IV. MIKOLA URAM HÁZÁNAK VESZEDELME.

Patkós Dani nem látta azt.

Neki eresztett kantárral, mennydörgő robogással, két haragos szeméből csak úgy omlott ki az indulat villáma: így vágtatott, így ért oda a szászfenesi vár kapuja elé. Hanyatlóban volt már a nap. Szászfenesi népség, szeme-szája tátva, csoportokban nyöszörgött és jajveszékelt a kapu előtti gyepes téren. Vén asszonyok kezeiket tördelték, kis gyermekek sikoltoztak, jobbágy-emberek fejüket csóválták, mind valamennyien istent emlegették, hanem azért meg nem mozdult volna arról a helyről egyetlen egy se. Reggel óta sopánkodnak ott már az uraság veszedelmén. Mint a villám, ha oda üt, a hol épen nem várakoznak rá: úgy robbant közéjük jó Patkós Daninak fekete lova. Fekete volt a szőre, de sűrű habtól, tajtékfoszlányoktól mégis egészen tarkának látszott. Megriadva, sikoltozva ugrott szét a népség Megállt a ló, inai reszkettek, Patkós Dani szemet vetett egy hórihorgas léhütőre.

– Hol a két Ördög, ficzkó?

Azt a jámbor embert sebten kilelte a hideg, a mint Patkós Dani rátekintett, rárivalgott. Nem tudott volna szólni a világért sem, csak lekapta fejéről a berbecset, csak annak peremét harapdálta s reszkető lőcslábaival tipegett ide-oda.

– Szólj, mert különben letiporlak.

Valami asszonyféle kiáltott oda a tömegből:

– Vitéz uram, vitéz uram, elment a két Ördög még a mult éjszaka, mi mindnyájan ártatlanok vagyunk.

Patkós Dani leugrott a lóról, a kantárt odalökte a hallgató embernek s taglóját kezébe véve nagy gyorsasággal bement a kapun a vár udvarára. A vár udvarán öt-hat csatlós és szolgáló ember holttesteket teregetett ki egymás mellé keresztbe tett gerendákra. Vagy harmincz volt már kiterítve. Patkós Dani oda fordult az emberekhez:

– Mondjátok meg öcséim, merre találom Szapora Máté uram ő kegyelmét?

– Hajh bizony nehéz ütés alatt betegen fekszik ágyasházában, talán reggelt sem ér, – szólt Onucz süvegét leemelve.

– Hát asszonyom, Szaporáné nénémasszony hol van?

– Oda fent a nagy palotában.

Patkós Dani ment fel a lépcsőn a nagy palotába. Csakugyan ott volt Szaporáné asszonyom. Nekipirult arczczal, feltűrött karokkal, térdig felkötött rokolyával, egyik kezében vastag vászon törlőruha, másik kezében nyirágseprü: így parancsolgatott asszonyokkal, lányokkal, szolgáló emberekkel, kik nagy edényekben hordták a vizet s öntözték, zsurolták, tisztogatták a palotákat és belső házakat, a falakat és butorokat, hogy vérnek, piszoknak, haramiák lába nyomának még emléke is elenyészszék.

Patkós Dani oda ment a jó asszonyhoz, megcsókolta kövér kezét és piros arczát, egyetlen csepp köny pergett le két szeméből s szólt ekképen:

– Édes kedves nénémasszony, későn jöttem, nagy siralomra érkeztem, a jó isten megbüntetett, hogy és miként történhetett a nagy romlás?

A jó asszony ő keserves gondjai közt csak nagy nehezen ismerte meg a tordai mészároslegényt. Nagyot is nőtt, ki is tellett, bajusza is föst már; szép deli termete; napsütötte, viharverte barna arcza, kuruczbátor tekintete: mind nem volt ez így még harmadfél év előtt, mikor utoljára látta. Először ránézett, azután mosolygott, azután nevetett, azután zokogott oly keservesen, hogy Patkós Daninak majd megszakadt a szíve a jó asszony mélységes fájdalmán. Csak nagynehezen tudott magához jönni a nagy sírásnak és könyhullatásnak miatta. De mégis csak magához jött lassanként s mikor már zokogása megengedé, ezt felelte:

– Hozott a jó isten, édes fiam, elhidd nekem, nagy szerencsétlenség szállt mi fejünkre, de várj csak egy pillanatig, mindjárt jövök, csak jó asszonyunkat ő kegyelmét s édes jó uramat megtekintem.

Feleletet se várva, elszaladt a jó asszony s Patkós Dani azt hitte már, vissza se jön talán, oly nehéz volt neki a várakozás. Mi lett a kis Susannából: e fölött évődött borus elméje szakadatlan.

– Jó asszonyunk ő kegyelme, – szólt az asszony visszatérve, – jobban van már. Őt a gonosz bestefiai haramiák nem bántották, csak a nagy ijedtség verte le lábáról, az a kis nyugvás és az a jó forró borleves erőhöz juttaták, csak urunkat ő kegyelmét várja Kolozsvárról nehéz lélekkel, de talán csak nemsokára haza segíti a jó isten, hiszen dél volt, mikor innen elindula.

– No az isten adjon neki erőt, egészséget, kivánom tiszta szivemből; hanem édes kedves nénémasszony, mást is szeretnék én még hallani.

– Az én édes lelkem jó uram – folytatá az asszony – szintén erőhöz jut, most már bizom a gondviselésnek véghetetlen irgalmasságában; a mellén, a karján, a lábán lévő sebek nem oltják el ő életét, a fején lévő sebről pedig azt mondja a tudós ember, hogy az a csontot nem bántotta. Most szépen alszik a szegény lelkem jó uram, egészen eszénél kell lenni, mindig is eszénél volt a galambom. Csak az isten minél előbb lábra állitaná.

– De édes kedves asszonynéném, látja már az én bánkodásomat, hát a mi kis…

Persze a jó Patkós Dani a kis Susannát forgatá szivében is, elméjében is, nyelve hegyén is, hanem Szaporáné asszonyom még nem ért el odáig.

– A mi urunk ő kegyelmének, hála isten, nem lett semmi bántódása, de az az Onucz gyerek meg is kapja ő bőséges jutalmát, mert bizony mondom édes fiam, neki sokat köszönhetünk, – hiába, csak a legkisebb féreg is árthat vagy használhat az embernek.

– Ki az az Onucz? – kérdé Patkós Dani.

– Hát azt se tudod? Annak a gyehenna tűzére való tisztátalan személynek, annak a haramiaczafatnak, annak az Anikának a testvére, a ki együtt él és együtt istentelenkedik a Fehér Ördöggel és a ki, – uram verd meg őt örökké való vaksággal, – asszonyunk ő kegyelmének piros bársony subáját nem átallotta ama rettenetes vérontás között is magára ölteni és abban hivalkodni.

– Hát nagy vérontás volt?

– No bizony volt! Jézusom, üdvözítőm, soha se hittem, hogy azt a napot túléljem. Ilyen névnapot, soha ilyet apám, nagyapám se ért, de ilyenről még krónikákból se olvastunk, ilyet még a török, tatár se cselekedett.

– De édes kedves asszonynéném!

– Hallgasd csak fiam. Együtt volt már a nagy palotában az egész uri familia s az egész tisztes vendégsereg. Asszonyunk ő kegyelme ott ült az asztalfőnél, a fal mellett ott ültenek Imecsné, Gyulayné, Damokosné asszonyom ő kegyelmük és a tiszteletes Kerelleyné asszonyom és többen, és az uri renden lévő férfiak mind a nagy asztalt körülülték és már az asztaláldás is elmondatott s a fedőtálak is az asztalon állottak. A hegedüsök, dudások és czimbalmosok is készen voltak s csakis urunk ő kegyelmének intésére várakozának. Én a kis Susánnával, lelkem fiammal a konyhán forgolódtam, az én lelkem jó uram pedig a nagy palotában az étekfogókra és csatlósokra volt ügyelettel. Hát egyszer csak nagy sivalkodás hallatszik fel az udvarról és mindjárt utána nagy dobogás, mintha barmok jártak volna a külső palotában. Hát hiszen azok is jártak, mert a haramiák voltak már ott. Az én lelkem uram oda szólt az öreg rendszolgának: eredj János, tekints ki, miféle ribanczok hánykolódnak a külső palotában, tanitsd meg őket emberségre. Az öreg János kinéz, a félhomályban embereket lát, rájuk rivall, ez volt utolsó szava. Egy haramia neki ugrik s fejszével úgy üti főbe, hogy rögtön összeesik és meghal, oda esik az ebédlő palota küszöbére, a nagy zuhanás még a konyhába is behallatszik. A másik szempillantásban már a bustya vérei pogány haramiák fenevad módjára berontottak a nagy palotába s mind az uri renden való férfiakat és asszonyokat gyilkos szándékkal megtámadták. Két vasas német kapitány kardot rántott és vitézül kezdett viaskodni, de alig tudtak valami kárt tenni a haramiákban, az egyiket a Fekete Ördög csakhamar agyon csapta, a másikat pedig hátulról kerülve a szívén szúrták keresztül. A mi urunk ő kegyelme és a többi uri renden lévők is a fegyverszobába be nem mehetvén, ki székkel, ki paddal védik vala magukat és halálra ijedt asszonyunkat ő kegyelmét. Az ifjú Petki Bencze uram egy nagy ejteles ón kupával úgy nekiront egy haramia fejének, hogy annak feje nyomban hatfelé szakad. Urunk ő kegyelme pedig egy másik haramiát, épen mikor asszonyunk koronájára emelné kezét, torkon ragadván úgy vágja az asztal lábához, hogy gonosz lelke nyomban kiszakada. De csak mind hiában való lett volna ez, mert a haramiák mindenféle kézbeli fegyverrel és öldöklő szerszámmal és ádáz eltökéléssel felruházkodva talán mindenkinek vérét ontják, ha az a tűzre való Anika személy Onuczot oda nem viszi, a kinek kértére és ama boszorkányfajzatbeli Anikának parancsolatjára az uri renden lévőknek meg nem kegyelmeznek. Hidd meg nékem édes jó öcsém, bizonynyal én mondom néked, Onucznak és istentől elrugaszkodott hugának köszönhetjük, hogy nagyobb szerencsétlenség nem történt. Szegény lelkem jó uramat is, mikor már el volt tiporva, ők mentették meg.

– Hát maguk édes kedves asszonynéném, mit miveltek ezalatt a konyhában?

– Oh édes jó fiam, az volt még csak a szomorú eset. Mikor Anika, a beste lélek, békességet parancsolt, akkor előállott a Fekete Ördög és minden kincset, pénzt, fegyvert, drágaságot, arany és ezüst szerszámokat, drága skófiumos mentéket és dolmányokat, késeket, sarkantyúkat s mindenféle ékességet követelt magának, igérvén és fogadván, hogy ha békességgel mindezek neki átadatnak, senkinek nem kivánja halálát, ha pedig át nem adatnak: nem kegyelmez még a csecsszopónak sem s üszköt vet az egész várra s porrá égeti azt minden benne valókkal egyetemben. Mit volt tenni? Se segítség, se jó tanács nem volt közelben, meg kellett igérni s át kellett adni mindent. De még ennél sokkal többet is. Előállott Onucznak gyalázatos huga is és követelt magának két geleznát, három islógos inget, egy veres bársony subát, két pár ránczos veres sarút, egy gyöngyös csupos koronát, két táréfátyolt, három gyolcs rokolyát, egy arany szegélyü gyenge patyolatot, két karikagyűrüt, egy kövesgyűrüt, egy ezüst hólyagos tűt, egy rend fekete kláris övet, mind olyanokat és azokból valót, melyeket asszonyunk ő kegyelme viselt. Fel is ölté a pokolra való a veres bársony ruhát és abban jött be hozzánk a konyhába.

– Hát oda is bement? Mi történt Susánnával?

– Várj csak édes jó fiam sorjára, hiszen a szívem úgy tele van keserűséggel, hogy azt éjfélig se tudom kiönteni. Szegény leányom, egyetlen kis Susánnám mi történhetett te veled?

– De hát mi történt, hadd hallom valahára, – szólt Patkós Dani a türelmetlenség miatt majdnem fogait csikorgatva.

– Várj csak édes fiam, hadd végezzek előbb az asszonynyal.

Egy szolgáló-asszony hozott nagy dézsa forró sósvizet s ki akarta a padmalyra borítani. De a padmalyon holmi ruhák, bútordarabok heverésztek s Szaporáné asszonyom szükségesnek tartá előbb azoknak fölszedését.

– Fogd meg fiam egy kissé azt a dézsát, ez a tátott száju asszony mindjárt kiejti kezéből.

Patkós Dani fogta azt a dézsát s megfogván azt két kezével, úgy vágta a földhöz, hogy dézsa és sós víz millió darabra törve, zúzva, locscsanva egyszerre eltűnt szem elől. Szapora Máténé asszonyom nagyot nézett s nem gondolt kevesebbet, mint hogy a jó Patkós Dani egyenesen megbolondult. De Patkós Dani csak ennyit mondott:

– Lássa édes jó néném, én kurucz legény vagyok, ha Susánnáról nem beszél, utóbb még magharagszom.

A sok cseléd, asszony, szolgáló ember sóbálványnyá meredt. Valamennyinek az jutott eszébe: uramfia, milyen lehet ez a vitéz kurucz legény, ha csakugyan megharagszik. Szaporáné asszonyom azonban nem ijedt meg, csak ennyit mondott:

– Ej, ej édes fiam, bizony mondom, nem hiába mondja a világ, hogy a kurucznak az öklében van a feje lágya. Hiszen igaz is az, a mi igaz, az én szivem is majd megszakad, ha szegény lelkem, gyerekem Susannámra gondolok. Mert a szerencsétlenség úgy történt, hogy mi ott a konyhában már régen hallottuk a borzasztó dulakodást, de szólni és mozdulni nem mertünk, sőt még lélekzetet is loppal vettünk. Utóbb megsokalván a dolgot s azt gondolván, hogy az én asszonyi szavamra is hajtanak talán, megindultam, hogy kimegyek a külső palotára, hát a mint a lábam kitenném az ajtón, rémségesen ordítva szalad elém a Panna leány s elkiáltja magát, hogy urunkat és asszonyunkat ő kegyelmüket már mind meggyilkolták a haramiák. Megváltóm, üdvözítőm ne hagyj el, én csak visszatántorodtam a konyhába, szegény lelkem Susánnám fogott meg két kezével, különben talán mindjárt szörnyet haltam volna. De alig telt el egy szempillantás, már a haramiák valami öten mihozzánk is berohantak s egy beste pogány vére egyenesen az én galambom Susánnámra vetette a szemét, úgy hogy az én lelkem gyerekem csak elhalt ijedtében. Nosza én sem voltam rest, kaptam a sodrófát s oda álltam a ribancz elé s megmondottam neki: elmenjen innen tisztességgel, mert különben gyalázatos szemeit kivájom tíz körmömmel. Mit tett erre a pokol fajzatja? Egyet se szólt, csak feltaszított, hátam megett volt a kalácsos teknő a kemencze előtt, tele most kelt gyönyörű kovászszal, én abba a kovászba, uram bocsáss meg, bele estem s onnan nem tudtam föltápászkodni, csak kiabáltam, és a beste fia haramiának czondráját fogtam. A könyörülő isten a megmondhatója, mi történt volna, ha a Fekete Ördög az én nagy kiabálásomra oda be nem jön. De a Fekete Ördög bejött, a haramiákat kitaszigálta s aztán szemeit rávetvén Susánnára, lelkem jó leányomat felnyalábolta s egy szót se szólván, kivitte az udvarra, ott állott két szekér öszvérrel, mind a kettő tele volt már kincscsel, ékességgel, sok mindenféle drága marhával, az egyikre rátette galambom Susánnámat, nyolcz haramiát melléje állított s a szekeret megindítá, meghagyván a haramiáknak, hogy a két Ördög várába menjenek s odáig meg se álljanak. Már a kapu alatt volt a szekér, mikor utánuk kiáltott, hogy a ki görbe szemmel talál a leányra nézni vagy kisujjával is megérinti: úgy töri össze azt mozsárban, mint a sót. Ettől kezdve szegény Susánnámat nem láttam többé, bár a fölséges uristen jóra fordítaná ő siralmas dolgát!

Szaporáné asszonyom az egész beszéd alatt sűrű könyeket hullatott. Sűrű könyein át nem láthatá Patkós Dani arczát, mert ha látta volna, bizony isten egy szót se szólt volna.

Jó Patkós Danit elfogta a keserű indulat. Hátát nekitámasztá a falnak, talán máskép lábán se tudott volna megállni. Lábai reszkettek, rettenetes karjai is reszkettek, taglója kiesett a kezéből. Szemöldeit és ajkait összeszorítá s merev szemekkel bámult ki az alkonyodó égnek veres világosságába. Azt az eget szerette volna most összedönteni, hogy ne maradjon más épségben, csak maga a pokol.

Nem szólt többé egyetlen szót sem. Mereven állott és nézett, mint a halálos itélet. Egyszer aztán lehajolt s fölvette taglóját. Süvegét szemére vágta, dolmányát összerántá, kését az övében s kardját az oldalán megtapintá, s oda menvén Szaporáné asszonyomhoz, annak kövér kezét szó nélkül ujra megcsókolá. Indult kifelé.

– Hova mégysz édes jó fiam? Vacsora nélkül ugyan csak el nem eresztlek. Jöszte csak vissza, nézd meg hát bátyádat is, lelkem jó uramat egy pillanatra.

Patkós Dani csak ment kifelé.

– De hallgass hát rám édes fiam, – szólt Szaporáné asszonyom, utána eredvén Patkós Daninak s megfogván annak balkezét, – várd meg hát urunkat ő kegyelmét, míg haza jön, hiszen Kolozsvárra azért rugtatott be, hogy a generális urtól segítséget kérjen szegény lelkem leányom kiszabadítására.

Patkós Dani egy szót sem szólt, vissza se nézett, kezét szeliden kiszabadítá, s ment le a lépcsőn, s az udvaron, a kapun át, a holttestek és eleven emberek közt kiment a vár elé. A népség még mindig ott zsibongott és sűrű tömegben, zajongva és összebujva bámult valamit. Az a valami volt jó Patkós Daninak fekete harczi lova. A kemény futásban megszakadt belseje s ott a gyepen felfordult s kiadá páráját.

Patkós Dani szétlökte az embertömeget, s a mint lovát meglátta: kantárt, szügyellőt, nyerget, takarót, terhelőt, farmatringot pillanat alatt leszedett a lóról. És akkor oda kiáltott az emberekhez:

– Szászfenesi népség, a kinek jó lova vagyon, adja el nekem igaz áron, megfizetem kettős áron. Ime itt az erszény.

A népség csak egymásra nézett, csak hallgatott és csak húzódott szerteszéjjel. Nem felelt a felhívásra senki.

Egyszerre sebes lódobogás hallatszott a falu felől s a következő pillanatban ott állott Patkós Dani előtt egy úri renden lévő lovag. Lova, maga, haja, szakálla, bajusza porral behintve. Nyilván nagy utat tett sebes vágtatással. Oda kiáltott a tömeghez:

– Hej ficzkók, mi történik itt?

Mikola László uram ő kegyelme volt a lovag. A népség egy pillanat alatt lekapta fejéről kucsmáját, s egy öreg jobbágy oda állva a ló mellé, szólt porba néző görnyedt arczczal:

– Csókoljuk a kezét, lábát nagyságos urunk, egy kurucz vitéz van itt, megdöglött a lova, hátas lovat akar venni a faluban.

Az uraság oda tekintett Patkós Danira.

– Ki vagy fiu, mit akarsz itt?

– Toroczkay István uram belső embere vagyok, Patkós Dani a becsületes nevem, Tordáról való származásom, Susánna hugomnak vagyok eljegyzett vőlegénye, megyek utána, hogy élve, halva megszabadítsam.

– Elment az eszed fiu, a haramiák sokan vannak, a két Ördög gyilkos szívvel, rettenetes erővel van, közepébe mégysz a halálos veszedelemnek.

– Oda megyek, de azért mégis oda megyek.

Lassú, mély és dörgő hangon mondá ezt Patkós Dani. Mikola László uram mindjárt gondolta, hogy Patkós Danit semmi kérés, fenyegetés, semmi jó tanács vissza nem tartja, hanemha erőszak. De hát miért kellene a kurucz fiut erőszakkal visszatartani? Oda szólt hozzá:

– Mi járatban jöttél te épen most ide?

– Segítségre jöttem, de későn jöttem, lovam is megszakadt a sietésben.

– No fiú, nesze, itt ez a ló, de jól gondját viseld, s ha szerencsét ád isten, visszahozd menyasszonyoddal együtt.

Mikola László uram leugrott a lóról, oda vetette Patkós Daninak a kantárt s bement a kapun. Patkós Dani rögtön levetkőztette a lovat, a leszedett szerszámot egy ácsorgó embernek oda adá, hogy vinné be az udvarba és aztán a lovat megveregeté, megsimogatá, saját lova szerszámába felöltözteté s aztán felugrott a nyeregbe.

Épen ekkor nyugodott le a nap, s épen ekkor ért oda Szaporáné asszonyom nagy karéj kenyérrel, nagy darab hideg sülttel, nagy kanna borral.

– Nesze édes jó fiam, igyál, egyél, a maradékot vidd el az útra.

– Köszönöm, jó nénémasszony. – A kanna bort felhajtá s egy hajtókára kiüríté, a sültet és kenyeret kápájába tevé, s »adjon isten jó éjszakát«, úgy elrugtatott, mintha egyenesen nyílból lőtték volna ki.