I.

A Bakonyban vagyunk, a szentgáli királyi vadászok határában, a Gombási csárda környékén. Ott történt meg az eset, melyet elmesélünk, ez előtt egy emberöltővel.

Tél van, hó esik, förgeteg süvölt. Didereg, a ki kint szorult. Kemény idő; a kutyát se szokás ilyenkor kiverni.

Szegény asszony lép ki a csárda kapuján s megindul Herend felé. Fején vékony föstött kendő, nyakán vastag hara-kendő, kabátja kopott is, feslett is; szoknyája se sok, se meleg, nincs a télhez szánva; lábán meleg tutyi.

Az asszony sirdogál. Vagy hidegtől, vagy bánattól folyik a könnye. Talán fel is öntött a garatra; néha úgy lép, mintha tántorogna. Meglehet, a széltől van tántorgása. Oly erős a förgeteg, hogy erős férfit is meg tud lóditani.

Hara-kendőjébe valami be van takarva. Az a valami nem más, mint kis gyerek. Úgy látszik, még csak ölbeli. Két iczi-piczi lába fejecskéje ki-ki látszik, a mint a szél a hara-kendőt lobogtatja. Bizonyosan fázik az a két kis lábfejecske ilyenkor. De azért nem rugdalódzik, nem sír, nem nyöszörög. Úgy látszik: elaludt. Az asszony oda szoritja melléhez a kis gyerekkel töltött hara-kendőt. Mintha féltené, mintha szeretné, mintha melengetné.

Az asszony anyja a kis gyereknek. Nem is asszony még, hanem csak leány. Az a kis gyerek fattyugyerek. Anyja cseléd. Csak most hagyta el szolgálatát s úgy látszik, Veszprémbe indul uj szolgálatot keresni. Nagyon elmerült gondolataiba. Hulló könnyét se jut eszébe letörölni. Pedig az a köny lassanként arczára fagy. Könyedén le se törülhetné könnyeit. Bal kezével a kis gyereket tartja a mellén, jobb kezében batyuja lóg. Kicsiny batyu, rongygyal tele s az a rongy is a kis gyereké. Úgy látszik, az asszonynak nincs is egyebe, csak a rajtavalója. Eladta vagy zálogba adta mindenét.

Nem is csodálhatni. Olyan leány, a kinek kicsinyje van, nehezen kap szolgálatot. Jó helyet pedig sehogy se kap. Gondos urnőnek magával a cselédlánynyal is elég a vesződsége, nem tetézheti azzal, hogy még a kicsinyt is házához vegye. És aztán, hátha rossz az a cselédlány? Könnyelmünek mindenesetre könnyelmü. Oktalan volt, nem vigyázott magára sem, hogy vigyázna tehát urnőjére vagy annak kicsinyeire? Kezes is lehet, nagy evő is, esze mindig ott van piczinyjén vagy kedvesén; tör, zúz, ruhátlan, szomoru s ha piczinyje beteg: mindig sir. Kinek kellene az ilyen cselédlány?

De az ilyen cselédlány mégis anya s gyermekét mégis táplálnia s ruháznia kell. S a mi ehhez szükséges, azt mégis szolgálattal kell megkeresnie. Kivált ha árva vagy ha apja-anyja elkergeti s szeretője cserben hagyja. Vagy ha falujába vissza se mer menni.

Ilyen eset is elég van.

Sirdogál a szegény nő, de hangja nem hallatszik. Ballag Herend felé.

Eléri az ó-téglavetőt.

Ez a téglavető nem messze van a Gombási csárdától; alig ezer lépésnyire. Kemenczéinek már nincs teteje, falai összeomlottak, ember többé nem jár ide. De a gödrök, a honnan a tégla földjét egykor kiásták, ott meredeznek a kemencze körül. A fergeteg szitálja felettük a havat. Egyik-másik gödör tele van nőve sással, kákával, buzogányos gyékénynyel. Ezt se kaszálja senki, száraz avar valamennyi, a buzogány is elrepült már, szanaszét hordta már az őszi szél. A förgeteg csak zörgetni tudja az avart, ártani nem tud neki.

A szélső gödör észak-kelet felől egészen száraz, pedig magas a partja. Tele van bolygó haraszttal, hulló falevéllel. Őszi hervadáskor, falevélhulláskor a mérges szél még a Halyag oldaláról is, még a Hárságy tetejéről is elkergeti idáig a száraz lombot s betölti vele az ó-téglavető gödreit. S készit belőle puha ágyat, meleg nyugvó helyet üldözött legénynek, menekülő vadnak, hajléktalan csavargónak, bujdosó embernek.

Készitett a szegény asszonynak is.

A mint oda ért: észrevette fáradtságát. De észre is vehette. Hiszen tegnap óta alig evett valamit. Volt még néhány fillérje, de annak árán a kicsinyjét tartotta jól a csárdában. Ő maga egy szelet száraz kenyérrel elégedett meg. Többre nem telt. De mi az télben, fagyban, csikorgóban? Nem ád az még jártányi erőt se. Attól megveheti az isten hidegje is.

Fáradt volt, erőtlen volt.

A mint a téglavetőhöz ért: szeme megakadt a szélső gödrön. A hófuvat már nőtt a part oldalán, de a gödör fenekén a falevél meg se mozdult. Ott hát menedék van, oda nem fér a förgeteg. Ott kipihenheti magát.

De még másért is oda kell mennie.

Nyaka, feje és a hara-kendő tele van már hóval. Piczinyjének harmattestét is érheti már a hó. Ki kell rázni ruhájából minden havat s a part és fuvatag védelme alatt lehet azt csak megcselekedni.

Oda ment a gödör fenekére s leült az avarra. Puha volt az, majdnem nyakig süppedt bele. A fuvatag félkört, boltozatot alkotott feje fölött. Hajfürtei kuszáltan kandikáltak ki fejre való kendője alól, de ott abban a hóbarlangban egyetlen hajszála se mozdult. Oly csöndes és enyhe volt ott a lég. Nem érezte a hideget. Az országuton garázdálkodott a havas förgeteg; zúgott, morgott, pattogott a feje fölött is; ahhoz képest mintha fütött szoba, puha nyoszolya lett volna menedékhelye s a süppedő haraszt.

Nyakáról levette a hara-kendőt. Levette a kis gyerekről is s kirázta belőle a havat. A kis gyerek nem ébredt föl, tovább aludt. Gyönge arcza piros volt az édes álomtól. Két piczi lába-fejecskéje piros volt a dermesztő hidegtől. Az asszony megcsókolgatta a gyönge arczot s azután a két kis lábfejecskét. Azután pedig a kis alvót mélyen beásta és eltemette a harasztba, csak orrát és szemeit hagyta szabadon. A hara-kendőt pedig ujra föltette saját nyakára s mellén szépen összekötötte.

Azután bámult kifelé a hózivatarba. Két lépésnyire tombolt előtte a zivatar.

Mi fölött gondolkodhatott?

Egyszerre lehajolt térdeihez s arczát eltemette két térde közé. Zokogásra fakadt s úgy sírt, úgy sírt, szive majd megszakadt.

Irtóztató bűn fogamzott meg zokogó lelkében.

Hátha ott hagyná kis gyermekét? Hiszen alszik a picziny, nem is veszi észre, ha anyja eltávozik. Nem veszi észre se a picziny, se más, se a világ, se a törvény.

Kap legalább szolgálatot. Megél munkája után. Elmegy, a hol senkit se ismer, a hol senki se ismeri. Nem látják szégyenét, nem hányják szemére gyöngeségét.

De mi lesz a piczinynyel? Ha fölébred, ha éhezik, ha két kis gyönge karját kitárja anyja után? Mi lesz vele?

A gyerek aludt édesen, az asszony zokogott keservesen.

Nem nézett a gyerekre. A bűn meg kezdett gyökerezni lelkében. Könnyei nem tudják elkergetni lelkéből a szörnyü gondolatot.

De mi lesz a piczinynyel, ha este lesz, ha sötét lesz, ha ráborul az éjszaka, ha csikorgó hideg, dermesztő fagy, bömbölő zivatar ott lepi?

Hátha a sötét zúgó erdőből, a fekete Bakonyból kijönnek az éhes fenevadak, a rókák és farkasok s megtalálják a piczinyt ott az ó-téglavető gödörben, a haraszt alatt? Meghallják sírását, meglátják mozgását: mi lesz akkor?

A nő kivette fejét térdei közül. Ajkait felhuzta fogairól s fogai vicsorogtak, mint a vadállaté. Csunya volt a fiatal nő arcza. Irtózást gerjesztett a fiatal anya arcza. Pedig szép leány volt.

Most se nézett a gyerekre. A gyerek azért aludt édesen. Nem látta anyjának vicsorgó fogait.

De mi lesz a gyerekből, ha itt nem hagyja, ha magával viszi, ha tovább is nyomorog vele?

Koldus, bitang, nyomorék, hányt-vetett csavargó, anyjának gyalázata, önmagának átka, ha felnő. Ez lesz belőle.

De hiszen fel se nőhet. Ma még tudott neki anyja enni adni, de maga éhen maradt. Holnap már éhezik az anya is, piczinye is. Éhség, betegség ugy is elpusztitja a gyönge gyermeket. De hát anyja karján, anyja ölében, anyja csókjai közt éhen haljon meg az az édes szép kis aranyos gyerek? Jobb, ha mindennek vége lesz egyszerre.

Az asszony egyszerre felugrott ültéből, mintha örjöngő lett volna. S felsikoltott:

– Teremtő istenem!

Letépte fejéről a kendőt s két kezével szaggatta kóczos haját.

Kifutott a gödörből, föl az országos utra s Herend felé fordult. A hózivatar oldalt vágta és szemközt vágta, de ő azért neki ment a zivatarnak. Egy pillanatra megállt. A Bakony rengetegeiből zugott ki a vihar s úgy halotta, mintha gyermeksirást hozott volna magával. De csak egy pillanatra állt meg s akkor se nézett vissza.

Hanem el kezdett futni, mint az eszeveszett. Futott-futott, mig csak a förgeteg el nem boritotta. Nem látta senki, nem vette észre senki, csak egy pár csavargó eb ugatta meg az árokpartról, az országos út széléről.

Fuss te rossz nő, fuss te szörnyeteg anya, úgy se érdemelsz mást, mint hogy téged most már a kutyák is megugassanak. Hiszen az állat el nem hagyja kölykét, hanem ápolja, megvédi, fölneveli vagy vele hal.

Azok a kutyák pedig a Gombási csárda kutyái voltak. Lompos szőrű, mogorva természetü kuvasz ebek; a jó ismerőst ugyan megbecsülték, de az ismeretlenre mindig haragudtak. A kit bor, pálinka, kórság vagy fáradtság elnyomott a csárda környékén vagy a ki hóban, fagyban, zivatarban elgémberedett, azt ugyan nem bántották, sőt róla a csárdásnak mindenkor hirt is adtak, de egyébként bizony csak közönséges neveletlen paraszt kutyák voltak.

Most is vadászatból jöttek haza felé, holott tudnivaló, hogy kutyának a maga kezére vadászni illetlen is, tilalmas is. Az urak dolga az, nem a kutyáké. Onnan jöttek a Horhi-puszta és a Kétbiró-kutja felől, bizonyosan kimentek még reggel s most már a zivatar kergette őket haza felé. Úgy találkoztak az útban a futó asszonynyal. A futásról látták, hogy az asszony nincs igaz járatban, azért ugatták meg nagy buzgalommal.

Az asszony elfutott s a csárdabeli két kutya ballagott haza felé. Egyik az út közepén, a másik az árokparton.

A mint oda értek az ó-téglavetőhöz: az egyik kutya megállt, fejét föltartotta s a gödrök felé fordulva el kezdett szimatolni. A másik is megállt, a mint ezt meglátta.

Egymás mellé kerültek s összenéztek. Azután együtt lassu lépéssel óvatosan oda mentek a magas partu száraz gödörhöz s ott nyomban megtalálták a kis gyereket. Az még akkor is aludt édesen. Oda ment hozzá mindakettő s végig szaglálgatta mindakettő. Ismét összenéztek. S akkor az egyik lefeküdt hasra a gyerek mellé, a másik pedig kiült az árokpartra.

Mit akart a két kuvasz?