ÉJBEN, VIHARBAN.

Két imádója volt a szép Körösréthy Emminek.

Azaz: volt bizony ott több is. A Körösréthy-ház ajtókilincsének soha se volt nyugta. Szép is volt, ifju is volt, árva is volt a lány; nem is őrizte más, csak egy tisztes, agg nagynéni, ő is özvegy volt és gyermektelen, a szép Emmire sok mindenféle szerencse leskelődött.

És ennélfogva sok imádó.

De igazi csak kettő. Az egyik volt Jákfalvy Sándor. Ez lett első férje. A másik volt Felbéczy Miklós. Ez lett második férje. Emmi egyaránt szerette mind a kettőt. Avagy talán egyaránt nem szerette.

Felbéczy Miklós szótalan, komor, hideglelkű férfiu volt. Sem őt senki nem szerette, sem ő senkit nem szeretett. Jákfalvy Sándornak épen halálos ellensége lett attól a naptól fogva, a mikor ő a szép Emmivel megesküdött.

Megfogadta, hogy Jákfalvy Sándoron vagy a szép Emmin, vagy mind a kettőn megboszulja magát.

Megtehette.

Jákfalvy nem volt szigoruan számitó üzlet-ember, Emmi pedig kegyetlenül könnyelmű volt. Lóra és cselédre, ruhára, fürdőre és lakomára s efféle hiábavalóságok megszámlálhatatlan seregére ezreket költött évről-évre. Felbéczy Miklós másod-harmad kézből gondoskodott arról, hogy a szép asszonynak legyen pénze és hitele szakadatlan.

Nem tudta ezt a világ. Nem tudta ezt Jákfalvy. Nem tudta ezt talán maga a szép asszony sem.

Jákfalvy korán meghalt. Maradt utána egy igen szép s még fiatal özvegyasszony és egy tizennégy éves fiu, Jenő, a gyönyörü gyermek, ki Pesten volt épen akkor az intézetben, és maradt utána tekintélyes vagyon rettenetes zilált állapotban.

Azt a vagyont okos embernek könnyen lehetett volna rendezni, könnyelmű asszonynak pedig hamarosan tönkre lehetett tenni.

Emmi pedig könnyelmű asszony volt.

Hanem Felbéczy Miklós okos ember volt.

A férj halála után várt egy évig. Megvárta azt az időt, a mikor az élvezetvágyó szép asszony akadálytalanul akarja tüzes szemeit, piros ajkait és lihegő hókeblét kitárni annak a szellőnek, mely szerelemnek illatát s kéjnek melegét hordozza szárnyain.

A mig a gyászév telt: addig a szép özvegy visszavonultan élt. És addig volt pénze és hitele határtalan.

A mint a gyászév letelt: akkor a szép asszony kinyittatá falusi kastélyának termeit, uj és fényes butorokkal tömte meg azokat, uj kocsikat, uj lovakat és uj cselédeket szerzett és ujra megkezdé az életet. Megtette a szükséges látogatásokat és Győrből, a közeli városból naponként fogadta a mulatni vágyó vendégek hódoló csapatát.

Azonban egy szép reggelen elfogyott a pénz s kiapadt a hitelnek forrása. A szép asszony ékszereit és ezüstneműit kellett a városba zálogba küldeni, hogy legyen pénz a lakomára.

Mert nagy lakoma készült. Az ünnepelt özvegy első nevenapja a gyászév után. Otthon volt a kis Jenő is. Szakasztott mása elhunyt édes apjának – így szóltak a hizelgők. – És ha így szóltak a hizelgők: szavuk igazság volt és nem hizelgés.

Sok vendég jött a vidékről köröskörül. Különösen a városból sokan jöttek. A kocsisorban, mely fölverte a jegenyesoros útnak porát, ott volt Felbéczy Miklós kocsija is. A nyitott kocsiban maga ült Felbéczy.

A negyven éves komor férfiu első pillanatra nem költhetett kellemetlen hangulatot maga iránt. Magas, erőteljes alak azon a válvonalon, mely a vidám ifju és a munkás férfiu korát különiti el egymástól. Ha azt mondanák róla: házasulandó fiatal ember: senki se csudálkoznék rajta. Ha azt mondanák róla: boldog férj és három gyermek apja: ezt is természetesnek találná mindenki.

A szép özvegy nem fogadta őt feltünően. Csak oly szivesen, csak annyi mosolylyal, mint a többit. Annyit még is mondott, mikor kezét csókra nyujtá:

– Valahára! Isten tudja, mióta nem találkoztunk. Igen köszönöm, hogy nem felejtett el.

– Sohase felejtettem el, – mormogá Felbéczy.

A kis Jenő a vendégsereg hullámai közt találkozott Felbéczyvel. A mint rá tekintett: megrezzent és szemeit alig tudta róla levenni. De Felbéczy is ismételten végig nézte a gyermeket.

A gyermek félrehivta anyját s azt mondá neki:

– Anyám, az a Felbéczy ur nagyon rossz ember, ne hívd meg többé hozzánk, félek tőle.

Az anya nagyott kaczagott s fiának fejét-haját felborzolá.

– Bohó, mit értesz te ahhoz.

A gyermek indulatosan toppantott egyik lábával, de aztán oda ment anyjához, átölelte derekát és azt mondá:

– Én tudom, hogy rossz ember, nekünk ellenségünk, látom a szemeiből.

– Édes fiam, ne beszélj ily ostobaságot, – szólt a szép özvegy s aztán bement vendégei közé.

– A gyermekek gyakran esztelenek, – mondá egy barátnőjének.

Néha azonban csodálatos ösztönük van.

Midőn a lakomának vége lett: Felbéczy oda ment a háziasszonyhoz s lassu hangon mondá neki:

– Asszonyom, ha a vendégek eltávoznak és ön kegyes lesz hozzám, igen fontos tárgyról óhajtanék önnel értekezni – bizalmasan.

– Igen szivesen.

A vendégek eltávoztak, a hosszu és unalmas búcsuzásnak vége szakadt s akkor a szép özvegy fölkereste Felbéczyt.

– Asszonyom, – szólt Felbéczy, – egykor nekem jogom volt ahhoz, hogy önt Emminek nevezzem. Ezt a jogot szeretném ujra megszerezni.

A nő mosolyogva dőlt hátra a támlásszékben; valamely gyűrűvel játszadozott, mely ott csillogott kövérke hófehér ujján s azt felelé:

– Üljön le édes Felbéczy, úgy látom, nagyon komoly dolgot akart velem közölni, de sehogyse tudom elgondolni: mit.

Felbéczy leült szemközt a nővel s két karját összefonta mellén.

– Azt óhajtom, – mondá, – hogy ön nőm legyen.

A nő tovább mosolygott.

– No ezzel ugyan, édes Felbéczy, magyarán előállott. Igen köszönöm a megemlékezést. De ha ön olyan szives a tizenöt-tizenhat év előtti dolgokra visszaemlékezni: jusson eszébe az is, hogy velem szemközt a hóditás hadjáratát a hódolat alakjában szokták meg is inditani, be is fejezni.

Felbéczy mereven nézte a szép asszony szemeit s a vonások ama bóditó játékát, melyet a beszéd és a mosoly a szép arczon előidézett. De azért hideg komoly hangon felelt:

– Akkor ön asszonyom tizenöt éves volt és én huszonöt, most ön harminczegy éves és én negyvenegy, akkor volt időnk várni és most nincs.

– Reményleni azonban most is van időnk s azt hiszem, az első rohamra ennyi siker elég lesz.

A szép asszony csintalan mosolylyal fölkelt s távozni készült. Felbéczy még nem mozdult helyéből, hanem elővette óráját s megnézte azt.

– Asszonyom, most hat óra van, a nap már rég fölkelt s önnek már az álmatlanul töltött éj után nyugalomra van szüksége. De tíz percz nem különbség. Legyen kegyes még tiz perczig helyet foglalni.

A szép asszony leült. Felbéczy folytatá:

– Én a reményt csak határozott igéret alakjában tudom élvezni. Egyedül ön az oka, ha én az ifjukori ostobaságokból végkép kiábrándultam. Én önt nőül akarom venni és nőül fogom venni. Pedig rövid idő alatt. Ne nézzen olyan komolyan és olyan mereven rám, és igen kérem, ne legyen ideges. Unalmas és gyűlöletes dolgokat fogok önnek mondani, de azért meg kell önnek azokat hallgatni. Ön a tönkrejutás szélén áll. Igen, igen, egészen a szélén. Csak egy lépésre van szüksége és belebukik. Sőt még lépnie sem kell; elég, ha karom elereszti, melyben most még öntudatlanul megkapaszkodik. Én tudom, a mai lakoma költségei honnan kerültek. Ne piruljon el, többet is tudok. Ön ma még gondolkodik, holnap már elhatározza a férjhezmentelt és holnapután még fényesebb háztartást törekszik berendezni, hogy fedezze az ingadozást és csalódásban tartsa a világot. De ez lehetetlen, meg fogja látni, hogy lehetetlen. És akkor majd meggyőződik arról is, hogy nekünk várni tovább nem szabad. Vagy az én nőm lesz ön minél előbb, vagy engem elutasit de végleg és e pillanatban és akkor nem lesz neje senkinek, hanem lesz egy szegény özvegy asszony.

Felbéczy ujra órájára tekintett.

– Még két perczünk van hátra. Ez épen elég arra, hogy elutasitson, de én megtizszerezhetem, ha ön úgy akarja.

– Borzasztó ember ön, Felbéczy. Lehetetlen önnek most válaszolnom. Jenő azt mondá az este, hogy ön rossz ember; ugy látszik, nem volt igazam, midőn e szóért őt oly nagyon megfenyitettem.

– Lehet, hogy nem volt igaza. Azonban azt is meg kell mondanom, hogy föltételeim közt van olyan is, mely a gyermekre vonatkozik. Ön bizonyosan tudja, hogy én Jákfalvynak halálos ellensége voltam. Az a gyermek szakasztott mása apjának. Én nem akarom és nem fogom őt házunknál látni soha. Érti asszonyom? Házunknál soha. Tehát ez is föltétel, mely elengedhetetlen.

A szép asszony felugrott és indulatosan felkiáltott:

– Nem, önnek neje nem leszek. Borzasztó ember.

Felbéczy Miklós nyugodtan fölkelt ülőhelyéből s közel lépett a szép asszonyhoz.

– Asszonyom, ez a harag illik önhöz. Számitottam rá. De a harag nem lesz örökké tartó. Egy hónap mulva ujra teszem tiszteletem. Remélem, a gyermek akkor már Pesten lesz az intézetben.

És azzal lehajolt a szép asszony kezéhez s megcsókolta azt. Felült kocsijába s nyugodtan elhajtatott.

A szép asszony pedig bement hálószobájába. Keresztül ment azon a szobán, melyben a kis Jenő aludt. Megállott ágya előtt, szemeiből kicsordult a köny s megcsókolta alvó gyermekét. Azután bement a hálószobába s azt mondá a szobalánynak, ki őt vetkőztetni kezdé:

– Gyorsan Vilma. El vagyok fáradva s aztán az a Felbéczy rettenetesen megharagitott.

Pár percz mulva nyugodtan aludt, mintha nem történt volna semmi sem. Még csak nem is álmodott arról az egy hónapról, melyet számára Felbéczy Miklós kitűzött.

Pedig ez szomoru hónap volt. Ha tengeren a viharvert hajó eresztékei csikorognak; ha nyilás támad a bordák között, melyen szivárog be a tenger; ha a vihar sulya alatt kormánydeszka törik, árbocz alázuhan, legénység csüggedez s mentő hajó vagy biztos rév láthatatlan: minő kín facsarja össze a hajóparancsnok szivét. És ha nagy családi vagyon dől össze; ha pusztul és fogy minden, mi becses volt és erősen állott nemzedékről nemzedékre; ha éhsovár hitelezők serege jön, hogy intsen és fenyegessen, becsüljön és válogasson s darabonként hordja szélyel azt az épületet, melynek jóllét a neve, mely örökbe maradt, hogy a gyermekekre örökbe szálljon; ha le kell mondani a fényüzésről, ha föl kell hagyni a kényelemmel, ha nem lehet tenni azt, a mi czélszerü volna, ha közelget a nélkülözés: minő szemmel néz a jövő elé a családfő!

Felbéczy Miklós jól dolgozott és jól számitott.

A szép asszony könnyelmű asszony volt.

Midőn a kitüzött hónap letelt: a kis Jenő nem volt otthon apjának házában, anyjának oldalánál. Messze volt, Pesten volt az intézetben.

Midőn a kitűzött hónap letelt: Felbéczy Miklós meglátogatta a szép asszonyt.

És a szép asszony édes mosolylyal várta őt és puha, selyem, hófehér karját nyujtá neki, hogy a szobába bevezesse, süppedő pamlagra maga mellé leültesse s dobogó kebelét előtte kitárja.

Még az napon, még abban az órában kitűzték az esküvő idejét. Pedig ezzel nem kellett már oly nagyon sietni. Hiszen feltörhették a boldogság kincses házát s rabolhattak onnan gyönyört ellenőrizhetlenül.

A kis Jenőre nem gondolt egyik sem.

Őt nem hozták haza az esküvőre, sőt még csak nem is értesitették róla. Anyja, a boldog menyasszony nem merte; Felbéczy, a boldog vőlegény nem akarta. A kis Jenőnek nem volt szabad tudni, hogy az ő apjának halálos ellensége mikor öleli át az ő édes anyját.

Csakhogy a kis Jenő nem volt már kis gyermek. Tizenhat éves volt már és elszánt, mikor apjának emlékét s anyjának szeretetét kellett oltalmaznia. Baráti kéz értesité az esküvő napjáról s ő elhatározta, hogy haza megy és meggátolja azt.

Ostoba gyermek. Mintha Felbéczy keze el nem ért volna az intézet főnökéig.

A gyermek szomoru komolysággal kért az intézet főnökétől engedelmet arra, hogy haza mehessen. Az intézet főnöke hideg vérrel felelt:

– Nem engedhetem meg, Jákfalvy ur. Ősz van, hideg van, a hó is leeshetik, felelős vagyok önért. Előbb irnom kell haza engedélyért.

– De nekem mennem kell, ha meghalok is: mennem kell.

– Nem lehet.

A gyermek elhalaványodott. Ajkai reszkettek. Fogait összeszoritá. Szemei csillogtak, de azokból a könyet kicsordulni nem engedé. Megfordult és szobájába távozott.

Elhatározta, hogy megszökik. De eszébe jutott, hogy a hét vége felé jár, zsebpénze nincs. Visszament tehát a főnökhöz.

– Tanár ur, az istenre kérem, adja ki ma heti pénzem.

A tanár ismét hidegvérrel felel:

– Vasárnap a szokott időben megkapja ön pénzét Jákfalvy ur. Tudja, hogy a rendetlenséget nem tűröm.

A gyermek zokogásban tört ki s összekulcsolt kézzel kérte a főnököt.

– Tanár ur, kedves tanár ur, tudja, hogy én sohasem vétettem senkinek, adjon nekem pénzt, a szivem megszakad.

A főnök tudta, mire kellene a pénz. Sejtette a szökési szándékot.

– Ön beteg, Jákfalvy ur, nagyon fel van izgatva; a szolga éjjel-nappal ön mellett fog lenni.

A gyermek megszünt sirni. Daczosan megfordult, a főnökre bevágta az ajtót s eltávozott. De nyomban ment utána az intézeti szolga s bekisérte őt szobájába. Huszonnégy órai benmaradás lőn a dacznak büntetése.

Csütörtök volt. Az esküvőnek vasárnap kellett megtörténni. Pesthez Rábamike messze van. Pénze nincs, éjjel-nappal mennie kell, hogy gyalogszerrel idejében otthon lehessen.

Veszteni való ideje nem volt. Intézeti társaitól összekéregetett három forintot. Tudta, hogy Komáromtól Győrig egy forintot kell fizetni a vasuton. Egyebet nem tudott az egész utból s annak költségeiből. Ezzel a pénzzel s ezzel a tudománynyal kiszökött az intézetből.

De csak másnap délben, mikor a szolga ebédre ment. Hirtelen magára ölté felöltőjét s kisurrant az intézetből. Futott a Dunapartra.

Itt kérdezé, merre kell menni Komáromba. Mondák neki: Vácz felé. Egyuttal utasiták, hol keressen váczi kocsit.

Keresett és talált. Alkonyat fele indultak el, pénzecskéjének egyharmada kocsifuvarra ment, de este tíz órakor Váczra ért.

Sötét volt, mint a sírban. Rideg szél csapkodott, hideg, őszi eső permetezett és a gyermek mégis jóéjszakát kivánt fuvarosának s tovább indult.

A fuvaros és neje összenéztek a folyosón a lámpafénynél. S a nő szólt:

– Menjen már kend az után a szegény gyermek után, hova menne az ilyen este?

A fuvaros utána ugrott.

– Héj, urfi, hová indul?

– Komáromba.

– A pokol fenekébe! Messze van az. Ebben a sötétben, szélben, esőben, még a városból se tud kimenni.

A gyermek ment tovább, mintha nem hallotta volna a szót.

– Jőjjön csak vissza, nálunk alugyék egyet, ha hajnalban indul el: tovább ér.

– Köszönöm bácsi, de nekem mennem kell.

A fuvaros nem szólt többet, karon fogta s bevitte a szobába.

– Adj neki, – szólt – valami meleg ételt, asszony, hiszen máris majd megveszi az isten hidegje.

A gyermek halvány volt, az igaz. Jó izüen költé el a szegényes ételt, de azért ülőhelyében elnyomta az álom. A jó emberek padkára fektették, vánkost tettek feje alá s bundával betakarták.

Korán reggel utnak indult. Csak úgy gyalogszerrel. Nem volt megedzve a hosszu gyalogláshoz. Estére kelve alig tudta lábait fölemelni, talpát feltörte a szokatlan erőfeszités, erőfogyottan, tántorogva ballagott tovább. Ruhája át volt ázva, teste-lelke át volt fázva, midőn Komáromba késő este megérkezett.

Oda vetődött a Dunapartra, a szigettel átellenben. Keresett korcsmát, a hol magát meghuzhatná. Vendéglőbe nem mehetett. Utolsó forintját a vasutra tartogatá. A nélkül haza nem érhetett volna. S azon kivül már alig volt néhány krajczárja.

Egy kocsmában még gyertya égett. Belépett oda. Egy asztal körül négy-öt tisztes polgár beszélgetett s iddogált. Közel hozzájuk leült. Olyan jól esett fáradt testének a pihenés és meleg szoba. Éhes is volt, de az éhség nem jutott eszébe a kimerültség miatt.

A beszélgető polgárok felváltva nézegették a gyermek nemes arczát s finom, urias, de átázott öltönyét. Egyik megsajnálta és megszólitá:

– Hová való öcsém?

– Rábamikére.

– Honnan jön?

– Pestről.

A polgár elgondolkodott s aztán kérdezé:

– Van éjjeli szállása?

A gyermek elpirult arra a gondolatra, hogy sem pénze, sem szállása. Büszke volt. Inkább meghalt volna, mint megvallja az igazságot.

– Igen is van, – felelé, – itt a közeli vendéglőben.

– No ugy jól van, szivesen adtam volna különben éjjeli szállást.

Az idő lassankint éjfélre járt, az emberek eltávoztak s a gyermek maga maradt. A vendéglős azt mondá neki:

– Tessék kimenni, bezárjuk a kocsmát.

A gyermek kiment az utczára.

Künn vihar tombolt. Fekete felhőket kergetett az égen, vagdalta le a háztetők cserepeit s a sziget fáin s a folyamnak hullámain iszonyu zugással törtetett át.

A gyermek nem maradhatott a falak árnyékában, a tetőcserepek agyon verték volna. Ki kellett mennie a nyilt Dunapartra, a viharnak akadálytalan sodrába.

Érezte, hogy meg kell fagynia, ha nem mozog. Rázta a hideg. A szél, mint borotva, hatott át ázott öltönyein. Minden tagja reszketett, mint a falevél. Megkisérté gyorsan járkálni. Lehetetlen volt. Kimerült, kifáradt lábait alig tudta fölemelni. A szél úgy taszigálta, a föld, a sár úgy vonzotta magához. Olyan jól esett volna lefeküdni.

A lefekvés a halál. Neki élnie kell és édes, szerető anyját megmentenie.

E gondolat keserü elszántságot szított föl szivében. Karjaival végigdörzsölé termetét s aztán fejét fölemelve utolsó erőfeszitéssel, gyors léptekben járkált föl és alá a viharban.

Azt hivé, képes lesz így kihúzni az éjszakát. Csalódott. Negyedóra mulva elhagyta ereje s egy rohama a szélnek földhöz sujtá.

Ijedten ugrott föl abban a pillanatban, de a mint folytatni akarta a gyorsabb mozgást, érezte, hogy lábai nem birják.

– Istenem, istenem, mit csináljak? – s el kezdett zokogni és tántorogni.

Az órák éjfélt ütöttek. Az őrváltás hangja oda hatott hozzá a várból. Mikor lesz még reggel?

Bement az utczák tömkelegébe. Hátha találna nyitott házat, kocsmát vagy kávéházat. Nem talált. Messze menni nem is merészelt, eltéveszthetné az utat, vagy a szélhajigálta kövek agyonverhetnék őt.

Falhoz támaszkodva kivánszorgott ujra a Dunapartra. Nem találkozott egyetlen élő lénynyel. Még az utczai eb is jó tanyát keresett. Eszébe jutott, hogy ő a hid végén a szigetben este egy kis házat látott. Valamely indokolhatlan sejtelem azt sugta neki, hogy e házban jó emberek laknak s azok ő rá várakoznak.

Oda indult. Átvánszorgott a hidon. Megtalálta a kis házat két óriási jegenyefa között. Az a kis ház kis kápolna volt. Fülkéjében a Megváltó képe reszketett halavány mécs világánál. A hullámok csapkodása s a jegenyék zugása pokoli zajt támasztott. De a gyermek nem hallá a zajt. Nézte a képet. Addig nézte, mig a küszöbre le nem roskadt. Fejét falhoz támasztá, fáradt lábait a fagyos sárba kinyujtá, elszenderült.

Tán egy óráig alhatott. Akkor fölébredt. Láza volt, fogai vaczogtak, egész teste reszketett. Ugy tetszett neki, hogy e helyben nem tudja kihuzni az éjszakát, hogy itt meg kell fagynia.

Ujra fölkelt. Azt gondolá: reggel lesz már. Elindult be a városba. De csak a hid közepéig tudott menni. A híd közepén zárt fafalból állott a korlát. Itt leült. A korlátfal árnyékában nem érte a szél.

Itt sem maradhatott. A vihar bőgött feje fölött s a híd ropogott, recsegett, ingott, mintha minden pillanatban össze akart volna omlani. Nem félt a haláltól már, de abba a sirba még se akart temetkezni, melynek hullámai ott zúgtak, csapkodtak alatta. Hisz igy az ő jó édes anyja azt sem fogja tudni soha, hogy egyetlen gyermeke hova lett, hova sodorta el a hullám.

Fölvánszorgott. A híd karfáin át látta, hogy a parthoz hajók vannak kikötve. Nagy gabonaszállitó hajók, melyek tán kijavitásra várnak. Egynek, a legbelsőnek nyitva volt ajtaja. A sötétség, mely ez ajtón kikandikált, egy ötletet támasztott lázas agyában. Hát ha e hajó árnyékot és meleget adna neki?

Lebotorkált a part meredekjén. Bement a szélső hajóba, mely félig vizben, félig a parton feküdt. Ez nem adott árnyékot. Ajtaja be volt szegezve. Onnan átlépett a másik hajó előrészébe. Ez már tánczolt szakadatlan. A vihar és a hullám tánczoltatták. Ennek ajtaja is be volt szegezve. Át kellett mennie a harmadik hajóra. De ennek előrésze messze esett tőle.

Végső erőfeszitéssel fölemelt egy deszkát s átveté azt a harmadik hajóra. És rálépett a deszkára. Egy hullámcsapás szétvágta a két hajót, a deszka lecsuszott s ő lezuhant a vízbe.

De eszméletét nem veszté el. Sőt e pillanatban erőt érzett karjaiban. Egy lelógó kötélfoszlányt talált véletlenül megragadni s felmászott oda, a hova eljutni törekedett. Ott volt végre a harmadik hajón, a nyitott ajtónál.

Benézett a hajóüregbe. Iszonyu sötétség volt ott s élő hangoknak borzasztó zaja. Éles sikoltások, elhaló fohászok, meg-megujuló jajhangok durva, haragos morgással, ütlegeknek csattogó neszével összevegyülve s egymásután váltakozva kaczaj és zokogás és halálhörgés szakadatlanul.

Kezei görcsösen kapaszkodtak az ajtófélfába. Haja felállott. Lelkét rémület fogta el. Kerekre nyilt szemekkel bámult a sötétségbe, melyben nem látott semmit, de a melyben gyilkos rémalakok haláltusájának lélekdermesztő zaja harsogott.

Lassanként magához tért. Észrevette, hogy e rémes tünemény csak lázas agyának gyötrelmes vergődése. A szél az csak, mely a roncsolt hajónak ezer nyilásán át üvölt-süvölt és hajigálja és csattogtatja a hajóüregben az ott heverő fadarabkákat. A szél és a hullám, mely dobálja a hajótestet.

Bement a nyitott ajtón. Az ajtó szögletében tapogatott. Ott nem fujt a szél, ott árnyékban lehetett. És ott talált egy rongydarabot, szegény koldusnak öltönye foszlányát, melylyel lábait betakarhatta.

Az éhes és beteg gyermek ott aludt el. Viharzugásnak, hajórecsegésnek, hullámcsapkodásnak, a sötétség borzalmainak zenéjénél. És ha vihar elszakitja a hajókötelet s elsodorja, összetöri nyugvóhelyét? Annál jobb. Most már nem rettegett a haláltól.

Reggeli szürkület volt, mikorra fölébredt. Fázott, didergett, kimerült volt most is, de mégis erősebb, mint éjszaka. Fölkelt, ruhája is kissé megszikkadott, lábait még nehezebben vonszolta, mint tegnap, de azért kimászott a partra s bevánszorgott egy épen akkor felnyitott utczai korcsmába. Oh mily jól esett most e piszkos, pálinkabűzös korcsmának fülledt, de meleg levegője.

Éhezett. Megszámlálta pénzecskéjét. Forintja megvolt a vasutra. És még volt pár krajczárja száraz kenyérre. Kért kenyeret és egy pohárka pálinkát. Azt hallotta, hogy az meleget ad. Megitta. Majd megfult tőle. Tagjai elzsibbadtak, agya elmámorosodott, alig tudott a vasuti indóházhoz elbotorkálni.

Végre fenn ült a vasuti kocsiban. Fejét kezére támasztá s elaludt nyomban. Csak Győrben ébredt fel. Lázban reszketve, éhesen. Alig tudott a vasuti kocsiból kiszállani. Itt már tudta az utat s nyomban elindult a város vége felé.

Közelgett az alkony, mire kiért a város végére. Egy fabódéban utolsó pénzén vett egy darabka kenyeret. Ezt rágicsálta a város végén, midőn utolérte őt egy szegény meszesember rossz gebéivel. Alig hallható hangon kérte a szegény embert, vigye magával Rábamikére. A szegény ember megengedte, hogy vele együtt mehessen a kocsi mellett.

Ez is valami volt. A lőcsbe megkapaszkodva vonszoltatta magát. Saját lábain már megállani sem tudott. Végre elveszté eszméletét s elterült a sárban. Utolsó szava ez volt:

– Édes anyám!

* * *

– – Hej az édes anya, a könyelmű szép asszony lakodalmát ülte. Szólt a zene, folyt a pezsgő, harsogott a jókedv a mikei kastélyban. Az urnő, az uj menyecske világos rózsaszinü ruhában járta a tánczot. Felbéczy is boldog volt már, arczáról eltünt a komorság s mosolyogva fogadta el a nászvendégek hamiskás üdvözleteit. A szép asszonyt most már nevezheti Emmijének. Megadta rá az engedélyt a pap.

A daczos gyermek későn érkezett. És mikor megérkezett: nem volt már többé daczos gyermek. A szegény meszesember ölében vitte be az előszobába az eszméletlen gyermeket.

– Ihol la, meghoztam a szegény urfit, nagyon beteg. S letette őt egy pamlagra.

A cselédek nagyot sikoltottak. A sikoltásra kijött Felbéczy s fölismerte a kis Jenőt. És kiáltá harsány hangon:

– A kocsis fogjon be, ezt a kölyket vigye rögtön Győrbe, addig pedig vigyétek ki az istállóba.

És visszafordult és visszament kegyetlen, komor arczczal. A szép asszony kérdé tőle: mi történt?

– A Jákfalvy kölykét vitetem Pestre. Engedelem nélkül tolakodott ide.

A szép asszony fölsikoltott és elájult. Mégis csak édes anyja volt annak a gyermeknek.

* * *

Tíz év telt el.

A kis Jenő délczeg ifju lett tíz év alatt. De az apai és anyai hajlékban soha többé meg nem fordult.

A könnyelmü asszony könnyelmü asszony maradt. És magával ragadta a komor férjet, ki a szép asszony szeszélyeinek sem parancsolni, sem ellenállani nem tudott. Tíz év alatt koldussá lett mind a kettő. A férj vagyona csak ugy semmivé lett, mint a nőé. A nagy romlásból nem menekült meg semmi, csak a tobzódó boldog éveknek édes emléke. Sőt még ez sem. Azt az emléket keserüvé tette a nyomor, melylyel Felbéczy és hervadó neje kényszerült Rábamikét és Győr vidékét elhagyni s más vidékre költözni.

Jákfalvy Jenő soha sem feledé az éjt, melyet Komáromban el kellett töltenie. Tiz év óta meg nem fordult azon a helyen. De ama borzalmas éjszakának tizedik évfordulóján ismét ott akart lenni azon a helyen.

Nem éhezve, nem fázva, hanem jó téli öltönyben s kellő esti lakoma után ment ki a Dunapartra ugy tizenegy óra tájban, mikor már a város lenyugodott.

Sötét éj volt, mint akkoron és a vihar ép ugy tombolt, mint akkoron. A híd ép ugy recsegett, ropogott és ingadozott s a folyam sötét hullámai ép oly kinosan hánykolódtak, mint akkoron.

Jákfalvy Jenő átment a hidon a kápolnához. A jegenyefák már nem álltak oly sürüen, mint tiz év előtt, de a sziget fái ép úgy zugtak és vonaglottak a viharban, mint tiz év előtt.

Oda támaszkodott az ajtófélfához és eszébe jutottak gyermekkora és gyermekkorának szenvedései, melyeket Felbéczy okozott. Oh mily határtalanul szerette ő édes anyját és édes anyja is őt. Erről szentül meg volt győződve. Az a rossz ember, az a Felbéczy zárta el őt az anyai szeretettől s készité a szomoru sorsot édes anyjának számára. Ezen sem kételkedett egy pillanatig sem. A szép asszony könnyelműségét nem vette észre a jó gyermek.

Szomoru merengéseiből éles sikoltás hangja zavarta föl. Éles, átható női hang, melyet nem kaphatott el a vihar nyomtalanul.

Jákfalvy oda ugrott a hid végéhez s egy sötét testet látott a hidról a vizbe zuhanni.

Villámgyorsan hányta le felöltönyét s rohant a vizbe a szerencsétlen után. Erős, edzett uszó volt s egy percz alatt elérte a vízbe fulót.

De nem egy volt az, hanem kettő. Férfi és nő összefogózva görcsösen. A mint közelükbe ért, a mint a hullám fölveté őket, a mint a hold egy szempillantásban oda világitott: Felbéczy arczát ismerte föl a férfiban.

Rettentő dühre gerjedve, vasmarokkal szoritá meg a haldokló férfi nyakát s tépte le karjait a nőről. És aztán lábaival lelökte őt a Duna fenekére. És aztán fél kezével nyalábra fogva a hölgyet, kivonszolta azt a partra, a kis kápolnához. Nem a szép asszony volt ez már többé, hanem a vezeklő nő, ki könnyelmü volt egykor, könnyelmü volt mindíg s azért elveszté fia szeretetét.

Nem. Azt nem veszté el még sem.

A mint szemeit felnyitá s elköltözni készülő lelkének öntudata felsugárzott: Jákfalvy hevesen ölelé át s boritá be csókjaival.

– Édes jó anyám, most már az enyém vagy ujra!