IV.

(Hol tanult Gasparich? – A Barthodeiszky-ház Mihályiban. – A tüzes barát Pestre kerül. – Kezd önmagával meghasonlani.)

A lemondás érzete oly mélyen vésődött lelkébe, hogy fajának szenvedélyes vérmérséklete s egyéniségének végletekre hajló heve hosszu évekig nála tartósan soha ki nem tört s jelleme fölött zsarnoki uralmat sokáig nem gyakorolhatott. A mikor szenvedélyei később más alakban ujra fellángoltak: azok akkor már a hosszu elfojtás után oly erőre emelkedtek, hogy azoktól már csak a halál menthette meg.

De ez sokkal később következett be. Betegsége s fölépülése után annyira képes volt a tudományokba elmerülni s föltétlen lemondása oly csodálatos szelidséget kölcsönzött gondolkozásának és magaviseletének, hogy a hol zárdában vagy magánházaknál megfordult, azonnal megnyerte magának az ismerősök szeretetét mindenütt. Szűk beszédü, alkalmazkodó, kedves és szelid ifju emlékezetét hagyta magáról néhány uri családnál, a hol több időt töltött, a mint majd rá fogok térni.

Szerzetéül a szent Ferenczrendi atyák zárdáját választotta. E szerzet szent Mária különös tiszteletére áll fenn s husz zárdája van Magyarországon. Szombathelyen is van, a hol a gimnáziumot végezte. Gyanitom, hogy itt jelentkezett először. 1827-ben október 23-án öltözött be barátnak. Ha csakugyan 1810 áprilban született: ekkor lett volna tizenhét és fél éves. Igazán suhancz korú még.

Semmi sem lehet bizonyosabb, mint az, hogy a mikor elhatározta a szerzetbe lépést, rendületlenül szánta el magát arra, hogy a zárda homályos falai közé fogja eltemetni ifjuságát, egész életét, szárnyukszegett vagy alaktalan vágyait s szétfoszlott reményeit. Alig juthatott ekkor még eszébe, hogy az a korszak, melyet át kell élnie, nagy eszméket fog szülni s hogy az eszmék áthatolnak még a zárdák falain is s az ő egyéniségét hosszu szunnyadása után is uj életre ébresztik, cselekvési vágyát ujra felköltik.

Szombathelyen nem maradt meg.

Az első évi hittan-folyamot mint klerikus 1830-ban a nagyszombati konventben végezte. Jó messzire szülőföldjétől, kinzó emlékeinek szinhelyétől. Talán igyekezett is ettől távol lenni.

A másod évi hittant az esztergomi s a harmad és negyed évit a pozsonyi konventben végezte.

Sajátságos, hogy klerikus korában a magyar nyelvet rendkivüli szenvedélylyel tanulmányozta s a magyar irodalom akkori termékeiben egész lélekkel elmerült. Az illir-délszláv izgatás akkor még alig kezdődött s az ő lelkéhez soha el nem jutott.

Azt irja 1844-ben megjelent Szózatában:

– Magyar vagyok, annak érzem és tartom magamat, habár más ajku honpolgárnő tejét szivtam is, habár csak jó későn kezdém szorgalmam által magamévá tenni a magyar nyelvet.

Irályáról azt következtetem, hogy gróf Széchenyi István műveit előszeretettel olvasgatta. Mintha irásain az ő irályának nyomait fedezném fel. Kevesebb eszme, kevesebb tartalom, vallásosabb irány, de csaknem hasonló erő, hasonló szakadozottság, a közbeszorult mondatok bősége s ama gondolatalakitások mintegy erőltetett keresése, melyek az uj eszmeáramlatok, az uj gondolkozás biztos jelzésére az akkori irodalmi nyelvben még alig voltak eléggé kifejlődve.

Az iskolai tanulmányok elsajátitásában talán középszerüen haladt előre. E tanulmányok leginkább vallásos tárgyuak voltak. Ezek helyett örömest olvasott történelmi műveket. Olyanokat természetesen, a minőket az ő idejében szerzetes és klerikus ifju kézhez kaphatott. Szép ismeretekre tett szert igy is, melyekkel mivelt körök is szivesen látták őt kebelükben. Hiteles közlések után tudom ezt. Érdekes véletlenből jutottam e közlésekhez.

A soproni lyceumban az ágostai vallásuaknál végeztem 1859-ben a VIII-ik gimnáziumot. A német nyelv kedvéért kerültem oda. Volt egy kitünő tanárom, Domanovszky Endre, a hirneves bölcseleti iró. Nagy összeütközésbe jutottam vele. Ő is heves volt, én is hibás voltam, siettem ott hagyni Sopront s visszamenni Pápára.

A mely napon összeütköztem vele: azt a napot már nem akartam Sopronban tölteni. Vasut nem volt, uri fogatra pénzem nem volt, Pápa messze fekszik, kimentem a vásártérre, vajjon kapnék-e Pápa felé menő alkalmi kocsit.

Egy jóképü magyar gazdaember azt mondta, ő Mihályiba való, rögtön indul, hajnalra haza akar érni, odáig szivesen elvisz egy vagy két forintért.

Mihályi! Emlékeztem, hogy ilyen nevü falu épen Pápa közelében fekszik. Felrakodtam kocsijára.

Mulatságos csalódás lett a vége. Pápa közelében Mihályháza fekszik s nem Mihályi. Csak másnap tudtam meg, a mikor fuvarosom házánál már jól ki is aludtam magamat. Pápához azonban nem sokkal jutottam közelebb.

Sebaj. Diákgyerek ilyesmi fölött nem busul, ha kevés is a pénze. E véletlen nélkül sohase hallottam volna talán a tüzes barát hirét s nem irnám most e sorokat.

Itt megismerkedtem egy későbbi jó barátommal, Lendvai Fekete Józseffel, ki mint királyi táblabiró halt meg itt Budapesten. Szülőhelye Kisfalud volt, a nagy Kisfaludy-nemzetség ősi fészke, e falu pedig csaknem össze van épitve Mihályival. Ő elvitt engem látogatóba a mihályi Barthodeiszky-családhoz. Jó birtoku, magas miveltségü, előkelő, uri család volt ez s engem is szivesen látott. Kik vannak ma e családból Mihályiban, nem tudom. Negyvenkét éve mult ennek s én azóta nem jártam e vidéken.

Itt hallottam igen sokat a tüzes barátról. A mit hallottam, abból sokat elfeledtem, de sok dolog eszembe is jut, a mint most a betüket papirra rakom. Gyerekkorát, ifju korát, Mária eltünte fölött való szenvedéseit, függetlenségi harczunkban való nagy dolgait s szomoru halálát itt jól ismerték.

A tüzes barát itt sok időt töltött. Neki is kellett kolostora számára alamizsnát gyüjteni, neki is kolduló barátnak kellett lennie, őt is kiküldötték ugy is mint klerikust, ugy is mint ifju szerzetest e czélból. Igy jutott 1832-ben vagy 1833-ban először Mihályiba a Barthodeiszky-házhoz. Később többször is, sokáig majdnem minden évben megfordult ott.

Akkor még élt az öreg Barthodeiszky Mihályné. Özvegy asszony volt s igen koros lehet már. Onnan gondolom ezt, mert Terézia leánya már 1805 körül férjhez ment Chernel Ferenczhez, pedig nem ez volt első gyereke. Ott vezette gazdaságát fiával, Barthodeiszky Pállal, a ki előkelő miveltségü férfiu volt, sokat utazott, sok nyelvet ismert s a páviai egyetemen hittanfolyamot is végzett.

Nagyon kedves katholikus család volt ez. Az agg urnő megkövetelte a plébánustól, hogy minden kolduló barátot, a mikor jön, hozzá vezessen el. Bőkezü volt a zárdák iránt s minden barát bő alamizsnával távozott tőle.

Igy került hozzá a tüzes barát is.

Fiatalsága, halvány arcza, nemes miveltsége, áhitatos beszéde által kedvessé lett az urnő előtt. De Pál ur előtt is. Gyakran heteket töltött az uri háznál. Különösen kedvelték azért is, hogy a magyar nyelv titkait a család körében is törekedett elsajátitani. A Rába-vidéki magyarság nyelve végtelen gazdag nyelvanyagban, közmondásokban, példabeszédekben, vidám fordulatokban egyaránt. Nagyon sokkal gazdagabb, mint bármely más magyar vidék nyelve. Okát alig tudnám megmondani. Gazdagsága az irodalom számára még nincs összegyüjtve.

A tüzes barát a Barthodeiszky-háznál sokat jegyezgetett. Nagyon örült ezen az urnő. Meg is igérte a barátnak, hogy primitiájának ünnepét ő fogja rendezni, ő viseli költségeit.

Igy is lett.

A primitia a katholikus egyházi rend tagjainak életében emlékezetes egyházi cselekmény. Mint pap és mint áldozó és áldó, ekkor jut az egyik szentség birtokába. A tüzes barát az 1834-ik év végén vagy az 1835-ik év elején tartotta Mihályiban ez ünnepet.

Nem tudom bizonyosan, hogy ezután két évig hol tartózkodott. A szerzet ama korbeli évkönyveiből megtudható. Ugy rémlik előttem, ugy hallottam Mihályiban, hogy a Mariano-Pratensis Conventusban, a mosonymegyei Boldogasszonyfalvai zárdában lett volna egy-két éven át. Ha csakugyan ott volt: 1835-ben és 1836-ban lehetett ott.

Az 1837-ik évben már mint szerzetes és hitszónok az alkantarai szent Péternek felajánlott pesti zárdában volt. E zárda a belvárosban, a Ferencziek-terén és a Kossuth Lajos-utczában van. Temploma a régi, de a zárda-épület csak harmincz év előtt épült. A régi zárda egyszerü kis emeletes ház volt nagy kerttel, melynek helyére időközben a Ferencziek uj zárdája, bazár-épülete és az egyetemi könyvtár palotája épült.

Itt volt a tüzes barát a régi egyszerü zárdában az 1838-ik év végeig. Itt érte őt a nagy árviz is. Szerzetes társai név nélkül élt s név nélkül elhalt barátok voltak.

Itt tünt fel mint hitszónok legelőször. Gyönyörü nyelven, erősen és tisztán csengő hangon, szentséges hévvel és buzgósággal, gyakran nagy szenvedélylyel tartotta beszédeit. Beszédei nem egyszerü hitviták, nem az egyházi szószék általános szólásai, nem a szent atyák ismeretes közmondásai voltak. Kora irodalmi magaslatain szárnyalt gondolkozása. Egy öreg szabómesterrel még találkoztam, a ki egy szónoklatát se mulasztotta el s a kinek az volt véleménye, hogy olyan nagy szónok se előtte, se utána nem volt a Ferencziek templomában.

Lehet, hogy igaza volt.

Hanem a tüzes barát vérének lázongása, szenvedélyes természetének zsarnoki önkénye s kedélyének szinte beteges izgalma itt már ismét elő-előtört. Szerzetének előljáróságával itt már esetenként meg-meghasonlott s forrongó eszméi s a serkedező cselekvési vágyak már alig tudtak a zárdának falai, feladatának korlátai s szerzetes állásának kötelességei között megmaradni.

Egykor keserü boszu töltötte el lelkét a nagy urak ellen s a végletekbe rohanó lélek kiterjesztette gyülöletét az egész nemesi osztály, sőt pillanatonként a magyar faj ellen is. Erre is van bizonyság irataiban. Betegsége, tanulmányai, a zárdának nyugalma s csöndje s a szentirásnak isteni tanai hosszu időn át elvonták lelkét a boszu és gyülölet emésztő érzeményeitől. De betegsége elmult. A szentirás tanai egyéniségét, a vad természetnek e sajátságos remekét végkép át nem idomithatták. Tanulmányai mind magasbra szárnyaltak a nélkül, hogy egyuttal az örökkévalóság törvényeinek mélyébe hatoltak volna. A zárdának nyugalma lassanként háborgó lelkének nyügévé és gunyjává vált. Harmincz éves életkorának minden testi és lelki izma feszülni kezdett. Az ellentétek, melyek vágyai és társadalmi állása, eszméi és szenvedélyei közt voltak, teljesen megalakultak lassanként s ugy látszott, nem lehet köztük béke és kiengesztelődés.

Pesten annyi könyvhöz juthatott, a mennyihez csak akart. A véletlen szeszélye Yung éjszakáit, Benthamot és Rottecket juttatá kezébe.

Yung éjszakáiban a világ nem egyéb, mint a siralom völgye. S még ez se nappal, hanem éjszaka. Dante pokla ez, de nem tűzzel, kínokkal és fogcsikorgatással, hanem a könyeknek örök hullatásával. Báró Eötvös is e könyvből merithette Karthauziájához a sötét eget, a bánatos lelket s a kiapadhatatlan könyeket. A vallás se deriti föl ez éjszakákat. Istennek igéi csak ugy világitanak be a sötétségbe, mint a csillagok, ha fekete felhők takarják el őket.

Bentham is homályos. Különösen homályos az olyan elme előtt, a ki a mindennapi élet ezer változatát nem közvetlenül szemléli s azokat minden nap át nem éli.