II. PATKÓS DANI.

Tudni kell pedig, hogy ez a Patkós Dani már egyszer kemény tekintetet váltott Privoda kapitánynyal a járai havasokban.

Torda városából volt az ő származása, jámbor polgári családból születése. Apja remekes mészárosmester vala a maga idejében, de már hat esztendeje annak, hogy az ács kifaragta azt a fejfát, melyet sirja fölé ültetének. Ezelőtt két esztendővel sirba szállott édes jó anyja is, és aztán nem maradt a háznál egyéb, mint néhány görhes tulok, egy falka magyar juh, meg a kis Susánna.

Tulokkal, birkával tudta volna Patkós Dani, mit csináljon, de azt semmiképen sem volt képes elgondolni, mit kezdjen ő most a kis Susánnával.

Mert hát éppen az volt a nagy baj, hogy a kis Susánna kerek tizenhat esztendős vala. Tömött, fekete hajfürtei, csillogó-villogó szép két szeme, fehér-piros arczácskája, eleven ajkainak csattogó kaczaja, lábujjhegyen járó sárga papucskái: mind oly furcsa ingóságok valának, melyeknek a jó Dani a mesterségben nem vehette semmi hasznát.

Még ha testvérje lett volna! De a kis Susánna nagyon messze rokon s az öregeknél csak örökbe tartott bárányka volt. S ámbár a két gyermek együtt nevelkedett s az öregek váltig mondogatták: ez a bátyád, ez a hugod, mégis a jó Daninak sehogy se állt a szivéhez, hogy ő a kis Susánnát csak úgy testvérmódra szeretgesse.

De nem is úgy szerette, hanem úgy, hogy azt kimondani nem lehetett. Nem is mondogatá azt Dani sem a leánynak, sem az egész kerek világnak, hanem ahelyett nagy komolysággal eltökélé magát a szent házasságra, nagysebten hozzálátván ama rettenetes akadályok elháritásához, melyek annak utjában állottak.

Ilyen rettenetes akadály pedig volt elégséges.

Először is Susánnát az édes anyja halála után valamely asszonyos házhoz kellett adni, mert hiába, a világ nyelve örökké jár, mint a tavaszi szél.

Másodszor szabaduló levelet kellett váltani, a mely eddig az öregek életében el lett mulasztva. Ehhez már kellett egy kis idő, noha nem sok.

Harmadszor meg kellett remekelni ősi tisztes szokás szerint a czéhbeli ártikulusok értelmében. A kis Susánna kontár, mihaszna mesterlegény felesége nem lehet. – No ehhez már nemcsak egy kis idő, hanem egy kis pénzecske is kellett.

Negyedszer kellett szerezni egy tisztes abamentét, tizenhat filigránveretü ezüst gombbal s tenyérnyi széles nagyszebeni finom ezüst mentekötővel és két ludtojás nagyságu lánczkosárral szintén csak ezüstből. Mindezekhez pedig elmaradhatatlan volt a dolmány és a feszes nadrág és az ezüstrojtu kordován csizma megfelelő ezüst csatokkal és sarkantyukkal.

S ötödször és végezetre még a pappal s a kérő és kiadó násznagyokkal is csak meg kellett alkudni, a mi szintén csak időbe kerül, a költséget nem is számitva.

Az első akadály szerencsésen elhárittatott.

Volt a kis Susánnának egy távoli nagynénje, Szász-Fenesen, Mikola László uram várnagyjának, Szapora Mártonnak tisztes felesége. Patkós Dani e jó asszonysághoz szalasztott el a temetés napján egy lovas gyereket a szomorú hírrel és a kis Susánnára vonatkozó atyafiságos kérelemmel.

A jó asszony nagy hirtelenséggel mindjárt másnap Tordán termett, a jó Patkósnét agyonsiratta, a két gyereket agyoncsókolta s azzal »nosza, rajta, rakodjatok, fogjatok, siessetek, ezt a ruhát, azt a ruhát el ne felejtsétek,« felült a kocsira s úgy elhajtott Susánnával egyetemben, hogy a két szerelmes jószágnak még időt sem engedett a búcsuzásra. Igaz, hogy ezeknek sem jutott eszébe ölelkezni, csókolózni, egymás nyakába némán belekapaszkodni, örök hűséget esküdni, égő könnyeket csepegtetni, kendőt lobogtatni s több efféle hiábavalóságot cselekedni.

– Aztán fiam, – szólt az asszony búcsuképen – ha dolgaid rendben lesznek s emberséges ember akarsz maradni, a mi házunk nyitva lesz előtted. Tudod a többit.

Tudta azt jól Patkós Dani, de felelni, már akárhogyan történt, nem tudott rá. Csak nézte égő szemekkel a tovagördülő kocsit és a mikor az oly messze távozott, hogy többé nem láthatá, felgyürte ingeujját karjára, fogta két kézre a legnehezebb taglót s akkorát ütött a hidgerendához állitott bivalybikának a két szarva közé, hogy annak koponyája kétfelé hasadt, mint valami hitvány sárgatök. Nem is látták Tordán sem azelőtt, sem azóta csúf bivalybikának ily szörnyü hirtelenséggel való kivégeztetését.

A kis Susánna pedig eltakarta szemét himzett kötényével s midőn a kocsi már elhagyá a várost s a temetőt is már szépen elkerülte: úgy sirt, úgy zokogott, hogy azt hivé már, a szívének meg kell szakadnia.

– – Következett most már a második akadály, a szabaduló levél előteremtése.

Ez is könnyedén megtörtént. A czéhmester, nemes Szombati Sámuel uram, jó szemmel nézte az ifjú embert, jó barátságban volt az öreg Patkós Dániellel is, és minekutána mind az atyamesterek, mind a többi tisztelt mestertársak jól tudták azt, hogy az ifjú ember könnyü kézzel bánik a legszilajabb marhával is, de különben hamis mértékért ellene, sőt apja és nagyapja ellen is soha semminemü panasz nem emeltetett: ennélfogva neki az érdemes czéhgyülés mindenféle könnyebbséget megengede, elnézvén az illendő taksa fejében a háborús és viszontagságos időknek miatta még azt is, hogy a vándorlásnak három álló esztendejét ki nem tölté.

Igy hát nem maradt egyéb hátra mostanság, mint a harmadik akadály, a remekelés.

Erre is készült már Patkós Dani, sőt a napja is ki vala már tüzve kisasszony után való első szombati napra, de még nemes biró uramnak és az érdemes városi tanácsnak is be lőn már jelentve a nagy nap, egyszersmind minden uri rendben levőkkel egyetemben meghivatván a nagy lakozásra, midőn egy este nem hajtának haza a pakulárok a legelőről és nem jöve haza sem egy tulok, sem egy kerge juh.

Nosza ló hátára, kézbe a taglóval, el-ki a havas oldalára, veszedelem lesz ma.

Lesz ám, de nem Privoda kapitánynak. Patkós Dani megtalálta a pakulárokat, de főbe ütve, véres tarkóval, fűben heverészve. Költögeté őket, szólt hozzájuk, de biz’ azok nem feleltek, meg sem mozdulának. Egy kicsit meg volt halva mind a kettő s juhnak, tuloknak se híre, se hamva.

Csak azután nézett széjjel Patkós Dani. És megtudta azt, a mit meg akart tudni. A gyilkos ráczok, Privoda kapitány legényei követték el a gyalázatos gonosztettet. És nem is lehetett ellenük semmit tenni. Messze jártak már a turi határ felé s aztán mit is kezdjen egyes ember, ha mindjárt tagló van is a kezében.

Hanem most már remekelés, mesterlevél, szép ezüstös mente, jámbor házasélet, édes kis Susánnám – várhattok egy kis ideig.

Mikor ezt mind elgondolá Patkós Dani, majd lefordult a ló hátáról.

Haza ment nagy búsan. A mi húsféle volt a székben, azt elosztogatá szomszédok közt, jó barátok közt, szegény emberek közt. Rendbeszedte ingóbingóságát, bezárt minden ajtót, felöltözött ünneplő ruhájába s aztán a kulcsokat beadta a város házához. Magához vette legnagyobb taglóját, legszebb kését, czipószínü nagy kutyáját, felült a lovára s még az éjjel, fényes holdvilágnál, szép Aranyos partján elindula fel Toroczkó felé.

Mire megvirradt a hajnal, már ott állott a vár kapujában. Kapunyitáskor ő volt az első, a ki berobogott a vár udvarára.

– Hej fiu, ki vagy, mit akarsz, mi járatban vagy te azzal a nagy kuvasz ebbel? – kiáltott le az erkélyről Toroczkay István uram.

– Igaz kenyeret keresek, a nagyságos fejedelem szolgálatába akarok állani, kurucz leszek még ma, megkövetem tisztességgel.

– Jól van fiu, zsoldot nem kapsz, pihenésed nem lesz, éjjel-nappal résen állasz, nem kiméled se a labancz vérét, se a magad vérét, ebből áll a fizetésed. Ha tetszik így: eredj a várnagyhoz.

Patkós Dani egy szót sem szólt többet, csak ment a várnagyhoz. Még az nap, még abban az órában felesküdött életre-halálra, igaz, jó hitére, zászló védelmére, fejedelem úrnak örök hűségére.

De nem is bánta meg ezt a nagy eltökéllést sem ő, sem Toroczkay István uram ő kegyelme.

Úgy bánt Patkós Dani a nehéz taglóval, mint akármelyik bajtársa a könnyű fokossal vagy a rövid nyelü buzogánynyal. Le tudta pányvázni futtában a bölényt, s olyan havasi ökör még nem került a keze alá, melynek, ha félkézzel megfogta a szarvát, kedve lett volna ficzánkoláshoz. A legnehezebb kard is csak nádszál volt a kezében, s az a vallon sisak, a melyre ő egyet huzott, többé nem akadt gazdára. Különösen pedig akkor kellett látni, ha Privoda seregével összetalálkozott. Szinte röstellette, ha társai is segitettek neki. »Mit álltok utamba?« szokta volt mondani nagykomolyan.

Erősen jól állott neki az a szűk huszárgunya is. Hejh ha a kis Susánna látta volna, a mint délczegen megülé nagy fekete lovát s a mint lassan pödörgette pelyhedző bajuszát!

De fel is vitte dolgát a jó úristen. Ökre, juha lehetne már tizannyi is. Okos beszédje és igaz kurucz bátorsága miatt megkedvelte Toroczkay István uram ő kegyelme is. Nem is sokáig hagyá a közkatona-sorban. Sőt inkább magához vette s nagyon ritkán ereszté el oldala mellől. Hadi fortélyokra, éjjeli cselekre, titkos követségekre különösen szerette alkalmazni.

Most is, midőn azt mondá az étekfogónak: »Küldjétek be Patkós Danit,« bizonyosan valami nagy, fontos mondanivalója lészen.

Néhány percz mulva belépett Dani a fegyverszobába.

Toroczkay főkapitány uram kezében egy sulyos buzogány vala, melyet épen most emelt le a fogasról.

Ez a buzogány azt jelenté, hogy beszélni akar. Különben kevés szavú ember vala, leginkább csak akkor beszélt, ha katonáit lelkesité, nem csoda tehát, ha szónoklásai közben megszokta, hogy afféle öldöklő szerszám legyen a kezében.

– Édes cselédem, – szólt lassú, alányomott, dörgő hangon – ebül megy a dolgunk. Az alsó vármegyék nemes urai moczczani sem mernek, minekutána Rabutin ama hitvány oláhságot veszett kutya módjára annak idejében ellenünk zendité. Most már itt mi körülöttünk is kezd megbomlani a világ. Ezt a Privodát sehogy se tudjuk kézrekeriteni. Védelmezi őket Steinville erővel és hatalommal, de még jobban védelmezi őket saját gyávaságuk. Erdőkben és barlangokban bújdokolnak, s ha rajtuk ütünk: szétszaladnak. Itt közelben csak Aranyosszék áll még keményen, de amint a pórság, óláhság bomlani kezd: bizony attól félek, maholnap megmozdul a lábunk alatt még a fundamentum is. S aztán ha ez a tolvajhad valamikép kezet fog arra Nagy-Szeben felé a hozzá méltó szászszal és oláhval, bizonyára senki a jó nemességet meg nem mentheti. Ihol már amazok megcsinálták a nagy-enyedi romlást, emezek pedig maholnap üszköt vetnek Tordának vagy Felvincznek városára. Valamit kell gondolnunk édes cselédem.

– Gondoltam én egyet, ha szabad volna szólnom.

– Csak ki vele hamarjában.

– Azt gondoltam én nagyságos főkapitány uram, ez ellen a Privoda ellen a Fehér Ördögöt, meg a Fekete Ördögöt kellene bérbe vennünk s majd ha ezek végeztek Privodával, akkor majd mi végezzünk velük.

– Tökéletlen beszéd ez édes cselédem. Tolvaj: tolvaj. Egyik csak olyan eb fia, mint a másik. Egyik farkas nem eszi meg a másikat, míg mindakettő barmot talál maga előtt. Ráczság, oláhság egyforma ellensége a magyarnak. Míg egy nemesi falvat talál, melyre üszköt vethet, míg egy magyar embert talál, kit orozva leszurhat, addig nem marja ez egymást. Majd azután marja, de azt én az ő kedvükért meg nem várom. A Fehér Ördög meg a Fekete Ördög most egyaránt rabol kuruczot, labanczot, de üldözi is őket mindakettő. Ha bérbe vesszük őket, akkor nekünk kimélnünk kell a bőrüket. Steinville ellen ugy se veszszük hasznukat, saját vérem pedig nem hagyom felprédálni, ha mindjárt labancz is a beste kölyke. Az ilyen praktikát kövesse a német meg a jezsuita barát. De én nem követem. Hanem hát édes cselédem, lovad, fegyvered, tarisznyád készen van-e utra?

– De az már készen.

– Nos hát még ma útra kelsz. Elmégysz a kegyelmes fejedelmünkhöz és azt fölkeresed. Hol van, hol nincs, azt én nem tudom, majd megmondják Kassán. És fölkeresed az ő hadainak főgenerálisát, gróf Bercsényi Miklós uram ő nagyságát. És elmondod nekik a mi szegény országunknak siralmas állapotját. Németnek, labancznak nagy erejét, rácznak, oláhnak gyilkos dulásait el nem felejted. És üzenetképen jó sereget vagy jó tanácsot vagy mindkétfélét hozasz nekem vissza. Mert különben megyek a magam feje után. És most itt ez az erszény útravalónak. Harmincz nap oda, harmincz nap vissza. Két hónap mulva itthon légy a pokol fenekéről is. Menj édes cselédem. Éjt, napot ne késsél; hegyen-völgyön meg ne állj; éhség, szomjuság meg ne aléjtson; ellenség, vadállat meg ne riaszszon; jó barát, szép asszony vissza ne tartson; még anyádnak könyörgő könyhullatása is a te szived meg ne lágyitsa.

Ekkép szólott Toroczkay István uram ő kegyelme. És hangja dörgött és buzogánya suhogott és Patkós Dani megérté a szót és nem volt a szó ellen semmi kifogása.

Fogta az erszényt és begyömöszölte azt övébe, hátul, kése tokja mellé. Fogta Toroczkay uramnak fejedelem ő nagyságához irott levelét s dolmányujjának kutyafüle mögé nagy gondosan elrejté azt, hogy valamely rácz, pribék, labancz, tolvaj, martalócz rá ne akadhasson. És azután kardját bal kezével megcsörrenté, buzogányát jobb kezével vállához emelinté s bátorságos büszkeséggel ekképen szólott.

– Megértettem uram, főkapitány uram, kegyelmed okos parancsolatját s akként lészen engedelmességem, valameddig Patkós Dani lesz becsületes nevem. Hatvan napok multán itthon leszek emberséggel.

Sarkon fordult, nagyot lépett s három lépéssel elérte a fegyverszobának nagy ajtaját. Ott még egyszer visszafordult és szóról-szóra így beszélt:

– Az én istenem megáldja uram kegyelmed békességgel, boldogsággal, igaz ügyünknek nyereségével.

Toroczkay uram buzogányának suhintása felelt meg e szóra. De már jó Patkós Dani nem hallá ezt. Elsietett az ólba; megveregeté, megsimogatá fekete lovát; babcsigás kantárba, sárga szügyellőbe szépen fel is öltözteté, s mint a tüzes szikra, felpattant a nyereg tetejébe. Ugy indula el nagy robogással egérúton a vidályi havasok felé.

Mert hát igaz úton, rendes úton Torda felé és Kolozsvár felé nem mehetett. Vagy a csúf rácz vagy a német őrség itt vagy amott útját állta volna. Hejh pedig ő nagyságos fejedelmét, a kit szemtől szembe még soha sem tisztelhetett, látni akarta minél előbb.

Erdők árnyán, sziklák mélyén, patakok partján, jó utakon, rossz utakon poroszkált előbbre-előbbre. Utas embertől, oláh favágótól, ribancz pakulártól mindenütt gondosan megkérdezé, járt-e itt ellenség, német, rácz vagy haramia? Nagy bizodalom volt a lelkére kötve: okossággal, bölcseséggel kellett ő nagy dolgát intéznie.

Mire leszállt az öreg este szerencsésen beért Asszonyfalvára. Volt egy bajtársa, Létai Gecző, annak lakott itt öreg atyja ura, oda szállott nagy bizodalommal, hogy ő magát kipihenné, éhes lovát jóllakatná s hajnali kakasszónál atyafiságos hálálkodás után tovább menne.

Mene, mendegéle. Lovát itt-ott fényes gyepen, zöld pázsiton harapni engedé. Délfelé állt, magasan járt már a nap is, mikor a hesdáti havason találkozott egy mezitlábos, bolyhos süveges, szurtos képü kecskepakulárral. Megállt az ösvényen s a pakulárt oda inté.

– Héjh, atyafi, jöszte csak ide hamarjában, mi jó ujság van a havason?

– Haj, haj! Csókolom a kezét vitéz uram, tegnap délután megellett a bütykös szarvú kecském, lett neki három kis gödölyéje, ilyet se sokat hallottam még életemben.

– Nincs énnekem erre semmi gondom, hanem arra felelj, mikor hallottad hirét Balyikának?

– Haj, haj! Egyik gödölyém nem érte meg a reggelt, pedig bele is fujtam a szájába, fülét is behasitottam, most nem tudom elgondolni, mi baja lehetett.

– No, no, atyafi, okosan beszélj, mikor járt itt Balyika vagy Vaszili Negru?

– Haj! haj! A Hagymássy uraság ő kegyelme ötven korbácsot üttetett a csürüllyei pópára, bizonyosan gorombán szólt vele.

– Bolond vagy te öcsém, vagy talán tán nagyot hallasz. Balyikáról beszélj, de csak hamarjában.

A pakulár régen apja lehetett volna Patkós Daninak, hanem Patkós Dani kezdett egy kissé haragos lenni. A pakulár nagyon alázatos volt és szemmel vala látható, hogy Balyikáról nem akar beszélni.

– Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, tíz napig fent voltam a máréi havasokban, csak tegnap jöttem alá, be kell egy kicsit néznem ide Oláh-Rákosra, van két bőröm, megveszi azt az örmény s aztán talán ő tőle hallok majd valamit a világról.

– Két bőröd van öcsém? – szólt Patkós Dani csöndes hangon. – Látod ezt a taglót itt a kápán? Ha te nem szólsz, én pedig ezt a taglót kezembe veszem, hamarjában lesz ám neked ötven dögbőröd is s aztán hegyébe oda teritem a magadét is. Érted most már édes jó atyámfia?

– Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, – szólt a pakulár gondosan körülnézve, – aztán miről kellene nekem beszélnem?

– Hol van most a két Ördög, mikor jártak erre? Erre felelj ficzkó, – szólt Patkós Dani, megsuhogtatván kezében tatárkorbácsát.

A pakulár még egyszer körülnézett, nem hallja-e őt valaki. Kutyája ott állott mellette, azt oldalba rugá s a nyáj után küldé, hogy még az se halljon semmit. Aztán oda állott Patkós Dani mellé.

– Haj, haj, vitéz uram. Szent Miklósra és minden szentekre kérem, hogy engem el ne áruljon. Most harmadnapja ették meg két anyányi gödölyémet, annak van meg a bőre.

– No csak beszélj vén kecsketolvaj. Honnan jöttek, hová mentek, hányan voltak, mit akartak?

– Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, nehéz dolog azt egy nap mind elmondani, kiváltképen az én ostoba fejemnek, mikor nem is tudom.

– Látod ezt meg ezt? – Egy korbácsot és egy erszényt mutatott Patkós Dani e szavak közben.

– Haj, haj, le kell ülnöm, mintha a tűz mellett ülnék, ha megengedi vitéz uram, akkor talán eszembe jut.

Nem is várta az engedelmet, czondráját leteríté, két lábát maga alá kuporítá, tíz nagy csontos, szurtos ujját szemei előtt megmozgatá s így óggott-móggott, alig lehetett megérteni:

– Haj, haj, kik is voltak csak? Itt volt a Romoszán, a Pripon, a Náku, a Bocsát, a Hurgye Iuon. A Mikulitistye Pável is ott volt, hogy esnék le a szikla tetejéről, az törte el az egyik gödölyém lábát a botjával. Itt volt Vakár Onucz, Barbeszku, Totyestyuni, Fravecz, Brád, Kodria, Ráku. Itt volt Dutzu is, de a két ökörszarva nem volt a fejére kötve, hanem a hóna alatt hozta. Itt volt Zsián Petru is, a kinek apját a kekenesi havasban lőtte agyon a rácz haramia. Itt volt Radu Ilie is, a ki a ballábára nagyon sántított. Épen tizennyolczan voltak.

– Hohó vén tolvaj, ez még csak tizenhat, ki volt a másik kettő?

– Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, az egyik volt Balyika Nikta, de az nagyon haragos volt, rá se mertem nézni, ugy fénylett a tüszője, aranyból meg kárbunkulusból volt. Az a félszemü Pásk közel sem mert hozzá jönni, csak messze hátul kullogott, mint a kuvasz, ha rosszat cselekedett. Itt volt Petreszku Anika is, sárga volt a czipellője, piros volt a viganója, rövid puska volt a vállán, hosszu kés volt a derekán, haj, haj, de jó az isten, hogy nem az én feleségem!

– Hát a Fekete Ördög nem volt velük?

– Haj, haj, messze volt az a morgai havasokban, annak Kajnamál felé kellett Szász-Fenesre menni.

De már ezt a szót meghallotta jó Patkós Daninak fekete lova is. Nagyot ugrott erre a szóra, mintha tudta volna, hogy Szász-Fenesen van a szép Susánna.

Patkós Dani rendbeszedte babcsigás kantárát, odaléptetett a guggoló pakulár mellé, lehajolt utána s egyik kezével belemarkolt a pakulár félfülébe és féltarkójába. A fül és a tarkó fölemelkedett a lóra s utána jött a pakulár is. Csakhogy a fül és a tarkó hallgatott, a pakulár pedig orditott olyan hangon, hogy valamennyi kecske abbahagyta a rágicsálást s buta, kék szemekkel bámult a gazdára. A pakulár kapálózott, mint az egér, ha macska fut vele.

Patkós Dani nem szólt egyet sem, hanem fület, tarkót és pakulárt szép csendesen ismét letett a czondrára és csak akkor mondá mély, reszkető, csöndes hangon:

– Hallod-e kutya, eddig tréfaszámba vettelek, hanem ha most mindjárt meg nem vallasz mindent: pópa nélkül, harangszó nélkül döglelkednek itt lesz utolsó itélete. Mit keresett a két Ördög Szász-Fenesen?

– Haj, haj, vitéz uram, csókolom a telekes bocskorának kötőszíját, most már meg kell halnom; Mikola László urunk ő kegyelmét akarták felprédálni, bár a jóságos uristen gátot vetett volna az utjukba. Haj, haj, leszakadt a fülem.

– Mikor történt ez?

– Haj, haj, nem tudom én azt, harmadnapja voltak nálam. Ha szándékjuk elsült, tegnap estére kellett a veszedelemnek megtörténni.

Patkós Dani elővette erszényét, odavágta azt a nyöszörgő pakulár mellé, s rá se nézvén többé, tüzes fekete lovának oldalába öt csillagos sarkantyúját belevágta s úgy elrohant Oláh-Fenes felé, mint a vihar, mint az átok, mint az istenharag, mintha maga, lova megbomlott volna örökre. Dolmány uszott, csótár repült, kőszikla szikrát hányt robogó nyomában. Jaj neked jó Patkós Dani, ha megbotlasz sziklahasadékon; jaj neked két Ördög, ha most szembe találsz jönni a haragos fenevaddal.

De a két Ördög nem jött vele szembe.