XII.

Az a három esztendő, a mióta nem gyülésez, nem tanácskozik, nem vadász és nem dőzsöl, nagyon meglátszik a gazdaságon. Igása, kijárója, rideg marhája felszaporodott. Tücski-hajtski elegendő. Termései jók. Bajuszát és öltözködését se hanyagolja el annyira. De a mennyire szaporodik egy részről a jószág és a becsület: ép úgy gyüjti maga ellen más részről a megszólást is.

Vén szamárnak tartják. A ki a legszebb életidőt eldőzsölte, se nem dolgozott, se meg nem házasodott s most lát a szerzéshez, a mikor már se neki, se másnak nem lesz benne gyönyörüsége. Már utóbb templomba járó is lesz s bemászkál a reggeli s délesti könyörgésekre. Csak az van hátra. Minek szerez? Kinek szerez? Kinek gyüjt? Hiszen vele ugyis kimulik a Böthök-nemzetség.

– Azért se múlik. Majd megmutatom én! Azt a kölyköt örökbe fogadom, nevem és vagyonom ráháritom. Nem vagyok én hízó, az én halálomra ne számitson senki.

Ez a meggondolatlan beszéd szülte a nagy bajt. Mert ez a beszéd eljutott a nőági rokonság fülébe.

Először csak a Láthó és Menyekey nemzetség dugta össze a fejét.

– Hallották kegyelmetek? Most már nyiltan is hirdeti, hogy minket, vér szerint való rokon atyafiakat meg akar rabolni s mindenét arra az úton-útfélen talált fattyúgyerekre akarja hagyni. Még nevét is. Ezt a csúfságot el ne türjük. Ezt a fajtagadást meg ne engedjük.

Hozzájuk csatlakoztak Halyagosék és Kerepesék is.

De hát mi a teendő?

Kiválasztottak maguk közt egyet. Okos, higgadt, közbecsülésben álló férfiut. Az öreg Láthó Istvánt. Menjen be a vármegyéhez, keresse föl a kirendelt fiskust, kérdezze meg: mi kell ahhoz, hogy Gergő Zsuzsi megnyerje a pörét s magához vehesse kis gyerekét?

A kirendelt fiskus nem várakozott a felelettel.

– Tanú kell, bizonyság kell, mindenféle igazság kell.

Haza jön Láthó István. Egybegyülnek a családok. Meghallgatják Láthó István előterjesztését.

Csak tanú kell? Csak bizonyság kell? Pénz nem is szükséges, csak igazság kell? Hiszen az álom se könnyebb, mint ez a dolog.

– Utána nemes atyámfiai! Ki erre, ki arra! Egy hét alatt legyen bizonyság, legyen tanú elegendő.

Lett is.

Tíz vállalkozó atyafi tíz felé ment. Másik tíz beült a kocsmákba. A Gombási csárda, a herendi kocsma s az Angyal fogadó egy nap se volt vendég nélkül, valaki közölük mindig ott iddogált s a jövő-menőkkel, árosokkal, vásárosokkal beszélgetett.

Nem vittek ők magukkal se mérnököt, se szakértőt, se esküdtet, se iródiákot, se pandurt, se megyei huszárt. Mindez csak rontja, zavarja, késlelteti, behomályosítja a dolgot. Jobban tudják ők, mi a teendő.

Jobban is tudták.

Nem telt bele egy hét, megtalálták a kolontári kanászt, Mihály bácsit. Nem ment az a Muraközbe, csak a nem messze fekvő Dobos erdőbe. Tudta ő jól, hogy őt a vármegye keresi, de nem ment el az esze, hogy maga jelentkezzék, mikor nem mondták meg előre, hogy miért keresi. Most már tudja. Most már eljön ő tanúnak akár a szolgabiró elé is. Emlékszik ő mindenre, mintha tegnap történt volna. Megismeri ő Gergő Zsuzsit ezer közt is. S megismeri gyerekét is, ha akkorára nőtt volna is már, mint a kútágas. Jó lány volt, derék lány volt, az ő putrijában szült s ott is lábbadozott. A mi igaz: igaz.

Szóra birták a Gombási csárdásnét is. Hiszen megmondta volna ő az igazságot az esküdt urnak is, ha kérdezi. Kérdés nélkül csárdásnénak törvény dolgába avatkozni nem szabad, de nem is tanácsos. Látta ő a gyereket az anyja ölében. Ő etette meg forralt tejjel s egyéb apró kis falatokkal. Négy krajczárt fizetett érte az anyja. Szakasztott az a gyerek volt, a kit hajnalban nemzetes uram posztószél-tarisznyájából kezénél, lábánál fogva kihuzott.

A káplár hajlandó volt megesküdni arra, hogy a lány zsebjében kis-gyerek-fejkötőt találtak. A herendi jó kocsmárosné is elmond majd mindent, a mit tud, noha ő a gyereket nem látta. Föltalálták azt a vásárra menő három noszlopi embert is, a kik a boldogtalan anyát az ó-teglavető gödörben meglátták s kocsijukon Veszprémbe vitték. A mi pedig a legfontosabb: megtalálták Karakó-Szörcsökön azt a szegény jóravaló bábaasszonyt, a kinél a kis gyerek esztendeig volt anyjával együtt.

Meg se foghatta a világ, hogy a megyei esküdt mind ezekre hamarosan rá nem bukkant. Bizonyára azt a szegény lányt, mikor rab volt, ezekre nézve meg nem kérdezte, az pedig halálra szánva, halálra készülve, talán nem is tudott, talán nem is akart mindenre emlékezni.

Most jőjjön csak nemzetes Böthök uram a tárgyalásra! Hozhatja most már magával Szömörcze Boldizsár ügyvéd urat vagy akár a Herkó pátert, nem boldogul most már sehogy se.

Szömörcze Boldizsár ügyvéd úr észre is vette csakhamar a dolgok fordulatát, a mint a tanuk névsorát meglátta. Beidézte magához nyomban nemzetes uramat.

– Uram öcsém, baj van! A leányági atyafiság annyi tanut hordott össze, hogy mi azzal megbirkózni nem tudunk. Ajánlom a békességes egyezséget.

– Már hogy én egyezzem? A gyereknek egyik felét talán odaadjam az anyjának, a másik felét pedig megtartsam magamnak?

– Nem úgy gondoltam. Dobni kell annak a lánynak valamit. Negyven-ötven forintot meg egy ünneplő ruhát. Többet ér az annak, mint az a nyivácskoló gyerek. Mit csinálna vele úgy is?

– Tudja mit tekintetes urambátyám? Majd Lidia nénémmel megbeszélem a dolgot. De addig is arról a gyerekről meg az anyjáról szebben beszéljen ügyvéd uram, mert az ilyen beszédet dörgöm-morgom-adta, nem szeretem.

Nagy dérrel-durral ment haza nemzetes uram, hogy az ügynek fordulatát s Szömörcze ügyvéd úr bolond tanácsát nemes Lidia kisasszonynak megjelentse.

A jó Lidia kisasszony épen öltöztette, mosdatta a kis gyereket. A gyerek kaczagott, játszadozott, úgy csengett a hangja, mint az ezüst csengetyüé. Mikor a gyerek már oly tisztán, üdén és pirosan állt előtte, mint a rózsa: ránézett sokáig. Addig nézte, addig nézte, míg könynyel tele nem lett a két szeme. Elővette zsebkendőjét s megtörülte szemeit.

– Bálint öcsém! Vérem voltál, öcsém voltál s eddig megosztottam veled mindenem. De ha talpadra nem állsz s ezt a gyereket elviszik tőlem: nyomban megosztozunk s én téged örökre megtagadlak. Az én életem úgy se sokat ér már, a mi kis vagyonom van: hadd legyen az is az egyházé, azok a rosszlelkü rokonok hiába éhászkodnak utánam. Rólad se akarok tudni semmit azon túl.

Nagyot káromkodott erre a szóra nemzetes uram, s kegyetlenül el kezdte sodorgatni két bajuszát. Pedig nem a bajusz volt oka a bajnak, hanem az a leány.

De be is fogatott azonnal, alig fujták ki magukat a lovak. Hajtott Herendre s nagyot ivott a kocsmában. Hajtott Veszprémbe s ott is nagyott ivott az Angyalban. Úgy ment föl a Három Grátiához. A förgeteg szelidebben rohan be a kéményen, mint a hogy ő belépett az ajtón. Annyit se mondott: ökör mászik be kendtekhez.

– Egy szavam volna ahhoz a lányhoz.

Eszti kisasszony majd hanyatt esett ijedtében, mikor nemzetes uramat az ő torzonborz minemüségében meglátta.

– Micsoda leányhoz?

– A ki el akarja pörölni gyerekünket. Én vagyok Szent-Gálról nemes Böthök Bálint.

Jött már a lány s hallotta a szót. Oda sietett nemzetes uramhoz, megragadta kezét és mindenképen megakarta csókolni azt a kemény durva kezet.

– A jó istennek minden áldása szálljon nemzetes uramra; ez az én lelkemnek sok sűrü sóhajtása, a miért az én ártatlan édes kis fiamat megmentette s mind e mai napig gondosan megőrizte.

Nemzetes uram e váratlan támadásra azt se tudta hamarjában, fi-e vagy lány. Csak azon iparkodott, hogy az a lány valahogy az ő kezét meg ne csókolhassa.

Az igaz, hogy szemre való teremtés az a lány. Megnézheti ezt mindenki. Kivált a mióta biztosan tudja, hogy gyerekét visszaadja neki a törvény. Ragyog is, melegit is két szép barna szeme. Nemzetes uram alig tud magához jönni bámulatából.

De mégis magához jön. De hangja most már szelidebb valamivel mint a förgeteg.

– Nem másért jöttem édes hugom, csak azért, hogy tudassam veled, annak a gyereknek nálunk kell maradni. Így kivánja a családi belső békesség s kiváltképen így akarja Lidia néném. Ez ellen hiába való minden ágaskodás. Nekünk úgy sincs több annál az egynél, neked pedig ád az isten, ha jól viseled magadat, még hatot is. Miért háboruskodnánk egymással, a mikor békességben is lehetünk. Ha szemünket behunyjuk: úgy is tied marad akkor az a gyerek. Adunk róla írást. Nem viszem magammal a föld alá. Megértettél édes hugom?

Olyan okos beszéd volt ez, pap se tudna különben beszélni. De az a lány nem értette meg még ezt se.

– Annyit szenvedtem, jó nemzetes uram és úgy fáj a szivem az én aranyos édes gyerekem után, hogy én azt nem adhatom senkinek.

Megint förgeteggé vált nemzetes Böthök uram.

– No hát én se adom senkinek. Még a törvénynek se.

Bevágta az ajtót a lányra s nagy, nehéz lépésekkel eltávozott.

Eljött az uj tárgyalás napja.

Megjelent a biróság. Ott voltak a felek, az ügyvédek, a tanúk egész sereggel. Mindenki a lánynak tanúja, egyetlen egy se a nemzetes uramé. A nemzetes uram igazságát most már lehetetlen megmenteni. Szömörcze Boldizsár ügyvéd úr azonban mégis megvigasztalja.

– Elhuzom uram öcsém a pört tíz esztendeig, akármi lesz a vége.

Nemzetes uram e szóra nagyot néz Szömörcze ügyvéd urra.

És nagyot gondol.

Tíz esztendeig pörölni! Talán rövidebb idő is elég lenne ahhoz. Igaz, hogy közel húsz évig egyebet se tett, csak vadászott, dőzsölt, kocsmába járt és tanácskozott, de az egész más. A kocsmában mégis csak jobb, mint a törvénypalotában. A Bakony-erdőben tölteni az időt mégis kellemesebb, mint a biróságok előtt. S az erdők vadjai még sem oly veszélyesek, mint a tekintetes ügyvéd urak.

Most már nem is dőzsöl, nem is vadász, semmiképen nem korhelykedik. S most ez istenes életnek ime az a jutalma, hogy szakadatlanul pörlik, idézik, biróság elé hivják, kihallgatják, megesküdtetik, tanúk után küldözik, egyik ügyvédtől a másikhoz taszigálják, egyik biróságtól a másikhoz ránczigálják, elitélik, fölmentik; igazságát hol megadják, hol elragadják; soha ügyének végét nem szakasztják, hanem a helyett mindig csak ujitják, fölebbezik, pótolják, kiegészítik s elküldik és visszaküldik s utóbb a gyereket tőle mégis csak elbirósitják.

S ki meri ezt tenni?

Egy lány. Az a lány, vagy asszony, vagy lány asszony.

Mit csináljon vele? Láb alól csak el nem teheti. Hiszen csak nyáladék fehérnép. Férfi lenne, legény lenne: a fokosát már összetörte volna a koponyáján. De mit csináljon holmi gyönge fehércseléddel?

Az igaz, hogy csinos teremtés. Fiatal is, szép is, egészséges is, bátor is. Hogy szembe szállt még ő vele is, ott a Három Grátiánál. S hogy szereti azt a gyereket, pedig már nem is az övé. Mily szívből hálálkodott, mennyire istenkedett, mily örömmel akart még neki is kezet csókolni! De azt már meg nem engedhette.

Ha még a nyakába borult volna! Ez egészen más!

Nemzetes uram erre a gondolatra kétfelé törölte s megsodorintotta mint a két bajuszát.

Tíz esztendeig pörlekedni! Birákkal, ügyvédekkel, tanúkkal, atyafiakkal csatázni s utóbb is pört, gyereket, asszonyt, még a jó Lidia nénjének jóindulatát is elveszteni. Bolondság ez, pedig nagy.

Ki kell itt valami okosat gondolni!

A birói tárgyalás Szent-Gálon történt, a helyszinén.

Ott volt a Láthó, Menyekey, Halyagos és Kerepes családok egész nemesi hada is. Látszott szemükből a káröröm pislogása. Nemzetes uramra úgy néztek, mint a ki után már biztos a leányági örökösödés.

Nemzetes uram nyalkán jött a tárgyalásra, a hogy a biróság iránt való tisztelet megkivánja. Bajusza kipödörve, ezüstgombos dolmánya panyókára vetve, kordován csizmája csak úgy csikorog, a mikor egyet-egyet lép. Dehogy féltené a gyereket. Dehogy félne attól, hogy a törvény nem neki ad igazságot. Nem fél ő most nemes Lidia kisasszonytól se, a ki különben meg se jelent a tárgyaláson. Valami nagy eltökéllés sugárzik szemein és egész arczán. Még a lány is édes tekintettel néz rá.

Szól a biró.

– Felszólitom a feleket a biróság előtt való barátságos egyezségre!

Előre lép nemzetes Böthök uram.

– Hajlandó vagyok a barátságos egyezségre. Én a pör alatt álló gyereket másnak, mint az én édes hites feleségemnek ki nem adom. De annak aztán odaadom. Gondolja meg ezt a felpörösnő.

A biró fordul a lányhoz.

– Mit felel a felpörös e barátságos ajánlatra?

A felpörös nem felel semmit. Hol elpirul, hol elhalványodik, két kezét két könyező szemére teszi. Nem tud felelni e pillanatban.

Nemzetes uram azonban nem várakozik. Oda lép a felpöröshöz, megfogja kezét szeliden s szeme közé néz édes szives tekintettel.

– Határozd el magad édes hugom. Ne legyen az a gyerek se az enyém, se a tied, hanem édes mindkettőnké.

Alig tudja a leány lassu hangon kiejteni:

– Ha isten úgy akarja!

S oda borul nemzetes Böthök uram széles kebelére.

– – Meglett azután az esküvő is s az esküvő napján a keresztelő is. Egy napon jutott el nemzetes uram minden szerencséhez. Szép asszonyhoz, szép feleséghez s három éves szép ifjabb Böthök Bálinthoz is.

Más embernek hány esztendeig kell küzködnie, mig ennyire juthat!

Örült a nemes Lidia kisasszony is. Ime tehát mégis csak fenmarad a nemes Böthök nemzetség. Nem hal ki a tiszta vér az ő szeme láttára.

Egy kis gyanuja azonban mégis támadt. Hátha hamis legény volt akkor, valamikor, valahol az ő Bálint öcscse! Hátha nem is véletlenül találta azt a gyereket!

Ezt a gyanút a nőági atyafiság élesztette. Minden vigasztalódását e gyanúban találta föl ez az atyafiság.

Pedig bizony ebben oly ártatlan volt nemzetes Böthök uram, mint a ma született gyerek.