V JÓKAI

Szül. 1825

Hol volt, hol nem volt, – volt egyszer (s hál’ isten, még most is megvan!) egy szinaranykedélyű, örökifjú, mindig erős és mindig gyöngéd ember, a kit az isten jókedvében teremtett s vigasztalásul küldött az emberek közé. Mielőtt ezt a mennyei követet, akit mi földi nyelven megszoktunk Jókai Mórnak nevezni, az Úr utnak indította volna, bőven ellátta tündéri adományokkal: bűbájos képzelődéssel, ragyogó vidámsággal és hódító beszéddel.

– Eredj, fiam, a szomorú emberek közé, akiket a lét mulandósága bánt és hirdesd nekik a művészet halhatatlanságát. Mesélj nekik a te külön világodról, melyet felhőtlennek alkottam. Aranyozd meg égi fénynyel a földi nyomoruságot, emeld fel a porban vergődő sziveket, dicsőitsd meg a szenvedést. Nézd, ott van Magyarország! Egész föld kerekén: most ott feketéllik a legmélyebb gyász, a legsötétebb valóság. A szabadságért elesett hősök tört kardjai hevernek szerteszét, s a letiport igazság zokogása hangzik mindenfelől. Arra vedd az utadat. Mindig szerettem a magyart, de fájt, hogy az maga magát nem igen szerette. Talán majd megszereti magát – benned. Eredj!

S az égi vándor utra kelt. Nemes küldetésének hitlevele homlokára volt írva. Nyugodtan lépdelt a kék levegő selymes ösvényein s a magasság bucsuzó csillagai közül – sugaraktól csókdosva, sugaraktól ringatva – leszállt a magyar alföld rónáira.

Igen. Ha jól emlékszem, egészen így történt. Leszállt, és a magával hozott égi adományok segítségével azonnal biztosan tájékozódott a földön. Más közönséges halandó talán kétségbeesett volna annak a nagy szomoruságnak a láttára, mely ekkor Magyarországon mindent reménytelenné szinezett, de ez az erős ifjuságtól égő fiatal ember rágondolt nemesebb hivatására s a hit édes szózata rezdült meg ajkain. Ment, mendegélt s álmokat szőve, regéket susogva bolygott föl-alá a borongó tömegben. Amerre járt: fény csillant föl a szemekben, jóleső megnyugvás áradt el a lelkeken. Itt-ott kaczagtak is az emberek s nem keserűségből, de a lassan-lassan visszatérő önbizalom erőérzetében.

Mert hát minden szomoruság daczára nagyon különös és furcsa világ volt az az akkori! Olyan furcsa, hogy – szerencsére – nem lehetett hinni a tartósságában. Az állami bölcseség ad absurdum vitte a dolgokat. Minden erőforrását a hatalmaskodásban, az önkényben kereste. Figyelme kiterjedt mindenre, ami az embereket csak egy hajszállal is a multhoz kötötte s irgalmatlanúl szét akart tépni minden köteléket, be akart temetni minden nyomot, a mi – emlékeztetett. Leigázott, letiport tartománynak nézte Magyarországot és teljes gyönyörrel látta, hogy egynehány millió ember – legalább kedélybelileg – agyon van ütve s éppenséggel nem kiváncsi arra: mi ujság odakinn?

– Ezeket ugyan visszavertük a nyomoruságuk odujába!

Csakhogy mindig kettőn áll a vásár. A tehetetlenségre kárhoztatott nemzet boszuja egy felséges passzivitásban nyert minden hangos beszédnél érthetőbb és lesujtóbb kifejezést. A lemondásnak sohasem volt hatalmasabb ékesszólása, mint ez a nagy országos némaság, – Magyarország büszke szivének e csöndes, nemes vérzése.

– Hát jól van! Legyen a tetszéstek szerint. Mától fogva semmik vagyunk. Meghaltunk és nem törődünk semmivel. Veletek sem. Arassatok a parlagon, szüreteljetek a kopárban. Legyetek nagyhatalom, az a ti dolgotok, tőlünk nem kaptok hozzá semmi segítséget. Halott embernek halott a világa. Lemondunk az élet minden kényelméről. Nyakunkra hozzátok a dohánymonopóliumot, a trafikot? hát nem pipázunk többet. Accist vettek a borfogyasztásra? Jól van. Nem iszunk bort. Bélyeget kapnak a játékkártyák? Hát ezután egyszerüen nem kártyázunk. Puskát csak a megyefőnök engedelmével lehet tartani? Sebaj, hát nem vadászunk. Egyik községből a másikba csak utlevéllel lehet utazni? Itthon maradunk. Eltiltjátok a széles szalagu kalapok viselését? Hát majd csak a szobánkban teszszük fel. Pörölni sem szabad bélyeges papiros nélkül? No hát akkor nem pörlünk. Vigye az ördög a jussunkat! Csináljatok tabula rását ebből az országból. Árasszátok el idegen beamterek özönvizével: mi nem vállalunk hivatalt. Fizetni is csak úgy fizetünk, ha exekváltok bennünket, és akkor is ti lássátok, mit visztek el, mert hála isten, semmink sincs, se vasutunk, se gyári iparunk, se kereskedelmünk, se hitelünk. Csak az alattunk levő föld, az a mienk. Szegénységünk a büszkeségünk, meztelenségünk a pánczélunk. Keresztül mentünk a Golgothán s most itt lakunk a Dacz-várban: a saját lelkünk mindennél erősebb bástyái közt. Ha tetszik, menjetek neki a – fejetekkel!

Ebben a korban írta legszebb dolgait Jókai Mór. Magát ezt a kort is ő festette meg legszebben, legszivrehatóbban az Uj földesur-ban, mely azóta angol, franczia, svéd, dán, hollandi, finn nyelven is hirdeti az ő csodás elbeszélő képességét. Ha valakinek örök érdeme van egy porig sujtott nemzet vigasztalásában és szenvedéseinek megdicsőitésében: neki bizonynyal örök érdeme van. Bűbájos keleti novellái, a magyar életből vett humoros elbeszélései, a régi s megujuló Magyarország pompás rajzai Erdély aranykorá-ban, a Törökvilág-ban, a Régi jó táblabirák-ban s főkép a Magyar Nábob és Kárpáthy Zoltán czimű regényeiben nemcsak szórakoztató olvasmányok voltak, de egy-egy igazi jótétemény, mely ezrek sebét gyógyította be. Ezt a dicsőséget senkisem vitathatja el tőle, még ellenségei sem, a kik »magasabb szempontok« firmája alatt iparkodnak nagyságát kisebbíteni.

Már első regénye, a Hétköznapok (1846) elárulta rendkivüli képességeit és szeretetreméltó gyöngéit egyaránt. Dúsabb fantaziával kevés író dolgozott valaha s az életet több humorral alig rajzolta nálunk valaki. Elevenségben, termékenységben, kifogyhatatlanságban pedig senkisem versenyezhet vele. Csodálatos erő, melynek minden munka játék s a bonyodalmas élet minden titokzata nem egyéb, mint, – mese. Képzeletének egészen különleges világa van. Akarjátok látni? Olvassátok! Beszéljek róla? Kénytelen vagyok – tovább mesélni.

Gyerünk hát Zupp! Mi a manó? Ez bizony sár a javából. Valóságos, hamisítatlan honi habarék. Kovász az ördögök asztalán. Televényfekete, gyurmás, ragacsos, – maga a legmarasztalóbb vendégszeretet. Alig lehet lépni, továbbmenni miatta. Szerencsére egy vakmerő jármű közeledik, valami gálya vagy hintóféle, talán I. Lajos korából. Há! micsoda pazar látványosság! Tetején a bőr kicsinyt pettyegetett. Régi iparág, mely a baromfi-tenyésztéssel áll összefüggésben. Alakja egy fél görögdinnyéhez hasonlít. Nini! a kocsiajtókat először: nem lehet kinyitni, másodszor: nem lehet becsukni, ennélfogva azok egyszersmindenkorra be vannak jól lajfántolva. Ezt a tisztes ősi emléket két szende paripa huzná, a harmadik csak lógos. Összevetett lapoczkákkal támogatják egymást. A jó szándék nem hiányzik a nemes állatokból, hanem inkább a megfelelő képesség. Fuvarba fogott jobbágy-lovak a szegény párák. Nincsenek hintóhuzáshoz szokva. Minden tizedik lépésnél nyugórát tartanak s egymásra néznek szomorú szemekkel. Ilyenkor aztán a bennülők közül egy asszonyság rákiált a kocsisra:

– Megállj, Marczi, megállj! hadd szólítok meg valakit: hol lakik itt a faluban a tekintetes Kassay Lőrincz úr?

Mikor aztán a ziháló griffek kifujták magukat: ugyanaz az asszonyság elszánt hangon adja ki parancsát:

– Hajts, Marczi, hajts! Sem ostor, sem ló nem a tied!

Marczi ezzel belevág az egyik lóba, mire az nekirugaszkodik. A félrelódult rud pofon üti a másik lovat, erre az is megmozdul. A hátramaradt lógós pedig szépen ráül a kocsis térdére s úgy marad mindaddig, míg az mind a két lábát nekifeszítve, odább nem tolja magától.

Igy utaznak a Kedves atyafiak látogatóba Kassay Lőrincz urambátyámhoz. Hiszen ez pompás mulatság! annak is, a ki átéli, annak is, a ki látja és leírja. Mennyi vidám eredetiség! milyen patriarchalis alakok! Oly egyszerűek, ismertek, igazak s mégis – vagy talán éppen ezért? – oly érdekesek. Akár ne is menjünk tovább, maradjunk az első portánál. Annak nyilt tornáczáról jól szemügyre lehet venni mindent. Előttünk állanak a rétek, a mezők, délibábos rónák, csöndes fehér házak, pusztai karámok. Szorgalmas vizimalmok kelepelnek a holdvilágban rezgő folyam tükrén, a fehérruhás molnár kihajol az ablakon s hallgatja a távozó hajósok tülkölését. Ide árad a frissen kaszált széna s jegenye-ágak illata. Odakünn a szabad pusztán jókedvű pásztornép, gulyások, csikósok szellőparipákon, regényes, magányos csárdákat látogatva. Idebenn a faluban napbarnított földmivesek, izmos suhanczok, kaczkiás menyecskék, – a leveles kapukban vidám, piros arczu lánykák állanak, a fonóházakban kigyullad a mécses, az ablakok alatt legények leskelődnek…

Mi foly odabenn?… Mese, mese. Csodálatos és tüneményes történetek, melyeknek hősei szertelen arányu, hihetetlen erejü, természetfölötti emberek, a kik legalább is »burokban születtek« s képesek minden lehetetlenségre. A nép gazdag és buja képzelődése teremti meg őket s viszi keresztül ezer akadályon, félelmes viszontagságok között, de mindig erős hittel és akarattal a győzelemre. Vakmerő vitézek, bátorító álomlátások. A földiségből jóformán csak a nevök van, minden egyéb tulajdonuk az operenczián túli tartományokból származik, a hol rettentő izmaiknak megfelelő lényekkel és akadályokkal viaskodhatnak. Mit nekik egy-egy hétfejű sárkány! Fölfalatozzák reggelire. Mit valamely bevehetetlennek tetsző vasvár! Ledöntik egy rugással. Mérföldeket lépnek, ha kell, – táltosokon röpködnek, ha megunták a gyalogolást, – kifacsarják a felhőket, ha szomjasak; ha nincs egyéb fegyverük, kitépik a szálfákat, ha ez is hiányzik: öklük buzogányával, vagy szemök villámával ölik meg az ellenséget. De megölik. Utjok diadalmenet az elképzelt élet álomregényében. Mindent legyőznek, de őket nem győzi le semmisem. Még a halál sem, mert halhatatlanok.

Ime, nem is járunk rossz helyen: a népmesék birodalmában. Itt van az a talaj, melyből Jókai mindent tudó és mindenhez értő hősei fölsarjadnak. Képzelődése naiv és pompázó, jóhiszemű és szűzies. Nem csoda, ha a közönséges élet fojtogató szövevényei közül föl-fölmenekül határtalan világa szabad ormaira, a hol a probléma neve: fény s a gondoké: illuzió. A világ összes regényírói közt ő a legnagyobb mesemondó. Arra termett, hogy kápráztató hiperboláival s elbeszélő tehetségének bűbájával megigézze a hétköznapi vesződségek közt imbolygó halandókat, – hogy elterelje figyelmöket a valóság sújtó gondjaitól s fölemelje lelköket a gondatlanság elyziumába.

Sohasem feledem el s mindig hálás maradok azokért a fölemelő, nagy hatásokért, melyeket művei mellett éreztem valamikor régen, kora tavaszom első napjaiban. Az az ötvenes években írt szép keleti rege, Shirin, most, késő emlékezésemben is, úgy látogat el hozzám, mint valamely tündéri álom, lengén és bájosan, a költészet minden varázsával és szomorúságával. Mily mélyen, igazán, babonásan hatott rám! hogy csodáltam, hogy szerettem! Mint irigyeltem azt a boldog művészt, Ferhádot, aki egy pillanatra szinről-szinre láthatta s azután nagy szive minden szerelmét, lángesze minden hódító hatalmát akaratába vetve, emberi erőt meghaladó lehetetlenségekkel birkózik e lányért, hogy megérdemelje s az utolsó akadálynál, mikor már félig azt is legyőzte, összeomlik őrülten és üdvözülten. Hogy megsirattam, – milyen igaz könyekkel sirattam őket! Ezektől a könyektől nem foszhat meg többé senki s bizonynyal nem én voltam sem az első, sem az utolsó, aki lohogtam e művek mellett. Nekem csak megadatott, hogy én is érezzem, mit ezrek éreztek akkor, – Ferhádként maguk előtt látva a lehetetlenségeket, de nem riadva vissza tőlük s bizva szenvedésök megváltó erejében, hitök eljövendő diadalában.

Igen. Ez a Ferhád is egyik ősapja azoknak a későbbi hősöknek, – a hősök egész sorozatának, kik a csüggetegség eme napjaiban hallani sem akarnak semmiféle kislelkűségről, de – ha mindjárt a költői hiperbola segitségével is – mindenre képesek, mindent mernek. Ég bennök az akarat, látszólagos nyugalmukban roppant erők rejlenek, izmaik rugalmasabbakká válnak a nyomás alatt. Symbolumoknak tartom s megértem őket. Azzal aztán nem törődöm, hogyan érti más s micsoda kaján örömmel szabdalja szét ezeket a pompás legényeket a honi kritika, mialatt odakünn – idegen nyelveken – gyönyört, elragadtatást keltenek mindenfelé s hódítón járják be a világot. Kétségkivűl állandó typusok ezek s baj, hogy annyira ismétlődnek. Kadarkuthy Viktortól (Elátkozott család) a Czigánybáróig mindent tudó, mindent merő hősök ezek. Fölszerelésök alig különbözik egymástól valamiben. Amaz kitünően játszik orgonán, remekűl énekel, elbűvölő modora van, tíz palaczk bor meg se kottyan neki, délczeg tánczos, szemfényvesztésével bűvészeket szégyenít meg, könnyű szerrel porba teper vad erejű athlétákat, egyszeri hallásra megtanul egy alexandrinokban írt eposzt stb. – a Czigánybáró pedig egyéb jeles viselkedéseit nem említve, cserebogarakat reggelizik a menyasszonyával. Mindezek igen különös és furcsa dolgok.

De hát pusztán ezekből állanak Jókai regényei? Semmi egyéb nincs bennök, csak egy-egy hős, a ki lélektani salto mortalékat csinál s játszva old meg egészen szövevényes problémákat? Talán ez a Jókai nem is tudja, hogy a nagy orosz regényírók, vagy a francziák, az angolok hogyan dolgoznak? Hogy náluk a regény mindig egy-egy darab történelem, egy-egy igaz adalék az emberi lélek titokzataihoz, egy-egy megoldási kisérlet, a szenvedélyek élet- vagy az idegek szövettanának komoly studiuma stb.? Dehogy nem tudja! Tudja, látja nagyon jól, – csakhogy nem akar senkit sem utánozni, egyszerűen Jókai akar maradni. Ezt pedig csakugyan nem lehet tőle rossz néven venni. Ezzel a világos törekvéssel szemben nem használ semmiféle gáncs, semmiféle kritika. Végre is, az eredetiség mindig megkövetelhet annyi tiszteletet, hogy munkáját többre becsüljék a regényfordítók működésénél. Vagy tán a másolók, az utánzók viszik előbbre valamely nemzet irodalmát? Nem értékesebb egy szemernyi eredetiség, mint egy halom majmolás? És boldog isten! ki van hibák, gyengék és tévedések nélkül? Azt hiszem, alapos ostobaság kell hozzá, hogy valaki magát tökéletes embernek tartsa.

Nos, Jókai épp oly kevéssé áll merő hibából, könnyelműségből és tévedésekből. A gonoszságot pedig éppen nem ismeri. Csupa szeretet, csupa jóság. Ezért nem félünk még démoni alakjaitól, ördögeitől sem. Nincs bennök semmi diabolikus. Olyan mumus-félék, akik mögött ott ragyog a nagy mesemondó nagy szive s mosolyogva mondogatja:

– No, ne féljetek, ti nagy gyerekek, akiknek én most mesélek. Minden jól fog végződni. Czudarságok nem ülhetnek diadalt az erényen.

S nemzeti életünket, országunk szépségeit, rokonszenves tipusainkat, egyéniségünk eredetiségeit, szeretetreméltó gyengéinket nem a Jókai regényei ismertették meg a világgal? Kit olvasnak odakünn iróink közül legszivesebben? Petőfit és őt. És hallani kell, ahogy magam is több ízben hallottam, mint szeretik, mint magasztalják! Hát szégyen ez nekünk, nem dicsőség? Regényeinek lehetnek bőséges hibáik – hiszen oly tüneményes termékenység mellett, mint az övé, ez szinte kikerülhetetlen – de mindig van bennök egy-egy rész, egy-egy kötetnyi, mely rávall a lángelmére s melyet a világ egyetlen regényirója sem tudna különben – jobban és fényesebben – megírni.

És ezt nem egészen én mondom, hanem mondta egy jeles aesthetikusunk alkalomszerűen egy nagy és különböző elemekből álló társaságban. Persze, rögtön heves disputa támadt s a vádak csak úgy czikáztak a vita levegőjében, mint a villámlás.

Egy gömbölyű úr azonnal és erősen kifogásolta Tatrangi Dávid képtelen viselkedéseit a Jövő század regényében.

– Tegye bolonddá az öregapját! fejezte be mondókáját indulatosan.

Az akadémia természetrajzi osztályának egy tudós tagja a legapróbb részletekig kimutatta: hogy a Csigák regénye tele van képzelgéssel és ráfogással.

– Meghamisítja a történelmet! dörögte egy dühös historikus, aki naponkint inkunabulákat reggelizik, okmányokat ebédel s bullákat vacsorál, de még eddig önálló munkával nem állt elő.

Egy kis köpczös, fekete szemű emberke székre ugrott s mérgesen kiáltotta oda a Jókait védelmező aesthetikusnak:

– Maga nem ért ahhoz! maga csak bankettozni tud. Jókai nem egyéb, mint szemfényvesztő. A magyar élet tipikus vonásainak igazságával álczázza lélektani tehetetlenségeit.

– De csodálatosan tud elbeszélni, replikázott amaz.

– Hát írja ki róla, ha meri, előbbi állítását!

– Előbb írja ki maga, amit mondott, hogy képmutató.

– Nekem eszményeket adott, szólt most egy érzelmes hangú lirikus.

– Szamárság! mormolta, mintegy maga elé, egy kitünő államférfi.

– Ez az igazi szó! kiáltott teljes örömmel a köpczös emberke s boldog volt, hogy a gondolatát kitalálták, ami különben nem is volt valami nehéz dolog.

Az érdekes és minden tekintetben magyaros összhangra való eszmecseréből csak egy hang hiányzott és annak körülbelül a következőket kellett volna elmondania:

– Én igazán meddőnek tartom ezt az egész vitatkozást. Végre is, örüljünk, hogy van egy irónk, akit a világ észrevesz. S nagy teremtő erejével, tékozló fantáziájával szemben ugyan mi haszna lehet a kritikának? Mássá ugyan nem csinálhatja, mint amire született. Minden költőnek az a czélja, hogy meghasson, elragadjon s átálmodott vagy átérzett költészetével megindítsa a sziveket, s ime, ezt megteszi Jókai is. A kritikusokból pedig első sorban az a képesség hiányzik, hogy a művészet meghassa őket. Különös! csak a hidegvérrel alkotott művek mellett tudnak kissé fölmelegedni, mintha valamely politikai definiczióról volna szó. Mindenkit a saját chablonjaik után mérnek, a saját megkövesedett véleményeik mintájára szeretnének kiformálni. Egy formulájuk van s ez rendesen – ők maguk. De képzeljetek csak egy nagy rétet csupa pipacscsal, vagy akár egy kertet merő kaméliákkal. Milyen egyhangú, dísztelen látvány volna! Hát nem az emberi szellemnek ezerféle megnyilvánulása adja meg azt a változatosságot, mely a törekvéseknek, az eszmék fejlődésének s minden haladásnak állandó föltétele?

Ugyan, kérlek, jó urak, menjetek azzal a kritikával! Mert hisz tulajdonképen mi is az a kritika? A költészet inasa, aki annak köpönyegéből kitisztogatja a pecséteket; a múzsák szobalánya, aki szennyes ruháikat kimossa, lyukas harisnyáikat kitatarozza s a mellett a kisasszonyait hátok mögött mindig rágalmazza. Okvetetlenkedő pinczér, aki egy és más sültet feltranchéroz, porkoláb Apolló armadiájában, fináncz, aki minden átmenőt megvizitál, – kéményseprője a Helikonnak, ki az istenek oltárának csak a füstjével foglalkozik.

Szemére hányjátok ennek a nagy poétának, hogy Boskó-játékot űz a lélektani igazságokkal, hogy jellemei csak csillogó helyzetek mozgó bábjai, akik elhumorizálják a fejlődés vagy átalakulás törvényeit s fogásaik, furfangjuk a magyar geniusznak megannyi »huszártréfája«? Ah, csak éppen egyről feledkeztek meg, jó urak. Nem gondoltok arra, hogy az ő felséges bohóságainak egy forgácsa többet ér, mint a ti bölcseségeteknek egész kazalja. Mert minden bohóságában ott ragyog a kivételes ész, a lángelme nagy fénye, mig a ti bölcseségetekhez hasonló bölcseség annyi van, hogy szinte közönséges. Ti gyalog jártok s boszankodtok, mikor ő fölöttetek elröpül. Pedig arról igazán nem tehet, hogy szárnya van. Haragusztok rája s ahol csak szerét ejthetitek: támadjátok. Ő rendesen azzal felel ezekre a támadásokra, hogy tovább dolgozik. S igaza van. Nincs miért aggódnia. Koszorúját nem kell féltenie. Genialitása éppen ott kezdődik, ahol a ti itélőképességtek – végződik.