett a hadseregből és megnősült. Romantikus hajlamú, kalandszerető ember volt, aki a bécsi és párisi zajos élet után most egyszerre szurdoki magányába szorulva, nem tudta, mihez fogjon. Feleségével, kitől később el is vált, nem volt boldog, a gazdálkodáshoz nem értett, – unatkozott. Előkelő semmittevéséből csak a politikai mozgalmak mindjobban erősödő zaja riasztotta föl. Irt két röpiratot, de ezek, mint afféle dilettáns-munkák, hatástalanok maradtak. Idejekorán megérezte, hogy nem termett a politikára. De ha már belekezdett az irásba, a dologba, hát folytatta. Igazi belső szükség ösztökélte rá. Könnyíteni akart a lelkén, mely tele volt homályos vágyakkal, föl nem használt tehetségekkel és tépő önváddal. Visszagondolt elprédált ifjúságára, átélt kalandjaira, gyermekkori benyomásaira, – atyjára, ki a Báthoriakkal állt rokonságban, s jó lovas, kitünő vadász és nagy gavallér volt; az ódon, ősi kastély egykor lármás és érdekes jeleneteire, azokra a typikus, komoly és különös alakokra, akik ott gyakran megfordultak; a sötét fegyvertárra, melynek szablyái, buzogányai, sisakjai hallgatagon is nagy és rejtelmes dolgokat beszéltek neki. S ime, a körülötte zsongó regényes történetekből szinte készen állt eléje az az irodalmi forma, mely legalkalmasabb volt tehetsége megnyilatkozására: a történeti regény formája.

Megirta Abafi-ját, melyet a »Figyelmező« szigorú kritikusa, Szontagh, a következő szavakkal üdvözölt: »Uraim, le a kalapokkal! Egy művet van szerencsém bemutatnom, mely körében elsőrendű, legjobb, mióta e nyelv zeng.« S az eddig ismeretlen erdélyi mágnás egyszerre országos hirű ember lett, akiben az irodalmi közvélemény tényleg a magyar regény megteremtőjét ünnepelhette. Abafi meg is érdemelte a lelkes tapsokat, az elismerés koszorúját. Nemesen gondolt, jól megalkotott, kerek és érdekes történetet, melynek különös bájt az adott, mi e műfajban eddigelé hiányzott: a művészi forma, az erősen kidomborodó jellemek, a történeti szin, az élénk leirások, a cselekményt hömpölygető – tehát nem hiábavaló – ötletes és fordulatos beszéd, szóval mindama jó tulajdonságok, melyek egy világtapasztalatokban bővelkedő élesen látó elme munkájának eredményei. Fokozta a hatást a mű erkölcsi tartalma s szubjektiv szinezete is. Mert ez a regény nemcsak egy előkelő erdélyi ifjúnak, Abafi Olivérnek, elképzelt története, hanem egyúttal az iró lelki átalakulásának diszkréten igaz rajza is. Abafit az elhanyagolt nevelés, a könnyelmű hajlamok léha és korhely életbe sodorják, de eszményi szerelme fölébreszti minden jobb érzését, alvó tehetségeit, erélyét, akaratát s ezek segítségével diadalmaskodik az erkölcsi romláson. Daczára az erkölcsi czélzatnak, melyet Jósika a művészi czél fölé látszik helyezni: mai napig ezt tartják legjobb regényének. Annyi kétségtelen, hogy nálunk valóban az első regény volt, melyben erősebb képzelődés, magasabb izlés, művészibb tudás nyilvánult, s így rendkivüli hatása szinte kimaradhatlannak, természetesnek tűnik fel. Érdekfeszítő, könnyedén kedves, újszerűen formás olvasmány volt, nyilván arra hivatva, hogy lándzsát törjön e műfaj korszerűsége érdekében s olvasókat hódítson társadalmunk felsőbb rétegeiben is, hol eddig a magyar költészet termékeit legtöbbször csak a közöny és lenézés aprópénzével fizették. Ez a regény egy immár ismeretlen világot tárt föl a magyar olvasóközönség előtt: a romlatlan, hamisítatlan nemzeti életet. Mert Erdélyben még nem fakultak el a krónikák lapjai s éltek a hagyományok, a mondák. Itt még mindig a régi magyar módi járta nyelvben, erkölcsben, szokásokban s Jósika ezek közt nőtt fel. »Nemzetsége, rokonsága viszontagságait tudva, tudta egész Erdély történetét.« A körülötte hullámzó eredeti, szines és gazdag élet, a mult emlékeinek őszinte kegyelete, valóságos kincsbányája lett költészetének.

Abafit aztán gyors egymásutánban követték Jósika többi regényei. Eleinte a jobbak, az erdélyi nemzeti fejedelmek korából regényesített történetek (Zólyomi, Az Utolsó Bátori), majd Magyarország történelmének nagy és küzdelmes epizódjai (A csehek Magyarországon, Zrinyi a költő, II. Rákóczi Ferencz, Egy magyar család a forradalom alatt stb.), az Anjou-korbeli romantikus rajzok (Klára és Klári, Magyar kényurak), váltakozva a novellák egész rajával, könyvtárnyi sokaságban, harmincz év alatt körülbelül százhuszonöt kötetre szaporodva.

Rendkivül termékeny iró volt. Képzelő tehetsége szakadatlanul működő, leleménye szinte kifogyhatatlan. Korán hozzászoktatta magát a sanyarú munkához, s jól tette, mert az egykor kényelemben élő világfinak később nem annyira a dicsőségért, mint inkább a kenyérért kellett dolgoznia. A forradalom, melyben tevékeny részt vett, megfosztotta vagyonától, s in effigie harminczöt társával föl is akasztották. Szerencsére, második nejével, báró Podmaniczky Juliával, ki minden bajában hű osztályosa volt, idejében külföldre menekülhetett. Eleinte Brüsszelben, később Drezdában telepedett le, ahol kizárólagosan tollával tartotta fenn magát s ahol aztán a folytonos erős és gyakran kényszerű szellemi munkától megtörve, hetven éves korában meg is halt.

Jósika kétségkivül új korszakot nyit a magyar regény történetében. Annak igazi megteremtője, atyja. Föllépéséig csak regények vannak, de nincs regényirodalom; csak kisérletek vannak, de nincs mestermű. Ő az első, igazán rátermett talentum, ki e műfajban komoly és nagy hatásokat ér el. Munkájához nem nyúl készületlenül, minden tekintetben föl van szerelve hozzá, s bár kezdetben a formát Walter Scottól kölcsönzi: elég erős egyéniség arra, hogy eredeti és sajátos tudjon maradni. Ugyanazok a motivumok, mégis más érzés, más világ. Regényei – mint amazéi – történeti regények, de lényegük, hivatásuk valami egyéb, mint a történeti fejlődés felmutatása s a zord lovagi erkölcsök ünneplése. Itt is bőven szerepelnek a romantika indítékai és eszközei: a várak, várurak, kalandorok, rablók, eszményi nőalakok, lovagias szerelem, cselszövő gonoszság stb., de czéljuk egyelőre nem más, mint érdekfeszítő jelenetek kiséretében bizonyos általános erkölcsi és lélektani feladatok lebonyolítása. A részletek aprólékosságig menő rajzai és kifestései, a terjengésre hajló leirások, itt-ott maga a cselekmény, sőt a jellemrajz is emlékeztetnek a mintára, – de Jósika soha sem mélyed el a történelemben annyira, hogy onnan konstruált alakjaiból a kor uralkodó és mozgató eszméinek minden vonása visszatükröződjék. Regényeinek inkább csak szinezete történeti. Megelégszik bizonyos külsőségekkel, – az igaz, hogy ezek a külsőségek aztán annál ragyogóbbak. S mindezt tudatosan, készakarva csinálja így. Az »Abafi«-hoz irt utószóban nyiltan czéloz erre: »A magyar regényirónak azon kell lenni, hogy olvasót szerezzen, s így inkább a külső élettel kell bibelődnie, mely a nagyobb résznek izléséhez szól, mint a belsővel, mely csak a műveltebb gondolkozó olvasót mulattatja«. Tisztában van magával, a közönséggel, de még a czéljaival is. Nem művész a szó magasabb értelmében, de rendkivüli érzéke van a regényes iránt s jól tudja, mivel hathat, mivel hódíthat. Leleményességét pazarul kihasználja, termékenysége gyakran könnyelműségre csábítja.

Ezek a körülmények sodorják aztán az angol mintáktól a franczia romantikusokhoz, akiknek eszközeivel még könnyebben, de kevésbbé rokonszenvesen dolgozik. A rémletes, a kápráztató, a borzalmas, az idegrázó lesz nála is műelvvé, – sanyarú életviszonyok közt, mindig munkában égő nagy tehetséggel lejtőre lép s többé nem emelkedik, csak hanyatlik. A haladó idő elszárnyal fölötte, a megváltozott izlés elfordul tőle, – meg kell érnie, hogy népszerűségét ragyogó elmék homályosítják el, beteg és szenvedő lelkének szomorúságára, de a magyar regényirodalom dicsőségére, mely első fényét az ő tündöklésétől kapta.