III ÁTMENETI ELŐZMÉNYEK

A költészet nemzeti irányának ez a fényes diadala nem történt oly egyszerre, oly hirtelen, mint a hogy Petőfi föllépésének rajzában föltüntettem. Voltak előzményei s nem lesz érdektelen ezek fölött – ha kissé elterelnek is bennünket tárgyunktól – kissé elmélkedni. Hogy oly nagyon későn ébredünk tudatára valamely egészen egyszerü igazságnak, valamely jóravaló elvnek: ez még korántsem bizonyitja azt, hogy az előző időszakok közül egyik sem volt alkalmas annak befogadására. Az az elv, az az igazság évszázadokon át mutogatta magát s egy-egy jelesebb irodalmi alkotásban esetleg érvényesülhetett is, a mint hogy valóban érvényesült. De itt is áll, hogy: a legegyszerübb igazságokat legkésőbben fedezik föl az emberek.

Bajos dolog az ilyesminek phsychologiáját megrajzolni. Pedig éppenséggel nincs törvényszerüség nélkül. Mint mindennek a világon: ennek is megvannak a maga okai, előzetes tünetei, hullámzásának és folytonosságának története, – csakhogy a csörgedező ér néha homok alá tünik, a lánczszemek megpattannak s a fejlődés vonala elvész a vizsgáló tekintet elől. A késő kor gyermeke, ki minden történőnek okát-fokát szereti látni, gyakran álmélkodva áll egy-egy nagy eredmény előtt s csodálkozva kérdi: hogy’ támadhatott ez? A tények oly szétszórtak s a köztük levő összefüggés oly kuszált, hogy – úgy rémlik – nem adhatnak feleletet. Pedig felelniök kell.

Annyi bizonyos, hogy Magyarország az erőpazarlások hazája. Sehol a világon nem tékozoltak annyit, mint itt. Az erőknek egész halmaza pusztult el, szinte nyomtalanul, az idők forgatagaiban, a szellemi képességeknek egész raja – idegen istenek szolgálatában. Uraknak születtünk, a kik lenéztük a parasztot, a népet, pedig közöttünk mindig az volt a legmagyarabb és nemcsak költészetünknek, de minden szellemi fölemelkedésünknek egyik legtermékenyitőbb forrása. Ezzel a becsületes, jóravaló, világos fejü, ép kedélyü magyar néppel, a ki megőrizte eredetisége ősvonásait, tőrülmetszett nyelvet beszélt, szüzi naivitását dalaiban és meséiben ragyogtatta, féltékeny volt erkölcseire, szokásaira s hű a hagyományokhoz… ezzel a nagy nemzeti erőforrással sem a politikusok, sem az irók nem törődtek.

Csak e század elején, mikor a rendi alkotmány teljesen szűknek s a haladó idők számára elégtelennek bizonyult: kezdett a politikusok figyelme végre a nép felé fordulni. A mi az irókat illeti: vezérférfiaink éppen az ellenkező csapáson haladtak. S itt, ennél a pontnál egy pillanatra megállhatunk s kifejezhetjük teljes sajnálkozásunkat. Talán egyetlen irodalom sincs, mely az idegen hatások befogadására fogékonyabb lett volna, mint a mienk. Egymást váltották föl, sőt egymás mellett jelentkeztek a deák, német, franczia befolyás áldásai s oly foku vergődések következtek, melyeknek látványa szinte elkeseritő. Ha egy-egy jóizű régi irónkra gondolunk, pl. Mikes Kelemenre, a kinek Törökországi levelei már egy század előtt az elbeszélő próza nemesebb formáiba ömlöttek, vagy a kurucz idők költészetére, melyben a hamisitatlan magyar kedélyvilág annyi őseredetiséggel, erővel és bájjal zendült meg, – azután századunk első tizedeinek vajudásaihoz fordulunk: akkor nyilvánvaló lesz előttünk az eltévelyedés, mely szellemi hátramaradásunknak egyik legfőbb oka s áldatlan viszonyainknak egyik legkirivóbb eredménye volt.

De hát hiába! Nem tehettünk róla. Az irók alig álltak egymással összeköttetésben, – irodalom a szó komolyabb értelmében nem is volt, – szellemi surlódás hiján aludtak a vágyak, az eszmék s a kiben mégis égett az isteni szikra: magára hagyatva égett. Végre a nyelv is csak olyan, mint az ekevas: ha nem használják, megrozsdásodik. Igy történt a mi nyelvünkkel is. Mikor aztán észrevettük nemzetiségünk elhanyatlását s nyelvünk silány voltát: akkor elkezdtünk fűhöz, fához kapkodni. Eszünkbe jutottak a görögök, rómaiak, a németek, francziák, angolok, minden kimívelt európai nyelv, csak a magunk kincsbányája, népünk tősgyökeres, érintetlenül tiszta, erős nyelve nem. Nekivetettük magunkat az idegen formák kultuszának s nem láttuk a saját idomaink nagy változatosságát, nem éreztük azok használhatóságát. Rendkivül sokat vártunk mindentől, a mi külföldi s a magunk természetes erőforrásaitól nem vártunk semmit. Ezek ismeretlenül lappangtak és poshadtak a homályban.

Mégis! Nem tartom puszta véletlennek, de már az idők jelének, hogy ugyanabban az évben, mikor Mikes Kelemen Levelei Kulcsár István kiadásában napvilágot láttak, 1794-ben még egy más könyv is jelent meg: a Kovács Pál benedek-rendi pap közmondásos gyüjteménye. Az érdemes gyüjtő egyik paptársa, Fabchich József, – egyike ama lelketlen kor legszenvedélyesebb magyarjainak – nagy lelkesedéssel üdvözölte e kis könyvet és elragadtatással kiáltott föl a »nemzeti bélyeget« viselő gyüjtemény láttára: »Félre, deák, görög iz! szólanak im – magyarul!« Öt év mulva (1799) megjelent az első népdal-gyüjtemény és századunk elején, 1803-ban, – tehát ugyanabban az évben, melyben Baróti Szabó Dávid is kiadta a Magyarság Virágait – egy váczi daloskönyv. 1804-ben Szirmay Antal jeles munkája, a Hungaria in parabolis, mely latinsága daczára a legmagyarabb könyvek egyike. 1820-ban látott napvilágot Dugonics András gazdag gyüjteménye, a Magyar Példabeszédek és Jeles Mondások két kötetben. Nem érdektelen, hogy egyes megyék, Komárom, Esztergom is sürgetik a gyüjtést, s hogy éppen Kulcsár István buzditó közlései után határozza el az akadémia – legalább elvben – a népköltészeti termékek rendszeres gyüjtését. Maguk az irók is mindjobban érzik a szellemi fölfrissülés szükségét s nem hajlandók vakon követni Kazinczy rideg elveit, a ki fejedelmi magaslatáról a profán tömeget nemcsak kicsinyli, de föltétlenül megveti. Csokonai, ellenkezőleg, szivére öleli a népet s azt tanácsolja költőtársainak: »Ereszkedjünk le a paraszt, tudatlan, egyszerü községhez, akkor majd nem lesz annyi hallatlan ejtés előttünk.« Kölcsey 1826-ban fennen hangoztatja, hogy »a valódi nemzeti poézis szikráját a köznépi dalokban kell keresni«. – Eötvös, egy évvel később, mint Székács József Szerb népdalok és hősregék czimü könyve megjelent, 1837-ben, ki meri mondani, hogy »minden poézis a népből ered« s Toldy Ferencz 1843-ban, a lírai költés kimerülését jelezvén, kikel a bizarr, a dagályos ellen s fájlalja, hogy »a nyelvünkben meglevő saját mértéket és ritmust ki nem lestük«. Ugyanebben az évben kezdi meg Kecskeméti Csapó Dániel Dalfüzérkéjé-nek kiadását s jelenik meg Szakáll Lajos Czimbalom czimü verses kötete, melyet jóizű népies darabjaiért rövid idő alatt elkapkodnak.

Mindezek szórványos jelenségek s egymással nem igen látszanak szerves összefüggésben állani. De kétségtelen, hogy valami benső szükség, valami erős törvényszerüség nyilatkozik meg bennök. A fejlődés homályos ösztöne, – ellenállhatatlan vágy valami tisztább, egészségesebb légkör után. Ugyanerre az okra vezettük vissza Kisfaludy Károly népdal-próbálkozásait és Czuczor kedélyének dalos termékeit. Még csak egy-két lépést kellett tennünk, hogy teljesen érezhetővé váljék e mozgalom nagy jelentősége s tudatára ébredjünk annak, hogy a magunk egyéniségének kifejtése tényleg egészen tőlünk függ. Csak egy-két lépést! És ez az egy-két lépés csakhamar meg is történik. Az akadémia késedelmező kezéből a Kisfaludy-társaság veszi át a rendszeres gyüjtés munkáját s hozzá is fog rögtön a kivitelhez. Megbizza Erdélyi Jánost, a jónevü költőt és a magyar műbölcselet alapvető mesterét e gyüjtemény összeállitásával. Dolgosabb kezekre nem is bizhatta volna, de lelkesebb emberre sem. Hiszen ő hangoztatta, éppen a Kisfaludy-társaságban tartott székfoglaló beszédében: »A tenger soha ki nem fogy felhőiből, bármennyi eső esik: ilyen tenger a nép, az élet. Ha belőle merit a költő, lesz a ki őt hallgassa, seregestül találand megnyilt szivekre mindenkor, ha csak vesztét nem érzi a nemzet. Tehát tanulni a népet, az életet, – beállni e tengerbe, mint Jézus, midőn a lélek kegyelmét venné, a Jordánba: ez a mai költő hivatása, nemes kötelessége.«

Maga is a nép fia. De bár atyja egyszerü földmivelő: házuk nem daltalan. Már gyermekkorában vidítója, vigasztalója a nép édes és természetes költészete. Énekek zsongják körül, mesék és mondák foglalják el képzelődését. Korán fölébrednek benne a költői hajlamok s végigkisérik az egész életen. Egy elv érlelődik meg benne s válik komoly meggyőződésévé, melyhez állandóan hű marad: a népköltészetből kell a nemzeti poézist ujjáalkotni! Mint költő, maga is a néptől tanul legtöbbet s legjobb költeményeit neki köszönheti. Teljesen át van hatva annak a tudatától, hogy a népköltészet egyik főérdeme a valóság. A mit ebben találunk, az mind igaz tény. Itt minden betü adat, a történet, erkölcs, izlés földeritéséhez és kimagyarázásához. Nemzetének lehető kitudása a czél, melyért a népi dolgokkal annyi szeretettel s odaadással foglalkozik. Mert a mi nálunk az idő folytán egyszer ténynyé vált: az egyszersmind visszamutat a lélekre, a meggyőződések mibenlétére. S csak e tények és meggyőződések szigoru egybefoglalása emelhet oda bennünket, hogy saját egész valónk, nemzeti méltóságunk – magunk és az emberiség irányában – önismeretté izmosodhassék s egész történelmi életünk átlátszóvá lehessen a nemzeti öntudatban.

Mély értelmü, lelkes vallomások, egészen az ő erős és merész gondolkozására vallók. Átrezeg rajtuk a meggyőződés melege s az a megbecsülhetetlen fajszeretet, mely Erdélyi összes szellemi működésének főmozgatója és irányitója. A népköltészet termékeivel úgy van, mint Linné a növényekkel: gazt, gyomot nem ismer, csak virágot. A világhirü botanikusról följegyezték, hogy kicsi korában, ha bölcsőjében sirt, virágot adtak a kezébe és rögtön elhallgatott. Erdélyi élete utolsó estéjén kis fiának egy népdalt dalolt, kis lányának egy tündérmesét mondott el, – azután álomra hajtotta fejét s elaludt örökre.

Nagy gyüjteményének első kötete (Népdalok és mondák) 1846-ban jelent meg, ugyanabban az évben, melyben Tompa Mihály Népregék és mondák czimü verses kötetének első kiadását a magyar olvasó közönség husz nap alatt elkapkodta. S ime, e pillanatban teljesen nyilvánvaló, hogy az izlés nem muló szeszélyből, de az uralkodó eszmék nyomása alatt s igazán lelki szükségből fordult egészen a nép felé. Ha most, az elmélet határozott utmutatásai s a kisérletező gyakorlat bátor próbálkozásai közt, egy hatalmas genie, mint a minő Petőfi volt, a maga merész föllépésével s hóditó egyénisége minden erejével egyszerre diadalt szerez ez igazságoknak: csak azt jelenti, hogy az eszme megérett s jószerencsénk is segitett, hogy végre csakugyan megtaláljuk – magunkat. És sok szétszóródás után, különböző utakon járva, különböző eszközökkel küzdve, ime, találkozunk egy gondolatban, egy érzésben: legjobb meggyőződésünkkel szolgálni a hazát, s a művészetek szeretetében föltétlenül tisztelni a nemzeti jelleget.

Uj világ, uj élet pompázott előttünk. Eddig nem ismert erők forrása buggyant ki s tört elő a régi poézis mohos szikláiból s szabadon, vidáman szökdelt keresztül a máskor hangtalan tájakon. Ütköző vizének gyöngyei fölfrissitettek mindent: a pázsit üdébb lett, a fák lombosabbak, a levegő tisztább. Szeszélyesen csapkodott ide-oda, szerteágazott ezerfelé s mindenütt a saját bánatunkat zsongta, a magunk örömét ujjongta. Az elzárt s féken tartott indulatok végre tombolhattak, a képzelődés repülhetett, a sziv sirhatott. Nem kellett feszes formák közé szoritani az érzést, a gondolatot: ömölhetett, kiáradhatott tetszése szerint, a hogy bimbóba szökken a rügy s kicsordul a fák gyantája. Annyi szenvelgés után a természetes lép előtérbe, – annyi másolás és majmolás után az eredetiség. A vékonyhangú gitározást az ősi ritmus érczes zengése váltja föl, a mesterkélt és festett bájakat az egészség rózsás szine. Maga a nép – ez a büszke, daczos, értelmes, sokerejü és nagyszivü magyar nép – lép elénk s a maga egyszerü, de igaz dalaiban és mondáiban napnál világosabban mutatja föl nemzeti mivoltunk egészét és teljességét. Igen, ez mi vagyunk! A mi hevüléseink, erkölcseink, vérkeringésünk, – a mi földünk, a mi levegőnk. Hogy eddig oly keveset láttunk belőle! Minő áldás ez a fordulat! Minő megváltó ereje van ennek az önismeretnek! Petőfi és Arany, kik a »naivot és művészit, az egyénit és az egyetemest egy művészetbe olvasztják,« nemcsak nagy költők, de éppen azért nagyok, mert diadalmas megtestesülései a nemzeti eszmének, mely koruk minden izét áthatja.

Erdélyi háromkötetes nagy gyüjteménye, mely egyuttal a magyar nép szellemi életének története, csak kezdete volt a gyüjtés munkájának, mely azóta folyton foly s melynek eredményeit itt röviden összegezzük. 1850-ben jelent meg Ballagi Mór kétkötetes példabeszédes és közmondásos gyüjteménye; a következő évben Erdélyi, ismét a Kisfaludy-társaság megbizásából, uj kötettel állt elő, a Magyar közmondások könyvével; 1863-ban pedig Kriza János (1811–1875) erdélyi unitárius püspök lepett meg bennünket pompás gyüjteményével, a Vadrózsákkal, mely a székely nép gazdag kedélyvilágát tárta föl előttünk, nemcsak dalokban, de hatalmas szerkezetü, ó-zamatú balladákban is. Majd következtek Thaly Kálmán rendkivül becses gyűjteményei, a Régi magyar vitézi énekek két kötete (1864) XVI., XVII., XVIII. századi kéziratokból összeállitva, és később (1872) az Adalékok a Thököly és Rákóczi kor irodalomtörténetéhez szintén két kötetben. E közben (1871–72) a Kisfaludy-társaság Gyulai Pál és Arany László szerkesztésében ujra három-kötetes népköltési gyüjteményt bocsátott közre, miután már előbb, 1866-ban, meginditotta magyar forditásban a hazai nem-magyar ajkú népköltészet tárát (tót, magyar-orosz, román népdalok) szintén három kötetben. Megemlitjük itt az ujabbak közül Kálmány Lajos nagy gyüjteményét, az alföld – különösen Szeged vidéke – népköltészeti termékeiből. (Koszorúk az alföld vad virágaiból. Két kötet. 1877. Szeged népe. Három kötet. 1881.) Mások, mint Fogarasi János, Bartalus István, Mátray Gábor, Szini Károly s legujabban Bogisich Mihály és Káldy Gyula régi énekek és népdallamok gyüjtésével szereztek kiváló érdemet. Népmesegyüjtőink közül legyen elég Merényi László (Eredeti népmesék. Sajóvölgyi és Dunamelléki népmesék. 1861–63.), továbbá Arany László (Eredeti népmesék. 1862.) és végül Benedek Elek (Magyar mese- és mondavilág. Öt kötet. 1894–1897.) működésére rámutatnunk. A közmondások gyüjtése körül ujabban Sirisaka Andor (Magyar közmondások könyve. 1891.) és Margalits Ede (Magyar közmondások és közmondásszerü szólások. 1897.) fáradoztak. Ez az utóbbi érdemes gyüjtemény a megelőző gyüjtők összes anyagát földolgozza s történelmi alapon csoportositja.

Ime, nagyjában itt van az egész termésünk. Sok szeretettel és gonddal összehordott, bőséges anyag, melynek kritikai rendezése és minden tekintetben megfelelő földolgozása azonban még a jövő munkája. Egyelőre csak az orosz czár rendelte el, hogy arra termett emberek, birodalma népkincseit – dalokat, mondákat, meséket, közmondásokat stb. – szedegessék rendszeresen össze, hogy aztán mindazt egy óriási gyüjteményben a saját költségén kiadhassa és megajándékozza vele nemzetét, mely tudvalevőleg éppen nem tartozik a – kisebbek közé.