VI MÁS ELBESZÉLŐK

Úgy volt az mindig, és úgy lesz, hogy az északi fény pompája mellett elhalaványodnak a csillagok, – a lángelme diadalai mellett kevésbbé méltányoljuk a kisebb tehetséget. Pedig irodalomtörténeti szempontból minden erőnek megvan a maga komoly jelentősége, értéke és érdeme s csakúgy mint a természetben, a szellem birodalmában sem él és működik egyetlen talentum sem haszontalanul. Jókai neve magában véve is külön fejezete elbeszélő irodalmunknak s műveinek összesége, hatásaiban, egy nagy korszakot ölel át. Úgy elbeszélni, mint ő, senki sem tudott. Az a könnyedség, báj, az a jóizű, természetesen ömlő humor, tiszta, gazdag magyarság, az a szinező képesség s melegség az előadásban: kiváltságos adományok, – egészen az övéi. Magával ragadta, megigézte velök nemzetét s a körülötte működő elbeszélő írók szerepét derekasan megnehezítette. Annál nagyobb érdem az ő részükről, ha mégis számot tevő munkákat írtak, sőt meg is tudták magukat szerettetni.

Ezek közül termékenység dolgában Vas Gereben, családi nevén Radákovics József, (1823–1867.) jár elől. A régi patriarkhalis Magyarország s táblabiró-világ alapos ismerője és krónikása. Kifogyhatatlan kedvvel rajzolja a magyar életet s szeretettel és gonddal szedeget össze minden jellemző vonást érdekes korképeihez. Regényei főkép a Nagy idők, nagy emberek, Nemzet napszámosai, Egy alispán, Jurátus-élet stb. ma már szinte forrásmunkák számába mennek. A forradalom előtti évtizedek társadalmának hű tükrei, vonzók és tanulságosak, csak fájdalom, a formájuk nehézkes. Nem mintha Vas Gereben ügyetlen volna a meseszövésben, vagy nem ismerné a természetes beszédet, de stiljét agyonczifrázza s még népies előadásában is (Parlagi képek, Pörös atyafiak) van valami fárasztóan túlhajtott, a mi éppen ezért a mesterkéltség hatását teszi a mai olvasóra. Az ötlet, az adoma, a kifogyhatatlan tréfa nem menti meg e sajátságos stilt, mely mint a folyton szirtekbe ütköző patak, csak szaggatottan halad előre. Anyaga azonban annyira becses, hogy ujabban egy jónevű könyvkiadó czég illusztrált kiadásban adta ki összes műveit s az uj Magyarország közönsége teljes rokonszenvvel fordult a régi Magyarország érdemes krónikásához, a kinek korrajzait már-már bevonta az idők patinája.

Mélyebben szántó, tartalmasabb iró Pálffy Albert, (1820–1897.) a jeles publicista, ki gazdag fiatalságának egész lelkesedésével hirdette a forradalom igazát s később, a forradalom befejezéseként, a kiegyezés szükségét. Hirlapi czikkeivel, melyek szellemesek, élesek, merészek és meggyőzők voltak, nagy népszerüségre tett szert. Stilje kecsességét és könnyedségét főkép szépirodalmi műveltségének köszönhette. Sokat tanult a francziáktól, kiket nemcsak elegans öltözék s választékos mozgás dolgában utánzott, de nyomukon járt a csipős beszéd s kellemes előadás formáiban is. Regényeinek és elbeszéléseinek nem annyira a szenvedélyek kimerítő rajza adja meg a kellő tartalmat, mint inkább az érdekfeszítő mese, melyet biztos kézzel megrajzolt alakok játszanak le előttünk, szinte drámai gyorsasággal. Jól ismeri az élet szövevényeit, az emberi lélek titokzatait s ment minden érzelgősségtől. Első regényével, a Magyar millionaire-rel abban az évben lépett fel, melyben Jókai a Hétköznapokkal (1846.), de könyve nem részesült semmi tetszésben. Csak lassan, fokozatosan hódította meg a közönséget s szépirodalmi működésének igazi sulya a forradalom utáni időszakra esik, midőn a lapok gyors egymásutánban, sűrűn közölték ujabb novelláit. Ezek közül jelesebbek az Egy kastély az erdőben és A báróné levelei Regényei közül a legkiválóbb és legtartalmasabb a Régi Magyarország utolsó éveiben czímű korrajza, mely a negyvenes évek társadalmi viszonyait festi érdekesen, híven és élénken a szolnoki csatáig. Ez a regénye egyuttal a legsubjektivebb is: a saját ifjukori éleményeinek, benyomásainak szines tárháza. Szeretettel és kedvvel van írva, holott Pálffy elbeszéléseit általában bizonyos előkelő ridegség jellemzi. Szellemes, anélkül, hogy humora volna s leleménynyel szőtt meséi csak részben kárpótolnak kedélytelenségeért. Okos és elmés író, a ki elfoglal és szórakoztat, gondolatokat is bőven ébreszt, de nem tud meghatni.

Francziás mozgékonyság és könnyedség dolgában jóval túltett Pálffy Alberten egy másik írónk, az örökifju Degré Alajos (1820–1898.). Atyja franczia emigráns volt, a ki nálunk megtelepedett, magyar leányt vett feleségül s a fiát is magyarnak nevelte. A franczia-magyar vér nem tagadta meg magát a gyermekben sem. Iskoláit végezve, mint jurátus már 1842-ben Pesten az ifjuság nevében Kossuth előtt tartott ünneplő szónoklatot s ettől kezdve vezérszerepet játszott minden politikai tüntetésben, melyet a fiatalság rendezett. Eleven kedélyű, jószívű és bátor jellemű ifju volt, kedvencze az előkelő köröknek, öreg uraknak, nőknek egyaránt. Csakhamar letette az ügyvédi vizsgát, de a szépirodalomnak szivesebben dolgozgatott, mint az irodának. Néhány pajkos vigjáték és több vidám hangú novella jó nevet szerzett neki, – de nemsokára jöttek a forradalom viharos napjai s a kötelesség a fiatal Degrét is, a Petőfi által alapított »tizek« társaságának egyikét, szintén a csatatérre szólította. Hősiesen küzdötte végig a szabadságharczot, több izben kitüntette magát, s a világosi fegyverletétel után, huzamosabb ideig rejtőzködve a pusztákon, a végvidékre menekült, honnan csak az amnesztia hirére tért vissza Pestre. Ügyeit rendbehozva, megnősült s a pajkosan-vidor, könnyelműen-kedélyes ifjuból gondokkal birkózó, gyöngéden jó családapa lett. A párbajozó kardot a dolgozó toll váltotta fel, az elegáns toiletteket és finom nyakkendő-csokrokat a munkás-zubbony. Kettőzött szorgalommal látott a dologhoz s az elnyomatás korában Jókain kivűl talán senkit sem olvastak szivesebben mint őt, mert eleven tolla, vidám és szellemes termékei vigasztalást, önbizalmat, bátorítást hirdettek. Szeretetreméltó egyéniségében volt sikereinek titka. Azok közé a kivételes íróink közé tartozik, a kik úgy írnak mint beszélnek. Lehet akárhány jobb elbeszélőnk, de elevenség dolgában alig mérkőzhetik vele valaki. Róla csakugyan el lehetne mondani: franczia regényeket írt magyarul. (Két év egy ügyvéd életéből, Ördög emlékiratai, Kék vér, Nap hőse, Elzárt gyámleány stb.) A könnyed és ötletes társalgás hangján, a csevegés szökellő hullámai közt délczegen és vidoran uszik tova elbeszélése fellobogózott gályája s a kaczér jármű födélzetéről folyton hangzik a fesztelen jókedv kaczaja, a természetes beszéd kellemes ritmusa, mindaz, a mi a vidámság és semmi olyas, a mi unalom. Csak a Visszaemlékezéseim czímű érdekes két kötetét kell elolvasnunk, hogy a mondottakról meggyőződjünk. Apró, szinte egymásra torlódó jelenetekben és képekben ott van az átalakulás korának egész nagy rajza s ízről-ízre megismerkedhetünk benne Degré szeretetreméltó egyéniségének minden jellemző vonásával is.

Teljes elismeréssel kell itt megemlékeznünk ez időszak egyik legmíveltebb írójáról, Bérczy Károlyról (1823–1867.), a magyar sportirodalom megalapítójáról. Komoly, mély elme, sokoldalú talentum. Dolgozatai kiváló műgond és nemes izlés termékei. Széchenyi mellett nyerve alkalmazást, az angol szellem felé hajlik, nemcsak a sportirodalom művelésében, de a szépirodalom terén is. Regényt nem írt, de számos novellája van, melyek közül különösen kettőt kell felemlítenünk, mint rendkívűl becses alkotásokat, tehetségének teljesen érett gyümölcseit. Az egyik az Életutak czímű tragikus erővel írt novella, a másik a Gyógyult seb czímű remek elbeszélés, melyben nagy szívének egész érzelemvilága s gazdag költészetének minden megható bája föltárul. Eredeti dolgozatainál azonban nem kisebb jelentőségű Puskin Anyéginjának remekszámba menő műfordítása. Bérczy Károly Bodenstedt német fordításából ismerkedett meg a nagy orosz költő verses regényével s a költemény szépségei annyira megragadták, hogy vasszorgalommal félév alatt megtanult oroszul s lefordította a rimes regényt. Ez a munka valóban nem kerülhetett volna jobb kezekbe. Mintha csak az eredetit olvasnók. Sehol semmi erőszakoltság, oly természetes és nyugodt előadás, oly tiszta technika s a nehéz strófák daczára oly kitünő és könnyed verselés, hogy részemről, én nem győzöm eléggé bámulni fordítója mestermunkáját. Minden során megérezni azt a nagy szeretetet, melylyel e mű szépségeibe mélyedt s nem hiszem, hogy bármely európai nemzet tökéletesebb fordítását birná Anyéginnak, mint a magyar. A maga nemében mintaszerű munka s egyik elévülhetetlen emléke marad mindenkorra e sokerejű és komoly irányú költő szépirodalmi működésének.

Sokoldaluság, lázas tevékenység jellemzi e csoportnak egy másik tagját: Szathmáry Károlyt is (1830–1891.), a ki mint tanár, hirlapíró, képviselő, történet-, szinmű- s regényíró évtizedeken keresztűl rendkívüli munkásságot fejtett ki. Minket főkép mint regényíró érdekel. E tekintetben talán ő az egyedűli, a ki hű maradt Jósika irányához s mesterét minden jellemzőbb felfogásában követte. Ő is szivesen építi fel regényeit egy-egy erkölcsi vagy hazafias czélzatra (Sirály, Samyl); szivesen fordul a történelemhez s helyezi az eseményeket Erdély romantikus szinterére (Erdély vészcsillaga, Bethlen Gábor ifjusága). Bár elég históriai ismerete van, rajzaiban és leirásaiban megmarad a dolgok felszinén s inkább csak a zománcz, a szin, a külsőségek válnak nála történetiekké, nem a kor a maga egészében, sem az alakok, kik korukat mozgatják. Ért a meseszövéshez s az érdekfeszítő helyzetek megteremtéséhez, de hiányzik belőle a lélektani mélység, a költői kedély magával ragadó heve s a stil hódító bája. Harmincz kötetnyi regénye közül legismertebb a Magyarhon fénykora. Művei abból a szempontból mérlegelve, hogy az olvasó közönségben oly időszakban támasztottak érdeklődést a mult iránt, midőn abból kellett erőt merítenünk: megtették a maguk hazafias kötelességét s nem csekély érdemük, hogy ma is nyugodt lélekkel adhatjuk őket az ifjuság kezébe.

Ennek a csoportnak egyik érdemes tagja Vadnay Károly is (szül. 1832.). A forradalomban honvéd-tüzér, majd besorozott közvitéz az osztrák hadseregben. A katonaságtól megszabadulván, Pestre jött s a Nagy Ignácz által szerkesztett Hölgyfutár munkatársa lett. Eleinte verseket irogatott, de csakhamar átpártolt végleg a prózához s a hirlapirás vesződségei mellett nagy kedvvel és rátermettséggel forgatta az elbeszélői tollat. Novellái és regényei (Téli estékre, Kis tündér, Eszter a szép kardalnoknő, Eladó leányok, Rossz szomszéd, Éva leányai, Hymen, A besorozott, Immaculata grófné) gondos alkotásai egy erősen megfigyelő s nemesen érző léleknek, a ki izlés és stil dolgában is előkelőbb íróink közé tartozik. A változatos élet hű, poétikus és szabatos rajzolója ő. Távol áll minden hazugságtól és cziczomától, természetes és egyszerű, kellemes és igaz. Erős erkölcsi érzék vezeti. Írói erényeiért nevezték el a »tizenhatéves lányok írójának«. Ízről-ízre magyar, abból a régi, nemes ágból, melyet meggyőződésszerűleg hat át a fajszeretet melege. Élete java részét a magyarság fölemelésének önzetlen munkájában töltötte el. Egy népszerű organum állt rendelkezésére, a Fővárosi Lapok, melyet évtizedeken át lelkiismeretes gonddal és eléggé nem dicsérhető tapintattal szerkesztett. Szépirodalmi napilap volt, mely azonban az ő kezében valóságos kultur-missziót végzett. Csoportosította a legjobb írókat s meghódította a legintelligensebb közönséget. Szinte nélkülözhetetlen lappá lett, mert figyelmét kiterjesztette mindenre, a mi a magyar társadalmat érdekelte. Érdeklődést keltett olyan dolgok iránt, a mi iránt más lapok nem tudtak érdeklődést kelteni. Nem a nagyképűség, tudákosság és unalom volt zászlajára írva, hanem a kellemes formák kultusza, az ismeretterjesztés szüksége, a szórakoztatva oktatás paedagógiája. Hozzászólt az irodalom, művészet, társadalom és közélet minden időszerű kérdéséhez s mindig talpraesetten, eredményesen. Generácziókat nevelt az irodalomnak, s jól megválogatott közleményeinek gyors váltógazdaságával nagy közönség érdeklődését és pártfogását biztosította magának mindvégig. Vadnay 1892-ben visszalépvén e lap szerkesztésétől, korántsem fejezte be irodalmi pályafutását. Hajlott kora daczára teljes erejében van kiváló szellemi képességeinek s jelenleg emlékiratainak összeállításával foglalkozik. Az emlékiratokból egy kötetnyi Elmult idők czimmel már megjelent s a honvéd-világ és az ötvenes évek társadalmi viszonyaira nézve megbecsülhetetlen adatokat tartalmaz, olvasmánynak pedig fölér bármely jó regénynyel. Nemcsak a kort, melyről ir s a jelentősebb szereplők egyéniségét ismerjük meg belőle alaposan, de magát az írót is, minden szeretetreméltó tulajdonságával. Ha valakinek, neki elég tapasztalata, műveltsége, emberismerete, kedélye és izlése van ahhoz, hogy gazdag és tartalmas multjából elmondja mindazt, amit tanulságosnak, hasznosnak és becsesnek itél a jelen meg a jövő számára.

Ez időszak jelesebb elbeszélő-írói közül idesorozzuk Abonyi Lajost (1833–1898.) is, családi nevén Márton Ferenczet, a ki egész életét az alföldi magyar nép körében töltve, annak gondolat- és kedélyvilágát poétikus melegséggel tükrözte vissza regényeiben (A mi nótáink, Magduska öröksége), novelláiban (A fonó krónikája) s népszinműveiben (Betyár kendője, Panna asszony leánya, Siroki románcz) egyaránt. Tősgyökeres magyar író, – kerül minden czikornyát, egyszerű, mint maga a nép s szívhez szóló, mint egy jó lirikus. Műveiből szinte kiárad a puszták illata, a romlatlan magyar népélet üde levegője.

A magyar népélet köréből veszi tárgyait egy másik jónevű elbeszélőnk is, Baksay Sándor, (szül. 1832.) a kinek Gyalogösvény és Szederindák czímű novellás kötetei az ujabb elbeszélő irodalom java termékei közé tartoznak. Erős megfigyelésű, vastag nyaku kalvinista író, akinek magyarosságában is van valami rendkivüli izmosság és makacsság, humora pedig mélyebben szánt, mint sok neves humoristánké. Kissé vaskos, kissé hosszadalmas s talán kissé modoros is, de mindig érdekes, s a ki belemélyed az olvasásába, meg fogja szeretni, mert nagy szíve van az emberi nyomoruságok iránt s thémáin keresztültöri magát egyéniségének őszintesége s igazságainak ereje.

Csupa kedély és játsziság jellemzi Balázs Sándor (1830–1887.) elbeszélő múzsáját. Angol minták után indul, főkép Thackeray-t kedveli, kitől a Kisfaludy-Társaság megbizásából két kötetnyi novellát le is fordított magyarra. Eredeti dolgozataiban azonban sokkal szelidebb és gyöngédebb, mint az angol humorista. Nem az élet nagy problémái, hanem apróbb mizériái érdeklik, kis emberek mulatságos helyzetei, furcsaságai, melyeket Tükördarabok, Tarka képek és Vig elbeszélések czímű köteteiben jóizű humorral és sok szeretettel rajzolgat. Előadása rendkívül vonzó, természetesen ömlő, vidám. Égben czimmel írt egy jó vigjátékot is, mely egy költői hajlamú nő háztartását figurázza ki s műsoron van napjainkban is.

Par excellence novella-író s termékenység dolgában az előzőket jóval túlszárnyalja Vértessy Arnold (szül. 1836.), a ki már évekkel ezelőtt megjubilálta az ezredik novelláját s azóta néhány száz ujabbal bizonyította be, hogy még mindig van mondani valója. Fáradhatatlan elbeszélő. Rendszeres, mindennapi szellemi torna ez nála, – könnyen és kedvvel dolgozik, a meseszövésben leleményes, előadásában mindig czélratörő s talán éppen ezért sohasem unalmas. Nagy olvasó közönsége van, s akit olvasnak, az nem dolgozott hiába.

Tolnay Lajos (szül. 1837.) mint elbeszélő az angol pesszimisták tanítványa. Szinte kedvtelve keresi az emberi gazságok, a lelki romlottság s nyomoruságok sötét birodalmát. Regényeiben és novelláiban a modern társadalom bűnei játszszák a főszerepet s a magyar közélet számos ismert fajképe s hivatalos tekintélye van bennök pelengérre állítva. A kegyetlen túlzás epés művészetével, haragos realizmusával rajzolja elénk szánalmas alakjaikat s kíméletlenül suhogtatja fölöttük a szatira goromba korbácsát. Helyes. Swift is kegyetlen s borzong az ember, ha olvassa. De rettenetes gúnyjából kiérezzük vérző szive dobogását, azt a mélységes, nagy, igaz részvétet, melylyel az emberi nyomoruságok iránt viseltetik. Tolnayból hiányzik ez a nagy szív. Kedélye fanyar, hideg esze szinte kéjeleg a gyűlöletben s oly gyönyörűséggel hóhérolja le az embereket, mintha az erkölcsi kivégzést tartaná a leghumánusabb igazságszolgáltatásnak. Lehet tartalmas, jelentékeny, sőt bátor író, de semmi esetre sem szimpatikus.

Tisztább, üdébb légkörben mozog s a nemesebb realizmus híve Győry Vilmos. (1838–1885.) Mint lirikus is rokonszenves költő, mert csak azt dalolja, amit érez. Szelidség, jóság, szeretet az egész lénye. Egyike legkitünőbb műfordítóinknak (Frithjofmonda, Don Quijote, Svéd költőkből stb.) s az elbeszélés terén is derekasan megállja a maga helyét. Ebbeli műveit erős erkölcsi czélzat hatja át, de azért sohasem válik száraz moralistává. A szépet a szépért szereti s törekvéseinek végczélja mindig a harmónia. Iró és ember teljesen összeforrnak benne s munkássága a maga egészében hű tükre marad tiszta életének.

Volt a forradalom utáni korszaknak egy más elbeszélői köre is, az ugynevezett humoristák, kik a tréfa, adoma, dévajság tarka lobogóját lengetve, megelégedtek azzal, ha olvasóikat néha megkaczagtathaták. Az irodalmi apjuk Frankenburg Adolf (1811–1884.) volt, bár ez az érdemes és józan író a humornak csak igen szerény fegyvertárával rendelkezett. De tudott agitálni, hatni és irányítani. A fiatal írók, köztük Jókai, Petőfi, Tompa, szivesen csoportosultak köréje, különösen mikor népszerű hetilapját, az Életképeket kezdte szerkeszteni. Művei közül legmaradandóbb becsüek Emlékiratai, az Őszinte vallomásokkal és Bécsi éleményeimmel kerekedve teljes egészszé s bőséges adalékokat szolgáltatva a kor történetéhez.

Minden tekintetben magasabb szinvonalon áll, sőt e kor egyik legkitünőbb humoristája Pákh Albert (1823–1867). Mindjárt kezdetben, első műveivel kedvenczévé lett a magyar olvasó közönségnek. Volt benne valami uj, friss és eredeti. Jóizű életképeinek pompás alakjai, vidám hangja, intensiv humora nevettetett és hódított. Ez az író tisztában volt magával és a világgal. Nem szerette a haszontalan beszédet. Ha irt, mindig volt mondani valója. Gyűlölte a szenvelgést, a dagályt, a szónokiasságot s alaposan kigúnyolt egy csomó olyan irodalmi erényt, a mit gyarlóságnak vagy veszedelemnek tartott. A képmutatókat és czifrálkodókat saját fegyvereikkel verte meg, a hogy Molière tette ezt a Precieusesökkel. Nemes ambiczióval lépett az irodalmi pályára, nagy czélok lebegtek előtte és komoly feladatokat akart a tréfa és szatira örve alatt megoldani. Gyógyíthatatlan betegsége idejekorán kizökkentette a felvett irányból s tevékenységét (ezt a szót ő humorosan s a magyar viszonyokra alkalmazva a tevé-ből származtatta) más irányba terelte. Élete megoszlott a kórágy, az orvosságos üvegek meg a szerkesztői munka közt. Alapítója lett a Vasárnapi Ujság-nak, ennek a kitünő, családias és izről-izre magyar képes heti lapnak, melyet haláláig nagy szeretettel s lelkiismeretes gonddal szerkesztett. Sok szenvedésen ment keresztűl, de lelke nem vesztette el derültségét és munkakedvét. Ismeretterjesztő vállalataival rendkivüli szolgálatokat tett a nemzeti művelődés ügyének. Humoros életképeit, melyek egy nagy tehetség sokatigérő kisérletei, halála után a Kisfaludy-Társaság adta ki két kötetben. Ezek közül a Fiatal óriás, Egy nap egy instruktor életéből, a honszerelmesek stb. maig sem veszítették el humoruk sokszinű zománczát.

A magyar mulattató irodalomnak igen eleven tollu munkása volt Nagy Ignácz (1810–1854.), ki regényeivel, novelláival, adomagyüjteményeivel és vigjátékaival (Magyar titkok, Menny és pokol, Torzképek, Hajdan és most, Bors és paprika, Tisztujítás stb.) a negyvenes és ötvenes években nagy népszerűségnek örvendett. Humora nem mély, de annál termékenyebb s külső eszközökben és hatásokban szinte kifogyhatatlan. Ennek a sirva-vigadó korszaknak s egyuttal a forradalom utáni szépirodalmi fellendülésnek egyik folytonos tevékenységben álló rugója ő, a ki az ötletesség és vidámság örve alatt sok komoly és hasznos munkát is végzett a magyar kultura érdekében.

Nem annyira könyveivel, mint inkább egyéniségének különczvoltával s beszéde furcsaságaival hatott Bernát Gáspár, (1810–1873.) az ugynevezett Freskóképek és Gazsiádák országszerte ismert bohém-írója. A túlzás, torzítás, fintor és képtelenségek közt rakonczátlankodó elme, a hihetetlen ötletek és adomák nagymestere, a ki különben maga sohasem nevetett s előadásának komolysága csak emelte a nevetséges hatását. Egy-két kedves népdalával (Az alföldön halászlegény vagyok én) sokáig fog élni a nép ajkán is.

Ide sorozzuk a korán elhunyt s szép tehetségű Beőthy Lászlót is (1825–1857.), a ki zabolátlan jókedvében és fiatalságában úgy sziporkázta szét az életét, mint a rakéta. A vidám és szabad szegénység bohém-kenyere mellett a humor bőséges fűszerével látta el a sirva-vigadó nemzet asztalát s a társas-életben csakúgy mint könyveiben egyaránt szeretetreméltó pajtásúl fogadta mindenki. Puncs, Laczikonyha, Cholera cseppek czímű munkái nagyon kapósak voltak a maguk idejében. Legharmonikusabb alkotása a Comédia és tragédia, de a Puszták fia és Goldbach et Comp. czímű regényei is rávallanak sokfényű talentumára.

Végül Lauka Gusztávot (szül. 1818.) említjük itt fel, ezt a manap már veterán írónkat, ki hatvan éve áll a vidám muzsák szolgálatában és epochákat humorizált keresztűl. Kezdte bolondos, mókás spanyol románczokon s Don Gunárosz ebbeli dévajságai nagy közönséget kaczagtattak. Folytatta ötletes humoreszkekkel, pajkos és pikáns novellákkal, melyeket rendkívüli bőségben írt. Tárgyait főkép a vidéki élet különlegességeiből és furcsaságaiból merítette, – a gyámoltalan, félszeg, esetlen és komikus jellemek egész rajával találkozunk háromszáznál jóval több novellájában, mely egytől-egyig derült vilagnézlete hirdetője. Egészséges kedély, játszi elmésség, emberszerető szív mindenütt, – sértő hang sehol. Előadása mindig élénk, szines és fordulatos, mindig jókedvű, mulattató. A multban nyert rokonszenvet megtartotta a jelenben is, azzal a különbséggel, hogy ma már más nemzedék nyujtja neki az elismerés és szeretet koszorúját.

Ime, ily gazdag termést mutathat fel az elbeszélő irodalom a kiegyezés előtti időszakban. Sokféle tehetség, sokféle irány, sokféle forma, de egy törekvés tisztán látható: a már kimívelt költői nyelv mellett meghódítani a széppróza számára mindazt, mit íróink a multban elmulasztottak, főkép a jellemzetest és a művészit.