II.

A két kuvasz nem akart semmi rosszat.

Mindjárt belátta mindakettő, hogy az a kis gyerek éjszakára ott nem maradhat. Jöhetnek dúvadak, a kik elpusztitják. Holló, varju, szarka szemeit kivájhatja. Oláh czigány magával viheti. Éhen halhat, meg is fagyhat, éjjel-nappal sirdogálhat: nem segit rajta senki, nem játszik vele senki.

Elhatározták hát, nem hagyják magára.

Valami ismerős csak jön az országuton. A Gombási csárda zivataros éjjel nem szokott vendég nélkül lenni. Messze van minden falu. Vadász ember, fahordó ember, ha már esteledik, nem indul tovább szélben, fuvatagban, hanem megvárja a reggelt. S akárhonnan jön ismerős, akár Herend felől, akár Szent-Gál felől, akár Városlőd felől, akár a nagy erdők felől, majd annak bejelentik a kis gyereket. Vigye magával födél alá. Ők maguk azt nem tehetik.

Bizton tudták, hogy jön valaki. Azért ült egyik a gyerek mellé, hogy azt nyalogassa, ha föl talál ébredni és nyugtalankodik. És azért ült a másik az árokpartra, hogy vigyázzon, messze lásson, jövő-menőt el ne szalasszon.

Arra pedig fogadni mert volna a két kuvasz, ha lett volna kivel, hogy Böthök uram még ma, ha későcskén is, betámolyog a csárdába. S meg is nyerték volna a fogadást.

Mert imhol la – alig járt az idő négy óra felé, alig kezdett bealkonyodni: már a förgetegből onnan Herend felől mutatkozni kezdett Böthök uram görnyedő alakja. Most még úgyan csak a két kuvasz látja vagy érzi, de néhány percz mulva majd meglátjuk mi is, sőt mosolygását, dünnyögését, dalolgatását is meg fogjuk hallani.

Mert nemzetes Böthök uram sohase volt szótalan vagy néma. Se ébren, se álmában, se józan, se mámoros állapotában. Ha aludt: akkor hortyogott. Ha józan volt: akkor káromkodott. Ha mámoros volt: akkor dalolgatott. De zajjal járt egész élete.

Most épen dalolgatott.

Három dala volt nemzetes Böthök uramnak, a minthogy három foka volt jó kedvének, mámorának.

Ha sokat ivott: akkor a Sárga csizmás Miska dala járta órákon át. Akkor az volt agyában: milyen nagy ur volt ő valamikor a vármegye követválasztásán, tisztujitásain.

Ha még többet ivott: akkor az Ifju varju dala járta, a ki ott kiabál az útszéli keresztfán s előre megmondja, hogy a nemes ember napja előbb-utóbb leszáll. Ime: az övé is leszállóban.

Ha pedig igen sokat ivott: akkor utolsó kakasáról szólt a dal, a kit eladott tizenhárom garason; de most már se kakas, se tizenhárom garas. Eldalolta egymás után tízszer, egymás után százszor; – utóbb már szemét is lehunyta, feje is bólintgatott, mégis csak dalolta. »De most már se kakas, Se tizenhárom garas.« S mit csináljon nemzetes Böthök uram, ha már a kakasnak is vége van, a garasnak is vége van? Mit csinálhatna egyebet: elalszik.

Ezen a dalon aludt el rendesen.

A két kuvasz rögtön észrevette, hogy a nemzetes úr a Kakas dalát dudolgatja. Tehát nincs messze az elalvás ideje.

Mindegy. A nemzetes urat jól ismerik s jó embernek tartják. Ismerik már esztendők óta; megugatták már százszor, az is össze szidta őket már százszor, de azért csontot, kenyérhéját, szalonnabőrkét mindig nekik adott s enyhe éjszakákon úgy hajnal felé velük együtt feküdt le s együtt szunyókált az állás déli oldalában. Álom közben még meg is simogatta, meg is ölelgette őket.

Nemzetes Böthök uram támolyogva jön. Ma igen sokat ivott Herenden, a viz mellett való nagy kocsmában. Bizonyosan valami öcscsének volt jó kedve vagy nevenapja vagy jó vásárja. Ritkán történt, hogy ilyenkor a nagy mulatság után még el ne ballagott volna estére a Gombási csárdához. Ma is ezt cselekedte. A mit ugyan nem okosan cselekedett, utjába esvén a havas zivatarnak.

Öltözete a rendes. Kucsmája is a rendes. Sok esztendős már az öltözet is, a kucsma is. Bozontos bajusza, szakálla és szemöldöke is a rendes. Ezek még több esztendősek, mint az öltözet és a kucsma, de ép úgy tele vannak hóval, mint az öltözet és a kucsma, ámbár a bajuszt, szakált, szemöldököt a szél rázogatja. Úgy látszik, annyi havat hord mindig beléjük, a mennyit kiráz belőlük.

Puskája a vállán. Holmi csavargók, idegenek, parasztnak ne nézzék. Kezd a világ megbolondulni. A paraszt is olyan ruhában jár immár, mint a régi jó valóságos nemes ember. Mi mutassa most már messziről is, ki a nemes, ki a királyi vadász, ki a nemzetes úr? Hanem ha a puska!

Régi rozsdás egycsövü disznóláb bizony már az a puska. Nincs már olyan ember, a ki arra emlékeznék, mikor lőtték utoljára vele a vadat a király asztalára. Agya korhadt, kakasa csikorog, ravasza lityeg-lotyog, meg se lehetne már talán tölteni. Egyébre se való, mint ütni, dobni. Ismeri már az eb is, szarka is; nem is fél tőle egyik se. Hanem a tarisznya nem a régi.

A tarisznya pedig nevezetes intézmény. Bajuszt, szakállt akármilyet viselhet minden ember, de a tarisznyánál az ősi törvényeket áthágni, megsérteni nem szabad. Hetes vászonból az iskolás gyereknek, meg nem született bárány bőréből a juhászlegénynek, tarka lószőrfonadékból a parasztnak, csíkos posztószélből a mesterembernek. Nemes embernek voltaképen csak vadásztarisznyát szabad hordani, a melynek bőre, szabása, szijja, kötője, fekvése, magassága mindenképen olyan legyen, hogy azt a pandur, kanász, drótostót tarisznyájával össze ne téveszszék. Két, három nyul minden esetre kényelmesen elnyujtózkodhassék benne, a mikor beleteszik.

Van azonban kétféle hiányossága. Az egyik az, hogy csak vadászatra illik nyakba vetni s a másik az, hogy a csutora nem áll meg benne a lábán. S ez a fő hibája. Minthogy pedig nemzetes Böthök uram inkább a csizmáját hagyná otthon, mint a csutoráját: természetes, hogy nem vadásztarisznyát, hanem csíkos posztószéltarisznyát hordott magával. Nem volt ebben semmi szégyen. Volt néhány jó komája, ki szűcs, ki csizmadia, ki kovács, ki jegyző, ki tanitó; – valamennyinek ilyen volt, ha szőlőbe vagy vásárra ment, a tarisznyája.

Ott támolyog nemzetes uram az út közepén. Az árokparton ülő kuvasz meglátta, megismerte s egyet-kettőt ugatott feléje. A gödör fenekéről kijött a másik kuvasz is s most mindakettő eléje szaladt s farkát csóválva körül ugrándozta, körül csaholta. Mintha beszéltek volna hozzá:

– Épen csak magát vártuk, nemzetes uram.

De ő nem értette meg a szót. Csak dülöngött jobbra-balra, csak ballagott előre. Csak dudorászgatta rekedt hangon kakasos és tizenhárom garasos régi dalát.

Mig az ó-téglavetőhöz nem ért: addig nem volt semmi baj. De a mint oda ért s azt is el akarta hagyni: a két kutya eléje állt s el nem mozdult előle, hanem ugatta tele torokkal.

– Mit akartok héjh? Eltakarodtok most mindjárt az utamból?

Ezt a szót pedig a kuvaszok nem értették meg. Csak elállták az útját.

– Czoki előlem, adta dögjei!

S rájuk toporzékolt keményen.

De nem hajtottak a kutyák erre se.

Nemzetes uram most már igazán haragra lobbant. Lekapta a puskát a válláról s ráfogta a kuvaszokra.

A kuvaszok szemtelensége nem ismert határt. Látták, hogy az a rossz dióverő nincs megtöltve, nincs felgyutasozva, kakasa sincs felhuzva; semmiképen se akartak megijedni.

Annál jobban ugattak, annál jobban utját állták, de azért a farkukat mégis csak csóválták. Mindenképen értésére akarták adni, hogy ők nem haragból, nem ellenséges szándékkal cselekszik azt, a mit cselekesznek.

Sőt a nagy ugatás közben hol az egyik, hol a másik el-el szaladt a gödör felé, mintha csak azt mondta volna:

– Erre jöjjön nemzetes uram, majd itt mutatunk mi valamit.

Ostoba kuvasz – ő akart királyi vadászt és nemes embert kitériteni útjából!

Nemzetes uram most már igazán dühbe jött. Hogy e hitvány ebek mindig csak ott csavarognak, a hol ő, sőt még utját is merik állani s még puskáját se veszik kutyába se: ilyet még csakugyan nem ért meg. Most már komolyan meg kell büntetni őket.

Nem félnek a puskától?

Jere kucsma kézbe.

Az a kucsma kivül fekete szinü birkabőr, belül fehér szinü birkabőr, köröskörül mindenféle szinü zsiradék, nyom öt fontot, ha azzal orron üti az egyik kuvaszt, elfut tőle mindakettő.

Levette fejéről s gyilkos szándékkal oda suhintott vele az egyik kuvasz orrára. De a gyalázatos eb ettől se ijedt meg. Megkapta fogaival a kucsmát, kirántotta nemzetes uram kezéből s hajrá, mintha puskából lőtték volna ki, elszaladt vele a gödör felé, oda ugrott a fuvatag alá a lágy harasztra, leült a kis gyerek mellett s letette a kucsmát maga elé két első lábához. S aztán oda nézett nemzetes uramra.

– Ha kucsma kell nemzetes uram, tessék érte ide jönni.

No most már se kakas, se tizenhárom garas, se kucsma!

Káromkodott nemzetes Böthök uram, mint az égi háboru. De hát hogy segitsen magán?

A hó egyre esett, a förgeteg egyre zúgott. Haját szerte-szét kuszálta s az meg már szent igazság, hogy királyi vadásznak és igaz nemes embernek hajadon fővel, kusza hajjal, csapzott fürtökkel ember szeme elé kerülni nem lehet. Azt nem mondhatja, hogy a szél verte le fejéről s az vitte el a kucsmát. A nagy szél ugyan nagy úr; fákat dönthet; tornyot, háztetőt leszórhat; boglyát, kazlat tova sodorhat, de hogy zsiros kucsmát valaki fejéről lesodorjon: ilyen eset még nem történt, mióta szél és kucsma van a világon. Ezt hát el nem hiszik neki. Azt még úgy se hiszik el, hogy a Gombási csárda kuvasz ebe kapta le a fejéről. Hanem azt igen is elhiszik, hogy vagy beitta, vagy zálogba tette, vagy elvették tőle, noha puska volt a kezében.

Ennek a szégyennek nem áll elébe.

Nincs más menedék, el kell menni a téglavető gödörbe a kutya után, a kucsma után. Az a hitvány dög csak nem fut tovább a kucsmával.

Dehogy fut. Esze ágában sincs. Nem akart az a kuvasz egyebet, csak azt, hogy nemzetes uramat oda csalja az alvó piczinyhez. Igaz, hogy ha több esze lett volna: ezt másként is tudtára adhatta volna nemzetes uramnak. De csárdabeli kuvasztól mit várjon az ember egyebet, mint gorombaságot?

Oda tipegett nemzetes uram a gödörbe. Ugyan csak vigyáznia kellett lépéseire, mert mámoros fejjel nem tanácsos hepehupás helyen nagy hóban botorkálni. Az ember észre se veszi, már hasra esett.

De nemzetes uram nem esett hasra. Sőt a kutyákkal való nagy viaskodás a mámor egy részét is kiverte már a fejéből. Hanem az igaz, hogy a mikor a süppedő haraszton a kis gyerekhez ért, ott akarva, nem akarva le kellett ülnie. Az ingoványon nem tudta magát egyenesen tartani s leültében egész testi sulyával a kis gyerek lábaira nehezedett.

Nosza fölébredt és fölsikoltott most az a kis poronty!

Mi ez?

Nemzetes Böthök uram körülnéz. Gyereket nem lát. Ő a kucsmáját keresi s gyereket talált volna helyette? Vagy talán az a hitvány kuvasz nyikkantott volna gyerek módra, mikor tovább ugrott? Hol lenne itt gyerek?

Ihol la!

Megmozdul a haraszt. Két kicsi kezecske nyulik ki a haraszt alól. Nemzetes uram egy üléssel tovább gördül s ime két kicsi lábfej is rugdossa a harasztot. Sőt még nyöszörög is valami apró féreg s két eleven szem is oda sugárzik nemzetes uram torzonborz arczára.

Nemzetes uram csak néz. Első pillanatban megfeledkezik a kuvaszról is, meg a kucsmáról is. Csak nézi azt a piczi jószágot.

– Mi az isten csodája lehet ez?

Oda fordul a két kutyához.

– Csak nem ti hoztátok ezt is ide?

A két kutya nem felel. Csak nézik ők is jó szemmel a fölébredt kis gyereket.