VII. MENYASSZONYÁT MÉGIS MEGTALÁLTA.

Patkós Dani csak akkor tekintett Privoda kapitányra s annak marczona seregére. Nem voltak már távolabb kétszáz lépésnyinél s puskáikat, mordályaikat kezdték sütögetni Patkós Dani felé, a menekülők felé. Privoda kapitányról Anikára veté szemét Patkós Dani.

– Susánna hugomat keresem – szólt, – hát te leányzó, mit keressz itt?

– Kelmedet keresem, jőjjön, jőjjön gyorsan, az a másik leány oda fenn van a várban.

Patkós Dani e szóra rohamos sietséggel futott fel a sziklajárón, még Anika is alig tudott nyomában haladni. A menekülő haramiák bámészan, gyáva meghunyászkodással adtak neki helyet maguk között. Két vezérüket megölte, Anika volt vezetője, még gondolatban sem mertek véteni ellene.

Mire fölértek a magasba: akkorra már Privoda kapitány serege nagy félkörben körülállta a feljáró alját s maga Privoda kapitány magas lovon ülve, kézben kivont karddal, erős, harsány hangon így kiáltott fel a két Ördög várába:

– Rablók, kuruczok, haramiák, hitvány kutyák! Fölséges császár parancsolatja szól hozzátok. Pénzt, kincset, fegyvert, minden drága marhát adjatok ki tüstént; vezérteket élve, halva adjátok kezemre, magatok pedig kényre-kegyre jőjjetek le s boruljatok lovam lábaihoz. Különben kifüstöllek benneteket s a ki ellenszegül, száraz ágon szárad meg pokolnak örömére.

Patkós Dani ott állott a magasban a barlang nyilásánál, mellette oldalánál Anika. S Anika felelt Privodának.

– Nem parancsol nekünk sem a császár, sem a generális, sem te magad ribancz. Pénzünk, kincsünk, fegyverünket ki nem adjuk, magunk szereztük, magunk is birjuk; ha kell neked: jere érte, czipellőmnek sarkára fogaidból veretek patkószeget.

Patkós Dani csak hallgatá e gonosz szót s csak nézte az ádáz leányt. Nem szerette hallani a beszédet s maga szólt le Privoda kapitányhoz.

– Privoda kapitány, én vagyok Patkós Dani, Toroczkay István uram ő kegyelmének belső embere, kegyelmednek pedig halálos ellensége. Állok kegyelmed szolgálatára mindenkor, de most nem, mert most egy dologban járunk. Én megöltem Vaszili Negrut, a Fekete Ördögöt és Balyika Niktát, a Fehér Ördögöt, hogy egy szegény hajadon leányzót, kit Szász-Fenesről elraboltak, megszabaditsak. A két Ördögöt megtalálja kegyelmed, ott feküsznek a kövön. Innen tehát most már menjen el kegyelmed békességgel, itt most már jó emberek vannak, majd hírt adok kegyelmednek, mikor lészen találkozásunk.

Privoda kapitány visszakiáltott:

– Kutya vagy, nem ismerlek. Társaidat felakasztatom, magadat karóba huzatlak, úgy nyúzom le bőröd. Azokat a becstelen fehér személyeket pedig meztelenen hajtom be Kolozsvárra, úgy adom át a bakónak.

Patkós Daninak e szavakra megszédült a feje. Iszonyú gondolat villámlott agyán keresztül. Privoda kapitány most őt is haramia számba veszi s vele is, Susánnával is, ha teheti, akként bánik, mint a hogy mondja. Hiszen ő, ő nem fél, de Susánna, de Susánna! Majd leesett onnan a szikla tetejéről, mikor azt elgondolá.

Keserű haraggal nézett szemközt Privodával. Ez volt az ő sorsának rosszra forditója, boldogságának, jövendőjének megölője. Ez gyilkolta meg pakulárjait, ez rabolta el lábas jószágát, e miatt kellett megválni Susánnájától; azért lett ő kurucz, hogy ezzel az emberrel találkozzék. És még most is, annyi keserű harcz után, midőn a két Ördögöt megölte már és Susánnáját haza vihetné, szerelmébe foglalhatná, lelkébe temethetné, most megint ez az ember áll útjában. A szélvész nem ordít úgy, mint ordított az ő szívében a féktelen düh, mikor ez emberre nézett. Kedve lett volna egymagában egy szál karddal lerohanni s szétdarabolni azt, vagy szétdaraboltatni magát általa.

De míg Patkós Dani így évődött, Anika, a boszorkányfajzat nem nyugodott.

A sziklafeljárónak fent a barlang szájánál volt hét kőgrádicsa. E hét darab nagy lapos kő egyetlen kődarabon nyugodott, mely, ha kimozdul helyéből, mind a hét grádicsnak le kellett zuhanni helyéből, és ha lezuhant: akkor emberi teremtésnek lehetetlen volt a barlangba bejutni. A nagy forgó kődarab alatt lyuk volt vájva és a lyukba lőporos szaru volt elhelyezve. Csak a két Ördög tudta ennek titkát és Anika. Csak fel kellett lobbantani a lőport, hogy valamennyien mentve legyenek.

Privoda szavára Anika nem felelt semmit. Hanem befutott a barlangba s kihozott onnan újjnyi hosszu puha pudvát s csiptető közt kis parazsat. Olyan gyorsan járt, senki se vette észre, mit akar. Lefutott a hét lépcsőn, leguggolt egy pillanatra, a taplót beszorítá a szaru szájába s meggyújtá azt. S ekkor felugorva ismét Patkós Dani mellé, oda vonszolá azt egészen a barlang szájához.

– Jőjjön kegyelmed, ide álljon, ide erre a sziklára. Földrengés lesz mindjárt, nagy lesz a veszedelem egy pillanat alatt.

Patkós Dani önkénytelenül engedelmeskedett az ördöngős leánynak s oda állt, a hova állította őt. Anika ekkor elébe állva s két kezét csipőjére téve, éles, harsány hangon lekiáltott Privodához:

– No most már jertek, bitangok, ha van bennetek bátorság. Majd meglátom Privoda, te rácz eb, van-e olyan hosszú a kardod, mint a nyelved, elér-e idáig?

Privoda kapitány azzal felelt e csúfondáros szavakra, hogy mordályával czélba vevé Anikát s miután a lövés eldurrant, az a gonosz leányzó pedig elkaczagta magát, de el nem esett: Privoda rögtön kiadá a parancsot rácz haramiáinak, hogy a feljárón menjenek föl s foglalják el a két Ördög várát. Dühös volt, káromlá az istent és annak szentjeit s toporzékoló lovával oda állt a feljáró aljához, hogy ráczai saját élő és haragvó két szeme előtt vonuljanak föl a rohamra.

Jó Patkós Dani látta a veszedelmet, nem ügyelt Anikának eszeveszett kaczagására, hanem dörgő hangon bekiáltott a barlang üregébe a tétovázó haramia sereghez:

– Előre legények! Tizenöt ember dárdával és muskétával ide áll mellém, harmincz ember tölti a muskétát, a többi pedig készíti a szerszámot és fegyvert. A ki szót nem fogad: két kezemmel vágom innen le lábainál fogva, mint a patkányt.

Zúgott a hang az üregben, mint a mennydörgésnek hangja s a haramiák eszeveszetten ragadták fel fegyvereiket, hogy a parancsot teljesítsék. Tizenöt embernél több nem fért a barlang nyílása előtti sziklalapra s kétannyi is oda tolongott, hogy Patkós Dani rájuk valahogy meg ne haragudjék. Csaknem egymást taszigálták le a hasadék mélyébe.

Dörgött a muskéta a völgyben s a golyók ott fütyörésztek Patkós Dani feje körül a sziklaoldalon; jött fölfelé a rácz, negyven-ötven egymás után, Privoda kapitány onnan alulról, ló hátáról harsány hangon riogatta őket. Szentül hitte, hogy a tordai mészároslegénynyel végkép leszámol ma – úgyis oly sok volt már a rováson.

De bizony nem lett abból semmi.

Mennydörgés és földindulás és rettenetes halálnak veszedelme támadt Anikának gonosz munkájából. A lőpor ott a forgó kő alatt felrobbant, robbanása iszonyú volt; ama síma, hosszú kőlapok, a feljárónak lépcsőkövei ezer darabban repültek a légbe, süvöltve, zúgva, ropogva és csattogva, mintha afféle pokolbeli madarak lettek volna. Óriási füst és kőporfelhő gomolygott fel az ég felé s a nagy sziklahasadéknak üregeiből, hajlásaiból százszorosan dörgött vissza a visszhang, mintha jobbról, balról, közelről és távolról ég leszakadna, hegyek aláomlanának s utolsó ítéletnek tárogatósípja harsogna le a magasból. S zajon és zúgáson, mennydörgésnek és harsogásnak hangján túl hallatszott Anikának vérfagyasztó kaczagása!

– Haha Privoda! Én vagyok itt és az én kedvesem, van-e kedved ide jönni?

Privoda kapitány nem felelt. Óriási kődarab magát és lovát ott szakította ketté, ott morzsolta össze a feljáró lábainál. Lovasai hanyatt-homlok menekülének, s nyavalyás ráczai, kiket omló sziklák rohanása el nem tiport, halálos rémülettel futottak ki a sziklahasadékból, hogy megvinnék a hírt a két Ördög váráról s Privoda kapitány veszedelméről amaz ármányos Steinville generálisnak Kolozsvárra.

Maga jó Patkós Dani is elképedve támaszkodott a sziklafalhoz. Az első pillanatra el nem tudá gondolni, mi történt, csak érzé, a mint iszonyú nyomás, mint ellenállhatlan viharnak ereje, oda szorítja őt és társait a szikla oldalához. Csak mikor már elmult a földrengés s annak pokoli dörgése, csak akkor látta, hogy a barlang feljárójának kövei mind lerohantak a völgybe s hogy a sziklalap előtt rettentő mélység tátong, a honnan feljönni s a hova lemenni lehetetlen. Bámulva és szó nélkül nézte Privoda kapitánynak hanyatt-homlok rohanó táborát. Még alig tudta helyzetét fölérni eszével, midőn érezé, hogy Anika suhogó ruhával melléje surran s kezét megfogja gyöngéden.

– Jöjjön kegyelmed, – szólt a gonosz leányzó – valamit akarok mondani.

Patkós Dani föleszmélt és Susánna jutott eszébe és ezt mondá Anikának:

– Biz azt húgom, most már vezess jegyesemhez.

– Oda vezetlek, – szólt Anika s szeme egyet villant. Nincs a pokolnak olyan tüze, a mely hasonlított volna e szemvillanáshoz.

Patkós Danit bevezette egy üregbe. Néhány pislogó mécs adott az üregnek némi félhomályt. Olyan volt az üreg, mint valami sírbolt. Anika odaállt Patkós Dani elé s két kezét leeresztve lassú hangon mondá:

– Ime, itt áll előtted jegyesed.

Patkós Dani megütődve lépett vissza. Oda nézett a gonosz leányra s azt mondá neki:

– Elment az eszed leányom, én Susánnát keresem.

– Én pedig téged kereslek. Meglehet, hogy bolond vagyok, de téged szeretlek. Az én jegyesemet meggyilkoltad: a helyett most te vagy nekem. Életedet megmentettem rácztól, oláhtól, haramiától, Privoda kapitánytól, de a magam számára mentettem meg. Segítségem nélkül innen most nem menekülhetsz; vagy enyém lészsz, vagy velem halsz.

A gonosz leány lassú hangon, reszkető hangon beszélt. Csak két szeme égett, csak két szeme villámlott ott a sötétben. Patkós Dani oda lépett hozzá s megfogta kezét.

– Jó lány voltál hugom, jót cselekedtél velem, háládatos szívvel leszek érte halálos holtomig, de most vezess Susánnához.

Anika odament egyik mécshez, fölvett a földről egy fenyőfafáklyát, meggyújtá azt s ment előre, Patkós Dani pedig ment nyomában. Iszonyú barlangsikátoron, szűk nyílásokon, veszélyes sziklarepedéseken át bejutottak egy barlangba. A barlang egyik sarkában állott egy kő. Azt a követ Anika kimozdítá helyéről s aztán tíz vagy tizenkét kődarabot még kiemelt onnan s akkor oda hívta Patkós Danit.

– Nézd, mi van itt? – Fáklyával oda világított.

Félországnak kincse volt ott. Arany és rubin és kárbunkulus iszonyú halommal. Drága ékességek, gyürük, lánczok, fegyverek, vert arany és ezüst pénzek, kelyhek, szentségtartók, arany és ezüst edények, lánczok, csatok, forgók, sarkantyúk, fejedelmi kincsek, szentegyházaknak és főembereknek nagy kincsei. Várost építeni, száz falut megvenni, ezer jobbágyot és tízezer lábas jószágot szerezni lehetne e kincsen. Anika megint szemközt fordult Patkós Danival.

– Lásd e nagy kincs mind az enyém, mind a tiéd, magam is a tiéd vagyok, ha szeretsz. Szolgálód leszek, kutyád leszek; ha rugdosol, lábadat csókolom, csak engem szeress, ne azt a másikat.

Patkós Dani félrerúgta azt a halmaz kincset, mely útjában állt és csak e szót mondá:

– Most már Susánnához vezess.

A gonosz lány tántorogva, zokogó kebellel vezette vissza Patkós Danit a mécses barlangba. Fejét lehajtá s szemeiből omlott a köny, mint a záporeső. De itt megint megállott és fuldokló hangon mondá Patkós Daninak:

– Még egy szavam van, hallgasd meg azt. A te jegyesed nem tiéd többé, annak pártáját összetépte a Fekete Ördög; ott fekszik nyomorultan, teste-lelke összetiporva, mit akarsz te most már vele?

Patkós Dani felordított, mint a halálra sebzett vadállat s vaskezével megragadva Anikának vállát, mennydörgő hangon szólt hozzá:

– Hallgass, te rima, ő az én jegyesem, élve, halva, még nyomorában és szégyenében is enyém örökké. Most oda vezess egy szempillantás alatt!

Anika felsikoltott. Iszonyú vonaglással kirántá magát Patkós Dani kezéből s a fáklyát a földhöz vágva, a mécseket suhogó ruhájával lobogtatva, villogó szemekkel és habzó, szederjes ajakkal elrohant onnan.

Patkós Dani kibotorkált a főbejárásba. A haramiák ott lézengtek s midőn arczát meglátták, ijedezve húzódtak félre előle. Egy percz mulva vijjogva és sziszegve, mint a héjja, rohant oda Anika. Kezében tőre, a tőrről csorgott le a vér s fél karja és fél oldala tele piros vérrel. Arcza fehér, ajka kék, szemeiben kárhozatnak tüze. Oda fordult Patkós Danihoz:

– Itt van menyasszonyod!

S odavágta a véres tőrt Patkós Dani lábaihoz.

Patkós Dani egy szót sem szólt, csak rohant oda a honnan Anikát jönni látta. Megtalálta a barlang ajtaját. Belépett az oltáros barlangba. Az oltárkövön fáklya égett. Az oltár mellett kőpadon ott feküdt az ő jegyese, az ő lelkének bálványa, egyetlen szerelme: Susánna. Szíven keresztülszúrva, gyenge patyolat ruhája összetépve, holtan, véresen.

Szegény Patkós Dani nem is térdelt, hanem csak úgy esett oda meggyilkolt kedveséhez. Kardját kiejté kezéből s karjaival átölelve harmattestét, zokogó arczát oda temeté menyasszonyának kihült kebelére.

– Itt vagyok, édes szívem, szerelmem! Eljöttem érted! Mondd meg mi fáj, ki bántott? Megölöm érted a világot! Oh egyetlen Susánnám! Én vagyok itt, én vagyok itt, a te jó Dani bátyád. Szólj, csak egy szót halljak még tőled ez életben.

A ki meghalt: az nem beszél többé.

A rettenetes kurucz vitéz úgy sírt, úgy zokogott, mint kicsi gyermek. Végig-végigcsókolá a drága testet százszor is, ezerszer is, de az többé föl nem ébredt. Iszonyú fájdalmában fogával szakgatá dolmányának peremes hajtókáját. Végre elejtett kardjába botlott s a kard megpendült térde alatt.

Fölugrott, fölvette a kardot s ment a gyilkos leányt megkeresni. Akár leány, akár ördög, kivágja belőle a lelket. Tántorogva ment előre s végre kijutott a főbejáróba. Ott voltak a haramiák összegyűlve s ott hallgatták azt a sátánt figyelemmel. Anika egy kövön állt s így beszélt hozzájuk:

– Ne féljetek, ő egyes egyedül van, ti hatvanan vagytok. Neki csak egy szál kardja, nektek hatvan erős fegyvertek. És itt vagyok én. Én nem félek, miért reszkettek ti? Gyáva ebek! Ott van elzárva a nagy kincs, a félországot megveszem számotokra. Csak én tudom, hol ez a kincs. Ha én meg nem mondom: soha se láttok belőle egy polturát sem. Ha én elhagylak benneteket: száraz ágra juttok. De ha nekem szót fogadtok s Patkós Danit élve, megkötözve kezembe adjátok: urrá teszlek benneteket három vármegyére. A ki először fölemeli kezét ellene: azé leszek én magam. Halljátok ezt? Én magam is.

Patkós Dani hallotta ezt a szót. Két napja nem evett, nem ivott, nem aludt már. Megviaskodott a két Ördöggel s megölte mindakettőt. Látta menyasszonyát véresen meggyilkolva s most már iszonyú lelkiindulat rohama alatt roskadozni kezdett teste lelke. Ő egymaga volt s ellenében hatvan haramia és az a pokol szülöttje, az a gonosz leány. És még sem gondolkodott egy perczig sem.

Oda robbant a haramiák közé, mint a fergeteg s rájuk dördült iszonyú haraggal.

– A ki kezét fölemeli: halál fia!

Ment előre. A haramiák némán csináltak utat maguk között. Már csak két lépés választá el Anikától s már emelé kardját a gonosz leány ellen. E pillanatban Anika felsikoltott s leugorva a kőről, melyen állott, nyílsebesen futott ki a barlang nyílásán. A rémítő meredek szélén még egyszer megállt, még egyszer visszanézett, s midőn látta, hogy Patkós Danira senki sem emeli karját: szó nélkül leugrott a mélybe. Testét ezer darabra zúzva találták meg a patak ágyában.

* * *

Mire Patkós Dani kiért a meredek szélére: akkorra már Anika nem volt látható sehol. Hanem helyette iszonyú zsivajjal jött a tordai népség rettenetes husángokkal fölfegyverkezve. Most értek még csak ide Peterd felől, a mikor már a két Ördögnek, Privoda kapitánynak s a gonosz Anikának csak holttestét láthaták. De azért jó távolságban megállva a két Ördög vára előtt, szörnyű vitézséggel fölkiabáltak a vár lakóihoz, hogy életre-halálra adják meg magukat, mert különben kínos lészen ő haláluk.

Patkós Dani kiállott a meredek szélére s fölismerte az ő pajtásait. Süvegét megemelinté s midőn a zsivaj elhallgatott, ekként szólott a tömeghez:

– Adjon isten kegyelmeteknek jó napot, édes atyámfiai és barátim. Én vagyok ama szerencsétlen Patkós Dani, kinek jegyesét ezen kutyafia lator haramiák elrabolták és meggyilkolták, örök kárhozat legyen érte sorsuk! Az én jegyesem itt fekszik halva; – lelkének üdvére, isten dicsőségére segítsenek kegyelmetek őt tisztességgel eltakarítani.

Nosza megismerték most jó Patkós Danit a tordaiak. Édes öcsém, édes bátyám, édes jó atyámfia volt előttük, mindnyájuk előtt. Egy suhancz meglátta a Fehér Ördög holttestét, kivette hátából a taglót s megismerte a taglóról, hogy az Patkós Danié. Lőn most nagy rivalgás s jó Patkós Daninak nagy dicsősége.

De ő azt nem hallotta. Bement menyasszonyához s midőn a népség kötélen, létrán feljutott a várba: ott találták Patkós Danit szép halottja mellett. Akkor is ott zokogott keservesen.

Hanem a haramiákat nem találták sehol. Azok szépen, tolvajúton, az indali völgy felé elmenekültek vagy valamely sötét szakadékban elvesztek örökre. Ha elmenekültek, békességes ember lett belőlök, mert soha többé gonosz hírük nem hallatszott.

* * *

Patkós Dani kipihenve magát, szomorúan ballagott fel Toroczkó várába Toroczkay István uram ő kegyelmének szemei elé. Elővevé dolmánya ujjának kutyafüle alól a pöcsétes levelet s elbeszélte siralmas esetét.

– Nem kellesz már többé nekem édes fiam – szólt Toroczkay István uram ő kegyelme – elmehetsz most már haza Tordára, mészároslegénynek. A kegyelmes fejedelmünk is békét kötött, te magad is megszegted előttem tett fogadásod, isten megbüntetett érte, a miért Szász-Fenes felé kitértél utadból. Pedig derék vitéz voltál, áldjon meg az isten!

Hanem azért kezet fogott jó Patkós Danival s megrázta azt, mintha édes jó attyafia lett volna. Igy bocsátá útra.