V. MENYASSZONYA UTÁN ÉLETRE-HALÁLRA.

Nekiment a sötét éjszakának, nekiment a veszedelmes útnak, nekiment a bizonyos halálnak. Mire a Könczöl szekere éjfélt mutatott: akkorra leszállott már a magyarszilvási havasokból s ott poroszkált a Hesdát patak partján, puha, buja, zöld mezőben, hajladozó fekete fák árnyékában.

Lova nagy utat tett az nap Szász-Fenestől Kolozsvárig, Kolozsvártól Szász-Fenesig s onnan az éjszakán át idáig. Vékony volt a ló vékonya, minden pillanatban megtágult terhelője, erőtelen volt a lába járása: bizonyos volt, hogy ezzel a lóval nem lehet sokáig menni. A hagymási szőlők alján leszállt róla, puha fűbe kipányvázta, harmatos csutakkal megdörzsölé s aztán maga is lefeküdt.

Fejét hideg hantra támasztá s nézte azt a csillagos eget, melynek nincsen annyi fénye, nincsen annyi üdvössége, a mennyi az ő szívének mélységes szerelmével s mélységes szerelmének iszonyú fájdalmával fölérhetne. Álom nem jött szemeire. Nem is akart, nem is tudott most aludni. Iszonyú rémképek verték föl lelkének minden indulatát, mikor elgondolá: minő sorsra, minő kezekbe jutott a kis Susánna. Az ő kis Susánnája, a kiért élt, mióta élt, s a kinek boldogságáért küzdött vészszel és viharral, és a kiért meghalt volna száz halállal s megviaskodott volna angyalokkal, ördögökkel. Hah, minő harag tombolt szilaj vérének minden cseppjében, mikor a két Ördög eszébe jutott. Minő harcz lesz az, a mit ő a haramiákkal fog megharczolni. Hány ördögöt fog ő összetörni, míg a halál őt is eléri valahára. Mert eléri: az bizonyos. Ő azt a helyet s azokat az embereket élve nem hagyja el, a kik az ő Susánnáját semmivé tették.

Eszébe jutott küldetése. Jó urának szigorú parancsa, szegény hazájának igaz ügye, kegyelmes fejedelmének balszerencséje. Neki most Magyarország felé kellene menni s most már a határon lennie. Ott volt a pöcsétes levél dolmányának kutyafüle alatt. »Éhség, szomjúság meg ne aléjtson; ellenség, vadállat meg ne riaszszon; jó barát, szép asszony vissza ne tartson; még könyörgő édesanyádnak könyhullatása is a te szived meg ne lágyítsa.« Ez volt jó urának igazságos parancsolatja. És ő fogadta szívében, fogadta lelkében, hogy a parancsolatot teljesíti. És ime most mégis megszegte azt. Megszegte a legelső lépésénél, megszegte a kis Susánnáért. Vajjon mi büntetésre lesz ő méltó, hogy ekként hűtelen lett az igaz ügyhöz, a föleskedt zászlóhoz s kurucz jó hitéhez? Oda most már a becsület is.

Hadd legyen oda. Ha a kis Susánnának harmattisztaságát haramia kutyák beszennyezték: neki sem kell többé a becsület. Hiszen az élet sem kell. Nem is fog ő, nem is akar ő életben maradni. Csak a bosszú, csak a bosszú, csak a halál. Ott halni meg, dúlva, viaskodva; ott halni meg a kis Susánna közelében s ott feküdni holtan is együtt az ő holttestével. Csak az van már hátra, semmi más.

Fényes csillag csillogott le rá a magasságból, de ő a csillagfényben is a pokolnak sötétségét látta. Lelke háborgott, mint viharpaskolta tenger, s a fekvő helyében sem volt maradása.

Fölkelt, föl- és alájárt, majd lement a patakhoz s annak hűs vizében megmosá agyát, szemeit és arczát. Igy fog fürödni, így szeretne fürödni a két Ördög vérében. Még ekkor is ezt gondolá.

Hajnalodott immár. Hajnali csillagnak tüzes fénye sütött a szemébe, hagymási és indali kakasszót lóbbálta füléig a szellő. Ibolyaszinű dolmányát kezdé felölteni a napkeleti égsark s az égi dolmánynak peremén a havasok magasságáról lemosolygott már a hajnalpirnak piros mosolygása.

Hűs patakvíz, hűs reggeli szellő jó Patkós Dani szívéből kihajszolták az örjöngő haragnak fekete mámorát. Lova jó étvágygyal legelészett, harsogva harapta a duzzadozó pázsitfűvet; Patkós Dani lovára tekintett.

Jó gondolat ötlött az agyába.

Lovának is kell pihenés, jó magának is kell okos meggondolás.

A két Ördög most várában alszik, két éjszaka nem aludta ki magát, száz haramia őrzi álmuknak nyugalmát, a várban őket megtámadni lehetetlen. Meg kell várni, mig fölébrednek s le kell őket csalni a völgybe, a hasadék fenekére. Csak egyszer szemközt állhasson velük, nem kiván ő aztán segitséget sem istentől, sem ördögtől.

Pedig talán jó lenne segitséget kérni Toroczkay István főkapitány uramtól ő kegyelmétől. Egres felé, Magura felé pihent lován jó két óra alatt felrugtatna Toroczkó várához. Tizenöt-húsz jó kurucz legénynyel mily könnyen kiszedhetné ő a haramiákat a barlangvárból, mint a földi kutyát az odujából.

Nem. Ezt ő nem teszi. Ő Toroczkay uram ő kegyelmének szeme elé többé nem kerül. Míg a kis Susánnát meg nem szabaditja, szégyenét, halálát keserűen meg nem boszulja: addig ő a két Ördög közeléből el nem távozik. Egyszer úgy is meg kell halni: hadd jőjjön tehát a veszedelem.

Lovát megfogta s gondosan megitatá. S aztán lassú lépésben elindult lefelé a patak mentén.

A hol a Voratitz belecsörgedez a Hesdát patakába: ott találkozott napköltekor egy peterdi pakulárral. Haragos kérdésére azt felelé a pakulár, hogy a két Ördög otthon van most, kétszarvú haramiák őrzik a Repedt-kőnél, istenes embernek nem lehet azokra még csak rá se nézni.

Patkós Dani ment a Repedt-kőhöz, be a sziklahasadékba, a kétszarvú haramiák elé.

De rossz volt az útja. Jeges zápor, rettenetes felhőszakadás rohant végig néhány nap előtt a sziklahasadékon, a járt utat elpusztítá és az omlott sziklák sima lapján minden lépten-nyomon megcsuszamlott az aczélpatkó.

Patkós Dani leszállt lováról, megköté azt egy faághoz, s lovának mind a négy lábáról lefeszité a patkót. Puszta kézzel tördelé el a patkószeget, nem kellett hozzá se vasfogó, se kalapács.

Így ment tovább, mindig beljebb, mindig beljebb a rettenetes sziklatornyok közé. Mordálya kéznél, kardja kiakasztva, rettenetes taglója jobb kezében. Minél közelebb jutott a két Ördög várához: annál jobban lobogott szívében tüzes harag lángja.

Egy sziklafordulatnál nagyot horkant lova, felvágta a fejét s nem akart előre mozdulni. Patkós Dani előre tekintett, s alig száz lépésre négy haramia állt előtte egy félig lombos beteg fa árnyékában. Fekete, bozontos bivalyfeje mind a négynek s két rettenetes bikaszarva két haramiának. Vastag nyelü éles dárda, mordály az övben, hosszu kés a tüsző mellett mind a négynél. Ezektől ijedt meg Patkós Dani lova.

De nem ijedt meg Patkós Dani.

Rövidre fogta a kantárszárat, vasmarkába szoritá a taglót, s lassú lépésekkel ment a haramiák felé. A ló fujt, tüsszögött, nyugtalanul vagdalt, de a kegyetlen térdszoritás alatt csak ment előre. Patkós Dani le nem vette szemeit a rabló népről és csak arra vigyázott, hogy lova a szakadékba bele ne essék.

Midőn már ötven lépésnyire volt a haramiáktól, odakiáltott hozzá az egyik haramia vastag ökörhangon:

– Megállj te barom, mit akarsz itt nálunk?

Dutzu volt ez, a kétszarvú haramiák vezetője. Ő találta ki, hogy jámbor, veszendő lelkek rémületére miként lehet bivalybőrt és bikaszarvat haramiafejre kötni. Ő őrizte most e helyütt a sziklahasadékot, a várhoz vezető ösvényt.

Patkós Dani egy szót sem szólt, csak ment előre.

Egyik haramia nagyot füttyentett. A fütty hangjára valahonnan a sziklák mögül iszonyú tülökhang bömbölt végig a völgyön. Nyilván jeladás volt ez a várbeli haramiák részére.

A négy haramia előre szegezett dárdával állt készen. A bömbölő hangra felágaskodott a ló s reszkető testével nem akart előre menni. Patkós Dani belevágta sarkantyúját oldalába, s a ló fölnyerítve két iszonyú ugrással oda robbant a haramiák közé.

Patkós Dani kezében megvillant a tagló s a kétszarvú Dutzu abban a szempillantásban összezúzott agygyal feküdt le a ló lábai alá. Úgy lefeküdt, soha többé meg se mozdult.

E váratlan, e képzelhetlen támadásra két haramia rögtön leugrott egy sziklamélyedésbe, a harmadik pedig futni kezdett visszafelé. Patkós Dani egy ugrással elérte, s taglóját balkezébe véve, jobbjával tarkón ragadta s magához a levegőbe fölemelte a haramiát. A nyomorult pára csak hörgött és kapálózott, minden fegyverét kiejté kezéből.

Patkós Dani megállítá lovát s iszonyu haraggal szólt hozzá:

– Szólj dög, mert odaváglak a sziklához, mint egy marok sárt. Hol a két Ördög?

A jó Daninak nem jutott eszébe, hogy vasmarkával úgy megszoritá a rabló nyakát, hogy az akarva sem tudott volna egy istenes hangot kiejteni. Csak hörgött és csak nyöszörgött.

De ujra szólt a tülökhang bömbölése. S miként a mennydörgés: úgy robogott végig százszoros visszhangja a szakadékos bérczek hajlásai közt. A két Ördög vára ott tátongott már sötét odújával Patkós Dani közelében s a Fekete Ördög és a Fehér Ördög onnan jött már alá hatvanadmagával, rettenetes haragnak és gyilkos fegyvereknek hatalmával.

Patkós Dani jól látta a haramia-sereget, de azért meg nem ijedt. A gyámoltalan rablót, a ki kezében lógott, oda vágta lova lábához s ment szemközt, – neki a két ördögnek, a bizonyos halálnak.