V.

(Bentham és Rotteck. – A szószék varázsa. – Az árviz. – A templom falai megrepedeznek. – Az angol szüzek kolostora.)

Bentham könyve egy bölcseleti rendszer, melynek tárgya a legnehezebb tárgy. Az állam és a társadalom erőviszonyai önmagukban s egymás ellen. Miként lehetne s kellene e viszonyokat a joggal szabályozni? Bölcseleti rendszer, melyet egészében se a tudomány, sem az államélet terén soha el nem fogadtak. Be sincs talán fejezve. Befejezését az alkotó halála meggátolta. Részeiből műegységet alkotni s ezt a világ rendjével összhangzásba hozni, mind máig senki se vállalkozott.

Mit csináljon ily művel a barát, kinek elméje sohase fárad el, de a titkok mélyéig se tud jutni?

Rotteck eszményi világtörténet. Korának bölcseleti felfogását keresi s találja meg háromezer évnek történelmi eseményeiben. S a jelen kor eszméit nem a multnak történetéből vonja le, hanem a multnak történetét is a jelen kor eszméi szerint alakitja át. Amaz eszmék szerint, melyeket a hegeli rendszer áramlatai vetettek fölszinre. Ellenkezik a mű egész iránya a római katholikus egyház sok százados szilárd felfogásával is. Vagy az egyik, vagy a másik iránt támad kétségünk, vagy mind a kettő iránt, ha igazán belemerülünk.

E műveket olvasgatta Gasparich s olvasgatta a nélkül, hogy a kellő ismeretekkel s előtanulmányokkal rendelkezett volna. S a nélkül, hogy a művekben tárgyalt eszméket a gyakorlati élet napfényes mezején a helyes birálat legjobb látó-távolából szemlélhette volna. Benthamot olvasá, holott egész életét a zárda falai közt töltötte s a társadalmat csak messze távolból ismerheté. S Rottecket buvárolta, holott neki egy szegény szerzetes gondolatköréből kitekinteni alig volt szabad és alig volt lehetséges.

S mindezen felül még a szószék titkos varázsló erejének is hatalmába került.

Sajátságos hatalom a szónoklat. Oly alkotmány ez, melyhez a tudomány, a szinpad, a költészet, az egyéniség és a véletlen adja az anyagot s a melyben mindez csodálatos vegyülékben van együtt s versenyez az egymás fölött való uraságért. E verseny, e soha el nem dönthető verseny az, mely a szószéknek titkát képezi s hatalmát alkotja.

A tudomány tulsulya értekezéssé, a szinpad tulsulya szinijátékká, a költészet tulsulya képzelődéssé, az egyéniség tulsulya társalgássá s a véletlen tulsulya adomázássá teszi a szónoklatot. Pedig a szónoklat egyik se és valamennyi. Kevesebb, mint akármelyik s több, mint mindegyik összevéve.

Gondolat, mely lángol; szenvedély, mely gondolkodik; egyéniség, mely eszmévé magasul; költészet az önérdek szolgálatában s önérdek, mely a világot öleli magához. Visszanéz a multra, előre tekint a jövőbe s szeme mégis mindig a jelenen függ. Ismeri a történetet, a tudomány érveit, az erények és bűnök vonzó erejét, a természet szépségeit s a vallásnak titkait és nagyon ismeri az emberek gyöngeségét. Ismeri és felhasználja mindezeket s ha szükség: el is használja. Eszközeiben nem válogat, vagyis mindig azokat választja, melyek a czélra biztosan vezetnek. Si nequit superos, Acheronta movebit. Ha a magasság nem elég, a poklot hivja segitségül. Az égben, a földön és a föld alatt levő hatalmak közt a legnagyobb hatalom, – ugy mondta Stephenson György. De csak akkor, ha sikert arat. Ha sikert nem arat: elveszett, eltünt, mintha soha nem is történt volna. Gúny vagy közöny és feledés moha nyomban eltemeti.

A szószék gyakran azt a hatást gyakorolja a szólóra, a melyet a mámoritó italok gyakorolnak. A szónok agyában a gondolat gondolatot kerget; eszmék gyulnak ki s tünnek el nagy hirtelen; képeket rajzol, miként az álom; költészetet teremt, mint az ifjuság s szenvedélyeket kelt, mint a gyülölet, szerelem, boszu, csatariadás, őrültség s vallási düh. Szerencsés ember, ki a szószéken komoly, nyugodt, a fontolgató értelemnek s teljes öntudatának ura. Még szerencsésebb, ki ezen felül ura önmagának, birtokosa az emberek és a világ titkainak s ki az önbizalom és önérzet rendithetlen alapjáról mosolyogva beszél a mindenséggel. Ez a vidám komolyság, melyet humornak nevez az irodalom.

A tüzes barát ama szónokok közé tartozott, kik elől, mihelyt a szószékre felállanak, elvesz a világ s kik akkor önnön létezésüket is elfelejtik. Azok közé, kiken az öntudatlanság mámorában vad gondolatok s lobogó szenvedélyek uralkodnak. Kik a szónoklat végével testben, lélekben kimerülve ugy érzik magukat, mintha mély, lázas álomból most ébredtek volna fel.

Férfias alakja, erőteljes hangja, eszméinek élénk csapongása, szokatlan bátorsága s merész gondolatai csakhamar ismeretessé tették Pesten. Beszédeinek meghallgatására, mint emlitettem már, özönlött a sokaság a Ferencziek templomába. E beszédeknek akkor nemcsak a fővárosban, hanem messze vidéken is nagy hirük volt.

Pesten találta őt az 1838-dik évi nagy árviz.

Az árviz leirása történetünk folyamával semmiképen össze nem függ. De én Gasparich életét a rendelkezésemre álló adatokból lehetőleg megismertetni akarom, tehát röviden az árvizet is érintenem kell, a mennyiben ez Gasparich életére s szerzetesi cselekményeire vonatkozik.

A tüzes barátot a nagy árviz, az elemeknek e romboló szeszélye rendkivüli izgalomba hozta. Azon a négy napon és négy éjszakán át, mig az ár folyton hullámzott s mig egyes városrészek viz alatt voltak, alig aludt valamit s igénytelen szükségleteiről alig volt képes gondoskodni.

Szerzetének temploma és zárdája szárazon maradt. A templom küszöbe majd két ölnyivel fekszik magasabban, mint a hogy a régi központi városház kapuküszöbe. A városház terén jégtáblákat himbált a szél által zaklatott mély áradat. A régi Kigyó-utcza végén, az ugynevezett Kigyó-patikánál szünt meg a viz. A Ferencziek kolostora körül egy kis keskeny szabad tér volt.

Tele a menekülők ezreivel.

A templom és a zárda a vész kezdetétől fogva menedéke volt azoknak, kiket tanyájukból a jeges áradat kiszoritott. Annyian menekültek oda, a mennyien a falak közt megférhettek.

Azt irja Gasparich:

– Telve volt a vész ideje alatt az egész templom. Földön és padok között helyezte el magát kiki. Itt volt ágyuk, itt a vizes ágynemü között sirtak a gyermekek, itt nyögtek a betegek.

Bár a kolostor szárazon volt, azért a föld meglágyulása s a viznek a csatornákon áthatolása mégis éreztette romboló hatását a szerzettel is. A templomnak sanctuariuma megrepedt s az egyik keresztoltár lesülyedt s derékben kettészakadt.

Rettenetes jelenet volt ez. Márczius 16-án történt nap közben, a mikor ébren volt mindenki. Zsufolva volt menekülő tömeggel a templom. Agg férfiak és asszonyok üldögéltek a falak tövében. Kisdedekkel tele voltak rakva a padok könyöklő deszkái. Álló ember alig kapott már helyet a padokban, a padok közti folyosókon, az oltárok mellett s a nagy oltár közelében. A tömeg lassu beszédének zugása betölté a boltozatok üregeit. Mindenki a maga inségét s menekülését emlegette s azokról beszélt, kik szerettei közül távol voltak, ide nem juthattak. Borzadva gondoltak az elmult napokra és éjszakákra s reszkettek a jövő napok rémségeitől.

Egyszer csak tömegekben hullott alá a vakolat a szentély boltozatáról s meredt szemekkel láthatták, a mint a falak hosszában és keresztben repedeznek.

A rémület orditásával ugrott föl mindenki a másik pillanatban s egymást tiporva és taszigálva menekült az ajtók felé. A nők és kisdedek sikoltása s a halálra rémültek jajgatása töltötte be a szentegyházat. Ha össze nem omlik is az épület, száz halált okoz a gyöngéket elgázoló rémület.

A tüzes barát nem vesztette el lelkét. A szószék mellett állt, nyomban felfutott a szószékre s dörgő hangon szólt a holtra ijedt sokasághoz.

– Emberek! Boldogtalan hiveim! Ide nézzetek! Az erős isten van itt fölöttem és körülöttem. Ha sujtani akar: engem sujt s nem titeket. Én pedig itt maradok s a hajam szála se görbül meg. A ti végzetetek az enyém. Az én végzetem pedig nem ma s nem most következik el. Boruljatok térdre!

Hangja, mint a harangszó betöltötte a boltozatok üregeit. Egy pillanatra mindenki megállt, elhallgatott és feléje nézett. Sötét szőrcsuhájára s fényes arczára oda villant egy napsugár. A rémült szivekbe visszatért a nyugalom s térdre borulva mormogták a tüzes barát imádságát.

A szerviták templomában semmi kár nem esett, valamint a Teréz- és Lipót-városi templomokban is kevés. A Bel-városi plébánia temploma, valamint a Józsefvárosé is sokat szenvedett. A Ferencz-városiban három oltár dőlt le, köztük a főoltár is összeroskadt. Legtöbbet szenvedett az Angol-kisasszonyok zárdája és temploma. Itt akkora volt az áradat, hogy az első emeletből egyenesen be lehetett az ablakon át a mentő csónakba lépni.

Gasparich valamennyi közt ezt fájlalta legjobban. Itt kis lánykák tanultak. Végtelenül szerette a kis gyermekeket s alig volt nagyobb gyönyörüsége, mint az, melyet akkor érzett, a mikor kis gyermekek közt lehetett. A kisdedek ártatlan csevegései közben érezte magát igazán embernek s a világ gyermekének. Ezek között elfelejtkezett komor eszméiről, valósithatlan ábrándjairól s a zárdáról, melyet gyakran ugy tekintett, mint sorsának igazságtalan vaskényszerét. Mint börtönt, melyből csak fölfelé meg lefelé van szabadulás. Az égbe és a sirba. S kisdedek közt lenni sehol se volt alkalma, csak az angol szüzek zárdájában. Ide járt misézni és szónokolni.

Az Angol-kisasszonyok zárdája hónapokon át lakhatatlan lett. Hónapokig kellett nélkülöznie a kisdedek társaságát. Szomoru hiányt érzett e miatt a napok folyásában.

– Mennyire emelkedett lelkem – igy szól egyházi beszédében – midőn gyakran hallám itt az Angol-kisasszonyok szorgalmas gondja alatt növekedő kisded ártatlanságot utánunk dadogva az urhoz imádkozni! És most mély csendet tapasztalok a szent romok közt uralkodni!

Általában a templomok pusztulása mélyen hatott lelkére. Egyházi szónoklataiban, melyekhez a tárgyat a pusztitó vész alkalmából vette, legszebb részek azok, a melyekben a templomok pusztulása miatt panaszkodik.

– Uram! – igy sóhajt fel egy helyütt. – Uram! hatalmas és igaz vagy, imádom szentségedet. De miért zárod ki buzgalmunkat azon helyeidről is, melyekben hozzád fel szoktuk sirni kérelmeinket, kizokogni panaszainkat s megnyugtatni zajgó sziveinket?

A vész márczius 14-től 17-ikéig tartott.

Ez egész idő alatt naponként kijárt a zárdából menteni, segiteni, vigasztalni a szerencsétleneket. Gyakran találkozott az emberszeretet és áldozatkészség nemes hőseivel, a kiknek nevét az utókor emlékezetére e napok története megörökitette. Nem emlitem e neveket, ismeri ezeket a hazában mindenki.

Gasparich a maga jegyzeteiben különösen fölemlit három nevet. Ők mindenütt s mind végig ott voltak, a hol a vész legnagyobb s a segély szüksége legégetőbb volt. Kiemeli Földváry Ferencz királyi tanácsost s a királyi tábla biráját s nejét báró Baldacci Francziskát, továbbá Messkó Johanna urnőt s Andrássy József helytartótanácsost. Amaz idők évkönyve ezeket kevésbbé emlegeté. A hol ezek osztották a segély és könyörület áldásait, ugy látszik, a tüzes barát ott részesitette a szerencsétleneket leggyakrabban a lelki vigasztalás jótéteményeiben.

Valóban mélyen meghatók a beszédek, melyeket a hivek lelkeihez és az imák, melyeket az egek urához bocsátott e napokban a tüzes barát.