II PETŐFI

1823–1849

Senki sem várta vészjóslóbb lázzal a forradalmat mint Petőfi. Egyéniségének tündöklő vonásai előre belevillognak a jövendők viharába. Érzi, a mi jönni, a mi történni fog, mint a delejtű előre megérzi a földrengést. A lángelme átható tekintetével lát mindent, a mi mások számára láthatatlan. Maga is döngeti a jövendők kapuját, utakat tördel s mielőtt Kossuth forradalmat csinál a politikában: ő megcsinálja azt az irodalomban. Erről az irodalmi forradalomról akarok egy képet rajzolni.

Lantos költészetünknek azt a korát, mely Petőfi föllépését megelőzi s melyről itt röviden meg kell emlékeznem: szeretném a finom megindulások korának nevezni. E kor költői rajonganak az öszhangért s iszonyodnak mindattól, a mi nyugtalan. A természetes, a szilaj, a féktelen érzelmek, a heves kitörések számára nincs hely ez elegáns költészetben. Németes érzelmesség s bizonyos lagymatag általánosságok adják meg uralkodó jellegét. Költőink kedélye alig fog föl valamit a valóból. Énekelni tudnak, de nem tudnak igazak lenni. Bizonyos értelemben úgy kell őket tekintenünk, mint automatákat, kik az élők hatását teszik a szemlélőre, – de vértelenek, hidegek, nem élnek. Meghatottságuk diskrét mint mozdulataik, szenvedélyeik előkelően fagyosak, érzelmeik félénkek. Nincsenek eszmények nélkül, de ezek az eszmények csak ékes bábok; nincsenek művészet nélkül, de ez a művészet nem egyéb, mint formacsin. Mindjobban eltávolodnak az őszinteségtől s mindjobban közelednek a hazugsághoz.

Ments isten, hogy ez akkor népszerü költőknek – ma már csak tekintélyes kisérteteknek – érdemeit kisebbiteni akarjam. Erényeik kizárólag az övék, hibáik pedig kétségkivül a koré. De ha kissé megtekintjük stiljöket, ez érdekes, tanulságos stilt, mely költészetöknek külső képe: izlésünk föllázad s nem birjuk elfojtani boszuságunkat. Az fáj, hogy meg akarnak bennünket csalni. Finomak és érzékenyek, minden bensőség és mélység nélkül. A leghaszontalanabb motivum a remegések, megindulások egész vibráczióját kelti fel képzelődésükben, de szivök nem érez belőle semmit. Kifejezéseikkel meg tudnak lepni, de nem tudnak meghatni. Soha czifrább, ragyogóbb szavak nem takartak több ürességet. Azt mondják: minden kornak megvan a maga istene. Ennek is megvolt a magáé, de az is bizonyos, hogy ez nem volt igaz isten. Erősen kendőzte magát s hiveitől is csak ezt várta. Az aprólékosság volt a fődolog; a kisszerű a lényeg. Előkelő nyugalommal mélyedtek el képzeleti világuk szemléletébe, és semmibe sem vették az előttük czikázó életet.

E költők legnagyobb s legszámbavehetőbb része Bajza körül csoportosult. A Zarándok és Andalgás költője a gyöngéd és olvadékony szellemek egész raját vonta maga köré s ambrózia, nektár és stil dolgában jó példával járt előttük. Sajátságos, különös látványosság! A mester egyuttal kritikus is. Elméletben sok bölcs dolgot hirdet, a miket azonban gyakorlatban nem követ. Prózában természetesen beszél, versben deklamál. A tanitványok vakon mennek utána és még jobban deklamálnak. Arasznyi körben forgolódnak és kinosan gajdolnak. A romantikus inditékok szinte eltorzulnak a kezökben s észrevétlenül klasszikusabbak lesznek, mintsem kivánatos volna. A szerelmet nem tudják elképzelni lugas nélkül; indulataikhoz mulhatatlanul szükséges a gitár. Előttük van a szabálytalan erős természet és tüneményeivel úgy bánnak el, mintha egy alléet ültetnének:

Falu végén erdő,
Erdőben magány,
A magányban sirdomb
Hársak alkonyán.
Domb körül csörögve
Omlik a patak,
Hársak közt madár zeng,
Szellők inganak.

Képzelhetjük, miféle furcsa beszéd lesz az, ha e versekben esetleg megszólal a nép, a halászok vagy a pásztorok! A halászlegény igy fog beszélni kedveséhez: »Szerelmem lesz nyoszolyád; párnád: hű karom; álomkéjbe ringatód: nyájas szivdalom!« s a szerelmes bojtár nem azt mondja: bolondja lettem annak a kis lánynak! hanem igy fog szavalni: »E tündér varázsla meg, ez von engemet. Édes képe tölti be fájó szivemet!« – De hát hol itt a művészet? Mit bámuljunk inkább? Kunoss bőbeszédűségét-e, a ki egy »sértett« (nem meri azt mondani: megsebzett vagy meglőtt) galambról egész kis époszt ir, vagy Császár Ferencz kétségbeejtő sonettjeit, melyekkel csak a Trissotin ostobaságai versenyezhetnek? Vagy tán Hiador ürességeinek hódoljunk s magas szépségekül élvezzük az ilyen badarságokat: »Oh hölgy, te szebb vagy a szépségnél magánál! Ha a halál volnék, te halhatatlan maradnál!« Mindezek kitünő dolgok arra, hogy tisztán láttassák velünk: mily fokú ez az eltévelyedés s hova szűkült a lira tartalma. Valóban, semmi egyébre nem valók.

És a közönség? A közönséget elbájolta ez az illattalan poézis, az epedések e kecses mozdulatlansága, ez a kitömött természet. A valódi műdarab zord fenségében – gondoljunk csak itt Bánkbán sorsára s a Két szomszédvárról, mint »kannibáli műről« elhangzott itéletekre – csak a durvaságot látták, de fölsikoltottak a gyönyörtől, ha kezökbe tévedt egy körbefutó rimekkel ellátott költemény, melyet szerzője hónapokig csiszolt, mig laposságát teljesen eltalálta. Az irók jobbjai azonban – bár többé-kevésbbé maguk is beleestek a hibákba – erősen érezni kezdték már a fölfrissülés szükségét. Bizonyossá vált előttük, hogy ezek az erőszakos túláradások, ez a stil, ez a túlfinomitott és dagályba vesző költészet sokáig nem tarthatja fenn magát. Előre láthatólag saját pompája terhei alatt fog összeroskadni.

Olyan ez a költészet mint egy ragyogó diszterem, egy fényes szalón: a kiváltságosak és előkelők találkozója. A kik itt megfordulnak: kifogástalanul vannak öltözködve, külső megjelenésük hóditó. De a boszantásig feszesek, a megdöbbentésig szellemtelenek. Hajuk épp oly szépen fésült és fodrozott mint gondolataik; nyakkendőjük csokorkötésében annyi a művészet, mint egy szonettben; arczuk oly nyugodtan, oly szenvtelenül ragyog, mint lakkczipőik, s hangulataik harmóniája mindig velük van mint a zsebkendőjük. Ha esetleg a lanthoz nyulnak: glacé-keztyűiket nem vetik le. Ábrándos szórakozottság, saját nagyságuk fárasztó érzete s a kimerülés kéjelmetlenségei sugárzanak ránk alakjaikról. Kecses léptekkel járnak föl s alá az ékitményekkel túldiszitett teremben, melynek levegője fűszeres és forró. Illemesen, formulák szerint társalognak egymással, de minden jóakaratuk és törekvésük daczára sem tudnak fölélénkülni. Ugy érzik, mintha beszédjök nem volna egyéb, mint az az álmositó, szellemtelen csevegés, melylyel már annyiszor megkinozták egymást és hogy egyéniségök minden ereje áldozatul esik egy rettentő hatalomnak: az unalomnak. A terem fojtó gőze egyformává szürkiti mindnyájukat. Azt a ragyogó s régebben kényelmes és bő klasszikai öltönyt is hiába szűkitették magukra, – nem ér az immár ördögöt sem, – alig tudnak mozogni benne, – fuladoznak, – a szorongás, a hőség, az egyhangúság szinte türhetetlen.

Mindenképen válságos állapot volt ez. Olyan fizikai és szellemi enerváltság, melyben a kábult agyvelőket csak egy gondolat foglalhatta el: mi fog itt történni? S hála az eredetiségek géniuszának, csakugyan történt is valami. Valami nem várt, hihetetlen és csodálatos. Egy daczos, erős szellem minden előleges bejelentés nélkül, szinte durván és erőszakosan fölszakitotta a terem nehéz ajtószárnyait s nem törődve azzal, hogy megjelenése talán szalón-ellenes, izgatottan rontott előre. Elég volt egy pillantása, hogy teljes egészében fölfogja a helyzetet. Az állig begombolt, szorosra füzött, fuladozó alakokról letépte a fojtogató nyakkendőket, leszaggatta a szűk, alkalmatlan ruhákat s a kezében maradt rongyokat szétdobálta. Aztán oda rohant a jól elzárt, óriási ablakokhoz, hatalmas ökölcsapásokkal darabokra zúzta az üvegtáblákat, utat engedve isten szabad levegőjének, a nevető rónák friss illatának.

A teremben vésztjósló moraj támadt. A fölháborodás, a megbotránkozás általános volt. A Petricsevich-Horváth Lázárok, a Hazuchák, a Hiadorok, a Baltások, a Bangók, az Urházyak, a Benőfiek, Sujánszkyak és Pajerek arczukból kikelve menekültek egy szegletbe s onnan protestáltak a hallatlan merénylet, a rendőri kihágás, a botrány, a szentségtörés, meg a – szörnyü légvonat ellen. A légvonat valóban kegyetlen volt. Az éles, friss levegő szabadon hullámozta végig a termet, kioltogatta a csillárok lángjait, belekapaszkodott a diszitmények szöveteibe, mint a vitorlákba s megforgatta ez előkelően sápadt, a korszellem áramlatai ellen magukat köpenyeikkel, shawljaikkal védő pulcinellákat, harlekineket és pantallonokat. Az ijedelem, a rémület, mind nagyobb mérveket öltött. Azt hitték, a nagy gonddal ékitett terem boltozatai rögtön rájuk zuhannak s ugyanekkor a költészet egész világa összeomlik körülöttük.

Az a sok rémült arcz mind azt látszott kérdeni: Ki merészli ezt? Ki tör e szentélybe haramia módon, durván, minden illemről megfeledkezve, nem respektálva semmi tekintélyt, nem tisztelve semmiféle formulát s nem ismerve más jogot, mint a saját ökleit? Ki ez a rettenetes ember? Ez a paraszt?…

Ki? – Egy heves, szilaj vérmérsékü s kemény erélyü ifju, kinek életeleme a dacz, a küzdelem. Önfejü, erőszakos, kiméletlen. Rendületlenül bizik magában, vakon hisz eszméiben és harczban áll a világgal. Szelleme szinte keresi, ohajtja az élet vészeit, mint a felhők madara a nagy időket, s e sasból – előre látható – sohasem lesz tisztességes baromfi, ezt az oroszlánt semmiesetre sem lehet az irodalom társzekere elé fogni ló helyett. Arczára van irva egész jelleme. Nem született szolgának, sem másolónak. Nem fog bizonyos ütemben szökdécselni és csobicskolni mint a közkertek szökőkutjai, de robbanni s robbantani fog mint a vulkán. Kopottas ruhája daczára, melyen az élet tüskeszaggatásai s az alföldi sár nyomai még jól meglátszanak, büszkén áll a terem közepén, büszkén, sőt gőgösen, de gőgje nem egyéb, mint egyszerü bevallása annak, hogy ő – Petőfi. És ez nem vonható kétségbe. Szeme villáma nyiltan hirdeti, hogy semmit sem tart lehetetlennek s magát inkább érezve mint tudva, harsány hangon rázza föl a hüledező, didergő társaságot.

– Akarjátok tudni: ki vagyok? Imádom a szerelmet meg a szabadságot. Gyülölök minden bilincset, minden képmutatást és hizelgést. Ezzel megmondtam nevemet. Ti azt hirdetitek, hogy a költészet szekér, mely ballag széles országutakon? Hazudtok! Sas a költés: hol nem járt senki sem, arra indul fennen, szabadon. Ti azt hiszitek, hogy szűk és kiváltságos világát ennek a teremnek a falai határolják, hova csak fénymázos czipőkben lehet bejárni illedelmesen, – holott a költészet szentegyház s oda belépni bocskorban, sőt mezitláb is szabad. Akarjátok tudni, mi az igazi költészet? A sziv fölkiáltása. Ti az élet habzó italától undorral fordultok el, és ambróziáról meg nektárról fecsegtek, – de azért deresre huzatjátok a parasztot, ha keserves robotját nem dolgozza le. Féltitek parókáitokat a legkisebb szélfuvástól, de nem éreztek lelkifurdalásokat, ha előttetek az inség fölzokog. Azt hiszitek: fölkentjei vagytok a Múzsának, pedig csak cselédjei vagytok. Félisteneknek képzelitek magatokat s nem vagytok egyebek mint kormánybiztosok, prókátorok és táblabirák. Ti a mult fázékony emberei vagytok, halottrablók! fölássátok sirjából a holt időt, hogy babérokért árulhassátok, de én tégedet üdvözöllek, te a beteg emberiségnek orvosa: jövendő! Oda nézzetek!

S ifjui, romlatlan lelke hevétől elragadtatva, diadalmasan mutatott a terembe nyilazó nap szabadon szétömlő sugaraira, melyek odakünn megvilágitották, fénybe boritották az erőtől s bájtól duzzadó természetet: az elhagyott alföldi tájakat, a messze terülő rónát, a vadon pusztaságot, a magányosan álló csárdákat, a délibáb rengő tavában vágtató méneket, a kutnál delelő gulyát, a botjára támaszkodó juhászlegényt, a száguldozó csikóst, a lovat lopó betyárt, a küzdő, szenvedő népet, a szegénységet, a nyomort, az egész életet.

S a keresztültört ablakon beáradtak, beözönlöttek a költő dalai, a népköltészet friss eredetiségével, természetes, könnyed bájával, heves szökelléseivel, lengén és gyujtón mint a napsugár. Az egyszerü, szivből fakadó s szivhez szóló dalok egész dagálya csapkodott föl e rideg falakra, megannyi ostromló, zengő hullám, árjain emelve a nemzeti érzés, a nemzeti ritmus édes zenéjét. Pazarul, erős, széles tömbökben buzogtak s enyelgésükben, játsziságukban ép oly megragadóknak tetszettek, mint a minő impozánsok voltak akkor, ha a gyülölet és harag égő köveit dobálták föl.

Az eszmék és álmok végtelen világa reszketett e dalok árján. Meglátszott rajtok, hogy költőjük az érzelmeket, melyeket tolmácsol, nem gubbaszkodó elmélkedés árán szerezte meg, de átéli minden izében s lelke minden paránya rezeg a fölindulástól. Tekintete, mint a villámé, hirtelen fényü, gyors, intenziv s ha a természetre veti: széles és mély. Szeme észreveszi a formák és szinek összeségét, a fény és árny minden játékát; füle meghallja a nagy zajt s e különös, khaotikus lármában tisztán az egyes hangokat. És a mit lát, hall, megérint: elevenné lesz költészetében. Szabatosan fejezi ki mindazt, a mi az emberi lélekben s a természetben zavaros és határozatlan. Meglátszott rajtok, hogy költőjük nem tiporja a járt utak porát, hogy nem fog összeférni az akadémiai tanokkal, pályáját nem engedi kiczégéreztetni, de utlan utakon tör előre, mindig hevesen, mindig izgatottan, mint a kit pusztitó vágyak kergetnek a bizonytalanba, hogy valamit föltaláltassanak vele s addig űzik, mig a költészet igazságait saját szivéből, omló vérével kell kitépnie. Teljes, hatalmas egyéniség tünt föl e dalokban, melyeket az indulatok örökös háborgása reszkettetett és melyekben volt minden: öröm, bánat, boldogság, boldogtalanság, düh, ellágyulás, de nyugalom egy szemernyi sem. Szárnyaiknak kibontott lobogója uj időket hirdetett. Azokkal a lánczokkal, melyeket a mult hagyott nekik örökül, fölrepültek az Olympra és egész tündöklő mivoltában ragyogtatva a magyar géniuszt: világgá szálldostak.

Mit törődött ez a lángelme azzal, hogy erőszakos, nyilt föllépése ijedelembe ejti s haragra ingerli a vérszegény kritikaszterek tömegét! Otromba zajukat csak annyiba vette mint a legyek dongását. Edzett, nagy szive volt, alkalmasabb arra, hogy a szenvedések lángjában szétpattanjon mint a porczellán, semhogy megolvadjon mint a jégcsepp. Érzelmei azért nyertek felséges kifejezést, mert erős lelkén viharoztak keresztül. Jól tudta, hogy csak a férfias költők érzelmessége igaz. Megvetett mindent, a mi chablon. Szilaj pegazusa ki-kirántotta magát a külidom zablái közül, de a tartalom, a gondolat fölött föltétlen ur volt. Szaggatottaknak tetsző merész kompozicziói közt mintha mindig az ódai fenség magasát csapkodná. A szikrázó ötlet, a meglepő, ragyogó ellentétek, a képek és hasonlatok egész raja, neki csak eszközök. Nála minden érzés uj, megkapó gondolat alakjában jelenik meg, minden gondolat mást teremt s az egészet egy villámló szép eszme koronázza meg. Nem sokat gondolt vele, hogy költészetének némely virágait a szél félig-nyiltukban rázza le; tudta, hogy nincs egyetlen gondolata sem, mely végkifejlésében ne az örökszép ideálnak hódolna.

E büszke, férfias dalok a klassziczizmus omladozó épülete körül mintegy tüntetőleg, szakadatlanul zengettek, – távolról pedig harsányan zugtak föl azok a szilaj énekek, melyek – megannyi katona – aczélizomzattal, erős szervezettel, sápadtan, rongyosan, de a század nagy eszméitől áthevülve, bátran közeledtek. Kezökben sulyos fegyverek, léptök nehéz, zúzó, dübörgő, – igy törtek elő vad szabálytalanságban a zörgő mélységekből s robogásukat hallva, zord előnyomulásukat látva: ez ájuldozó korszak lojális muzsája ijedten dobta ki kezéből hangszerét és magukra hagyva elképpedt lovagjait, dicstelen futásban keresett menedéket.

Ime, Petőfi föllépésének fontossága a magyar költészet történetében. Rombolásra született, hogy teremthessen. Ő az, a ki a mult szobaköltészetét végtelen világgá tágitja s a nemzeti költészetet teljes diadalra vezeti. Az ismeretlenből, a homályból szédületes gyorsasággal emelkedett a magasba és ott tünt el »a fény birodalmában«. Ámulva nézünk most is az ür ama pontjára, hol ez a tüneményes, gazdag fényforrás kilobbant. De, szerencsére, eltünésének képzelete nem egyéb mint szakadatlan megjelenés a valóságban. Hallani véljük szüntelen. E természetes, csengő, igaz hang mindig hóditó és bájos marad. A ki elzengte őket, több volt mint költő: ember volt, hős és vértanu. Megérdemli, hogy csodálják, még jobban, hogy szeressék. Századok fognak elmulni, s velök az élet és művészet sok veszendő alkotása: jelenöktől agyonhonorált álnagyságok, halhatatlansággal czégérezett halandók; de az ő szabad költészetének fája üdén is frissen fog virulni az egymásra hulló romok mellett századok mulva is. Az idők vihara csak megzúggatja ágait, de nem tördeli le; a pusztitó villámok csak fénybe boritják, de nem égetik föl. Lombjai közt mindig édesen fog csattogni a szerelem csalogánya, s koronájának sudarai fölött mindig büszkén fog lebegni a szabadság sasa. A modern kisérletezők tévelygő kirohanásai, s üres kapkodásai után minden ujabb nemzedék vissza-visszatér majd az ő végtelenül bájos s nemesen férfias egyszerüségeihez üdülni, vigasztalódni, lelkesedni s belőlük uj erőt gyűjteni. Heve mindig fölrázó erejü lesz, költészete mindig hatalom, merész pályafutása mindig csodált és eltünése mindig rege. Bátran alkalmazhatjuk rá Taine remek hasonlatát, melylyel e kiváló aesthetikus Mussét akarta jellemezni: »Ugy vágtatott keresztül az életen mint a mezőn ágaskodó nemes paripa, melyet a növények dús illata és a roppant ég nagyszerü ujdonsága tágra nyilt orrlyukakkal hajt előre őrült rohanásban, – attól lehet tartani, hogy mindent összetör s végül magát is össze fogja törni.« Valóban összetörte. De ez az összezúzódás a mi Petőfinknél egyuttal megdicsőülés. Halálával uj élete kezdődik s működése most is kinyilatkoztatás. Őt magát ép oly tüneménynek lehet tekinteni, mint rendkivülinek azt a körülményt, hogy magyarnak született. Mert annyi tény, hogy bár az egekig emeljük és érzései mindig mélyen meghatnak, addig eszméi érintetlenül hagyják a közlelkületet. Igazi nagyságát csak századok mulva fogjuk teljesen megmérhetni. Nem a multhoz: a jövőhöz tartozik.