I. PRIVODA KAPITÁNY.

Szegény, istenben boldogult Rákóczi fejedelem bizony nem igen jöhetett segitségére hiveinek amoda túl szép Erdélyországban. Bizony elég dolgot adott neki a sok német, a sok labancz generális itthon Magyarországon is.

Hiába küldözgeté hozzá Toroczkay István főkapitány uram a sok szép könyörgő levelet, nem lehetett annak kellő foganatja. Hiába adta tudtára Steinville generális sok, nagy, veszedelmes praktikáit; hiába figyelmeztette a kolozsvári praesidium szüntelen való ármánykodásaira; hiába istenkedett kuruczoknak fogytán, labanczoknak szaporodtán, országnak veszedelmén, igaz ügynek hanyatlásán, – mind hiában volt ez. A fejedelemnek Magyarországon volt dolga.

Egyszer aztán amaz ármányos Steinville generálisnak az jutott eszébe, hogy egy nagy falka ráczot, tolvaj, rabló, haramia népet, onnan Alibunár tájékáról behurczolt Erdélybe. Ezt pedig csak azért tevé, hogy ez a sereg oda is elmenjen, a hová a vallon katonát el nem viszi lova. Hogy e vakmerő népség keresztülhatoljon erdőn, síkon, hegyen, völgyön s vigyen magával kanóczot és rémületet mindenhová. Hogy e martalóczhad eláraszsza Aranyosszéket, Tordavármegyét és a Mezőséget, s mind e nagy vidéken és ennek környékein jobb erkölcsre, istenfélelemre, császár iránti engedelmességre tanitsa a daczoskodó nemes urakat. Hogy e szilaj, fékezhetlen haramiák átkutassák a barlangokat, megmászszák a bérczek sziklagerinczeit, behatoljanak a toroczkói szorosba s Toroczkay István főkapitány uramat kiszedjék várából, mint a hogy a sasfiakat ki szokás szedni a sziklai fészekből.

Csakhogy a sasfiakat megvédi az anyjuk, de ki védi meg a toroczkói várat?

Privoda Dragutin volt a rácz harámbasa neve. De keresztnevét soha nem használta, talán meg se volt keresztelve átkozott pogányja. De nem is nevezték őt harámbasának, hanem elnevezte őt Steinville generális labanczkapitánynak, adott is neki erről nagy levelet czifra irással, császár nevével, császár pöcsétjével. Privoda örült a nagy levélnek. Czifra irást, császár nevét nem ismeré, hanem a nagy pöcsétet jól ismeré. Olyanforma volt annak a képe, mint a nagy császári ezüst talléroké. Ezekkel a tallérokkal pedig már rég óta jó ismeretségben vala.

Dehogy mert volna e császári levél ellenében tiszteletlenséget tanusitani a kolozsvári praesidium. Sőt inkább a mint a generális tudtára adá a nagy eseményt, sietett ő is a fölött való nagy örömét és megelégedését kifejezni s a haramiát Privoda kapitánynak elismerni.

De lett is foganatja ez ármányos praktikának. Alig kezdé meg Privoda a maga veszedelmes hadjáratát, mindjárt vették észre a nemes urak, hogy a világ nagyot fordult körülöttük. Őket ugyan megmentheték a várak és kastélyok tömör falai Privodának handzsárjától, de népeiket, jobbágyaikat bizony fölperzselé a rácz.

Először fölperzselé a házakat. Aztán elhajtá a lábas jószágot s fölprédálá a mit magával nem vihetett. Meggyalázá az asszonyszemélyeket, megöldösé a bátrabb és fiatalabb férfiakat, nem kimélé még az istennek szentegyházát sem. Füsttel, zsarátnokkal és égő falvak lángjának vérpiros fényével telt meg a levegőég s kínnal, jajgatással s égő keserüségnek fekete érzetével telt meg a szegény nép szíve.

És a mikor már nagyon tele volt, oly tele volt, hogy majdnem kicsordula: akkor Privoda szépen beszélt a nép véneivel s barátkozott a fiatalokkal.

– Lássátok, igy kell élni a szegény embernek, megérdemli a sorsát. Én is ilyen gézenguz, hiábavaló szemét voltam, mint most ti vagytok. Török, tatár és portyázó hajdu én velem is így bánt, mint én bánok ti veletek. Gondoltam egyet valahára. Fölcsaptam a császár emberének. És most nagyobb ur vagyok a nemes uraknál, hatalmasabb vagyok a vármegyénél. Olyan hatalmas vagyok, mint a török, mint a tatár, mint a portyázó hajdu. Mert én vagyok a Privoda kapitány. Adjon isten minden jót.

És aztán tovább ment Privoda kapitány. És a hol járt: ott világos lőn éjjel és sötétség lőn nappal és szegénynyé lőn, a ki gazdag vala, és nem lőn gazdaggá a szegény.

És megint szépen beszélt a nép véneivel és megint barátkozott a fiatalokkal.

– Lássátok. Nem azért pusztitlak én benneteket, mintha nekem örömöm telnék a ti nyomoruságtokon. Hanem azért, mert örülni akarok a kurucz urak nyomoruságán. A falu, mely elhamvadt csóvám tűzétől, nem a tietek, hanem az uraságé. A lábas jószágot, melyet fölemészt seregem, nem a magatok számára nevelitek, hanem az uraság számára; – a mit kardom levág, mordályom ledurrant, még az is csak az uraságnak szolgáló embere. Mit jajgattok tehát az uraság baján, inkább menjetek oda a várba s vigasztaljátok meg szegény uratokat. Övé a kár, övé a veszedelem. Én mondom azt nektek, én, a Privoda kapitány.

Megint csak ment tovább és ment vele együtt az átok és veszedelem.

– Ha kezembe adjátok a nemes urakat, még a hajatok szála sem görbül meg az én kezem által. Őket keresem én s ti jöttök utamba. Szegény paraszt, bizony bolondabb vagy te, mint a jármas ökröd.

Igy beszélt Privoda kapitány. Hejh az igaz ügynek többet ártott szavával, mint fegyverével.

Mert hiszen ha csak fegyverrel viaskodik s ember ellen ember számba akar vétetődni, majd megtanitotta volna őt Toroczkay István uram emberségre nagyhirtelen.

Hanem hát Privoda kapitány okos ember vala. Egy izben ugy véletlenül találkozott vele a járai havasokban Daczó Bálint, Toroczkay uramnak egyik vitézlő hadnagya s bizony fűbe harapott ott Privoda kapitánynak vagy negyven legénye. Őt magát is csak az imádság őrizé, hogy Patkós Daninak hosszú nyelű taglója tarkón nem ütötte. Ha jobb lába nem lett volna a futásra, mint a tordai mészáros legénynek: soha se dicsekedett volna Steinville generális előtt többé a felől, hogy a múlt héten hány falut gyújtott fel s hány ökröt és juhot terelt be a monostori táborállás keritései közé.

Ettől az esettől kezdve gondosan kerülte Toroczkay uram rendes kuruczait. Hagyta ezeket a vallonoknak. Jó kémei mindig biztosan értesiték arról, merre nem várja őt hadra kész ellenség. Hanem annál nagyobb elszántsággal látott hozzá, hogy a föld népét fölbujtogassa a kurucz nemes urak ellen.

Legelőször belátta az ebből származható nagy veszedelmet Kemény József gróf uram ő nagysága. Hiszen már nemcsak a Maros völgyén, hanem még a Küküllő mentében is kezdtek az emberek súgni-búgni, éjszakázni, erdőszélben gyülést tartani, urasági pakulárokkal verekedni, belső cselédekkel csufolkodni. Rossz jel volt ez mind.

Még rosszabb jel volt s még nagyobb szeget ütött ő nagyságának fejébe az a sajátságos tünemény, hogy a mikor egyik napon Nagy-Enyedre beporoszkált, hát a szemközt jövő sok ember közt akárhány találkozott, a ki a helyett, hogy az uton szépen megmaradott s bozontos kucsmáját tisztességgel megemelte volna, el-kitért előle nagy messzeségre s csak a ködmenén rántott egyet s még mélyebbre huzta kucsmáját a két szemére. Volt pedig a bestefiak között olyan is elég, a ki még tegnapelőtt is nagyot kurjantott a kalákán az uraság egészségére.

Kemény József uram ő nagysága csöndes, jámbor ember vala. Utált minden zenebonát, elkerült minden huzavonát s igaz lelke szerint irtózott a háboruságtól. És ámbár úgy szíve szerint a fejedelem igaz ügyének diadalát óhajtotta: mindazonáltal semmiféle nagy barátkozásba a kuruczokkal nem keveredett, noha tisztességére meg kell vallani, Steinville generálishoz sem csuszott-mászott az ő nagy kegyelmének elnyeréseért.

Hanem hát jól megfontolván ama gonosz Privoda kapitány istentelen incselkedéseit: okos embernek, jó hazafinak mindent meg kell cselekedni, hogy a bekövetkezhető nagy veszedelem, pórnak, oláhnak, szolgáló embernek felzendülése jó idejekorán elhárittassék. És miután az most már tökéletesen bizonyos, hogy Toroczkay István főkapitány uram minden jó indulatinak s atyafiságos szeretetének daczára is a mezőségi és marosvölgyi és küküllőmenti nemes urakat meg nem védelmezheti, holott pedig ősi tisztes alkotmányunk erőssége általuk van, rajtuk nyugszik, bennük él: ennélfogva mostanság nincs sürgősebb teendő, mint Steinville generálishoz elmenni, a nemes urak hódolatáról őt biztositani, pártfogását, segitségét kikérni, s Privoda kapitányt ama perversus utról eltériteni. Tudnivaló pedig, hogy mindezekért Toroczkay István uram boszut nem áll, hiszen ő is csak nemes ur és igaz magyar ember, ki belátja a dolgot és nem pusztitja a maga vérét.

Nem is cselekedte ezt Toroczkay István uram, pedig lett volna benne módja elég.

Kemény József uram ő nagysága nagy tekintélyü ember vala akkor tájt Erdélyországban. Híre, neve, tisztessége, nagy elméje és nagy szép urodalmai és várai előtt bizony levették a kalapot még a nemes urak is. Hát még a szélesen kiterjedt atyafiság s a Privoda kapitánytól való nagy félelem mit nem művelhetett.

Alig terjedt el a környékben annak híre, hogy immár a gróf uram ő nagysága is meghódola: nosza sietett a többi nemes ur is Kolozsvárra, biztositván a praesidiumot és Steinville generálist a fölséges császár ur iránt való változhatatlan hűségről és engedelmességről. A nagyajtai Donáth testvérek elsők valának a gróf uram ő nagysága bölcs nyomdokán haladni. Mikola László pedig, mikor szász-fenesi kastélyából kiindula, egész nagy sereg nemes ur csatlakozék hozzá, hogy őket is kisérné el a generálishoz. Külön banderiummal ment vala pedig a járai nemesség, sőt meg kell vallani, hogy Torda városának nemes tanácsa is elérkezettnek látta az időt arra, hogy fényes deputácziót küldjön a generális urnak tiszteletére.

Ült vala pedig Toroczkay István főkapitány uram ez időtájt az ő toroczkói várának szellős nappali szobájában. És meg-megemelinté nagy kancsóját, mely előtte álla s meg-megpödörinté nagy bajuszát, mely kétfelé álla, mint valamely vitorlarud. A szomoruság ugyan nem vett rajta erőt, mert az nem állott az ő vastermészetében, hanem annyival inkább boszankodott vala, valahányszor egy uj hirnök jött, értésére adván a hitetlen elpártolásnak szomoru eseteit.

A hírnökök pedig oly sűrüen követték egymást, hogy egyik a másiknak adá az ajtókilincset.

Egyszer aztán nagyot ütött öklével a nagy tölgyfaasztal közepére, ugy, hogy a nagy kancsó mindjárt tánczra kerekedett. És mély dörgő hangon sóhajta föl:

– Hejh én jóságos fejedelmem! Te ugyan megnyerheted Magyarországot, hanem ezt a mi országunkat aligha el nem veszited.

S aztán fölállott székéről.

– No de majd meglássuk! – Dörgé utána haragos arczczal.

Sulyos léptekkel föl és alá járt a szobában. A kemény padló csak úgy csikorgott lábai alatt, a nagy csillagos sarkantyu csak úgy visított a csizma sarkán.

– Küldjétek be Patkós Danit a fegyverszobába, – szólt a mellette ácsorgó étekfogóhoz.