III.

(A számtartó ismerte Hencseyt. – A zalamegyei pártok. – A kis Hencsey sir. – Felszabadul és vándorutra megy. – A zalai nép hitbuzgósága. – Hencsey Pestre ér. – Denkellel megismerkedik.)

Az öreg számtartó sok lovagias kalandnak volt tervezője, végrehajtója s központja. Ifju korában Veszprém vármegyében, ha szavaira jól emlékszem, Ajkán is lakott. Legnagyobb és legszomorubb kalandja itt történt. Ő és egyik legjobb barátja egy nőbe voltak szerelmesek. A nő egyiket se tünteté ki határozottan. Mind a két ifju lelkén Kisfaludy regeköltészetének hatalma uralkodott. Mind a két ifju azt hitte, hogy e nő nélkül élni nem képes. A sors döntött köztük. Hosszu viták után egy éjjel együtt kimentek a rengeteg Bakonynak egyik szakadékos völgyodujába. Ő visszajött reggelre, de barátját azóta sohase látta senki. Megkérte a lány kezét s a lány meg is igérte, de az esküvő napját akkorra halasztotta, a mikor az eltünt jó barát elő fog jönni. Ez történt 1820 körül. Vőlegény és menyasszony régóta porlanak már, de az esküvő napja máig se következett be. A jó öreg számtartó azzal végezte a történet elbeszélését, hogy arról a vidékről ő is elszármazott s Ajkát azóta nem is látta többé soha.

Sok érdekes dolgot tudnék az öreg számtartóról beszélni, de ő nem volt nazarénus, kalandjai korrajzom keretébe nem valók. Fia is élhet még, noha már agg korban s a kalandok hősei közül is lehetnek még életben.

A számtartó jól ismerte az öreg Hencseyt. Igricze alig négy kilométernyire van Szent-Péter-Urtól, de Pacsa sincs messze. Szent-Péter-Urban kis nemesség lakik. Ez a nemesség a nagy alkotmányi harczokban a két nagy párt örökös ostroma alatt állott. Igriczén akkor Rumy Károly lakott, az udvari párt egyik megyei főembere, ő a szent-péter-uriakat sehogy se akarta befolyása alól kiereszteni. De Csány is közel fekszik, a hol a későbbi nagy vértanu Csányi László lakott s ő is kezét tartotta a közeli szomszédságban lakó nemességen. Az öreg számtartó Csányi bizalmasa volt s gyakran megfordult Szent-Péter-Urban a nemzeti szabadelvü párt érdekében. A két párt engesztelhetlen haraggal nézett egymással farkasszemet. Zalában a pártok neve nem is az volt, a mi szerte másutt az országban. Másutt udvari, konzervativ, csökönyös vagy pecsovics volt az egyik párt neve s haladó, nemzeti, szabadelvü a másik párté. Zalában az egyik Legénypárt volt, a másik Atyafipárt. Csak 1843 óta nevezték az egyiket Forintos-pártnak, a másikat Deák-pártnak.

Az öreg számtartó kedvelte a falu kovácsát Hencseyt. Gyakran találkozott vele vadászatok alkalmával is. Néhányszor ott találta a szénégetőn s órákig elbeszélgetett vele. Tőle tudom azt, a mit Hencsey Lajos gyerekkoráról tudok.

A kis Lajost a plébános ur is tanitotta irásra, olvasásra s egyéb elemi ismeretekre. Szelid kedélye, eleven tanulékonysága kedvessé tették még a plébános ur előtt is. Nagy kitüntetés volt ez akkor a falusi gyerekek közt.

Később a gyermek valahogy hozzájutott a szentiráshoz. Valaki oda adta neki az uj szövetségi szent könyveket. Szinte gyanakszom, az öreg számtartótól került oda ez a könyv. Ő volt egyedül kálvinista a vidéken. Katholikus falusi népnél nem igen szokott lenni biblia.

A gyermek örömét le nem irhatja senki. Minden szabad idejét az olvasásnak szentelte. Lelkének egész erejével csüngött a szentirás szavain és csodálatos történetein. Ama kisdedek közé élte magát, kikről azt mondotta az üdvözitő: övék a mennyeknek országa.

Megható eset történt egy éjszakán.

Anyja, az öreg Hencseyné, egykor nagy beteg volt. Egy szobában háltak apa, anya s a gyermekek. A kis Lajos gyerek felébredt, hallotta anyja nyögését és jajgatását s hangosan el kezdett zokogni.

Fölébredt erre az öreg kovács is s haragra lobbant, hogy ily kamasz fiu még sirni is tud, mikor senki se bántja. Rárivallt:

– Mi bajod, miért sirsz?

A gyermek züpögve felelte:

– Azért sirok, hogy Krisztust a zsidók keresztre feszitették.

Az apa még mérgesebb lett. Megbolondult ez a kölyök. Még haragosabban szólt hozzá:

– Mi közöd neked ehhez?

A gyermek szeliden felelt:

– Ha Krisztus urunk most is élne, elmennék hozzá és megkérném, hogy édes anyámat gyógyitsa meg, hiszen a Kananeabeli asszonynak leányát is meggyógyitotta.

Az öreg kovács elhallgatott. De másnap mégis azt mondotta a fiunak:

– Fiam, téged az isten nem teremtett kovácsnak, légy te lakatos, a napokban beviszlek Keszthelyre.

Ekkor lehetett Lajos 15–16 éves.

Az öreg kovács megtartotta szavát. Valószinüleg azt hitte, hogy fia nagyon gyenge szivü, mint tul a Dunán a pulyákat és gyámoltalanokat szokják tisztességesen nevezni; gyenge szivü ember pedig fakó szekeret vasalni, rossz lovat patkolni és a mesterséggel járó egyéb goromba munkát teljesiteni nem való. Meglehet, a czéh tekintélyét is féltette a jámbor lelkü gyerektől.

Hencsey tehát ezentul a lakatos mesterséget tanulta. Megtanulta ezt is s meglehetős ügyességet szerzett tüz, kalapács és ráspoly körül. Ezután csakhamar felszabadult s szabadulóját az öreg kovács nagy ünnepélyességgel tartotta meg.

Következett a vándorlás ideje.

Kevés kis ruháját batyuba kötötték; apjától, anyjától sirva elbucsuzott, testvéröcscsét Imrét szorgalomra, kegyes életre intette s azzal neki indult az országnak s elkezdé a nagyvilágot megismerni.

Vasut nem volt akkor. Pénze kevés; kocsira, lóra ugy se tellett volna, de meg a vándorló legénynek gyalogszerrel illik az utakat járni. Ment hát gyalog.

Szándéka volt Pestre menni. De mielőtt ide ért volna, Veszprémben és Fehérváron megállapodott kevés ideig. Veszprémben alig volt pár hétig, alig keresett pár forintot, de Fehérváron néhány hónapot töltött munkában. Kinek műhelyében dolgozott: nem tudom.

Itt is, mint mindenütt, hol hosszabb ideig tartózkodott, szorgalmasan eljárt a templomba. A szertartások titkai, a zenének és ékes beszédeknek gyönyörei eltölték lelkét. Valószinüleg ekkor még alig gondolt arra, hogy ő egykor, szük körben ugyan, de erős elszántsággal, meg fogja a fennálló egyházak erős hitalapjait rengetni.

Vallásos lélek volt már ekkor is. De a hitben még talán nem buzgóbb, mint vidékének és környezetének buzgóbb hivői.

Nem ismerek vidéket és népet az országban, mely hitében buzgóbb volna, mint az ugynevezett belső Zala. A római egyház hive a nép, kevés zsidóval keverve. Protestánsok nem laknak e vidéken. Csak a magasabb miveltségü emberek ismerik ezt az egyházat. A nép csak a római katholikust tartja keresztyénnek. Minden más vallás pogány vallás ő előtte. Nem gyülölségből hiszi és mondja ezt, hiszen a gyülölködésre nincs is alkalma s jámbor papjai közt is alig akad, a ki izgatná. Hanem hát igy nevelődött kis gyerek korától fogva mindenki.

Kegyes, áhitatos, templomba és búcsukra járó nép ez. Szent-Péter-Ur közelében ott van Zala-Apáti, Magyarországon a legrégibb keresztyén egyház, melyet már a honfoglaló Árpád hadai is e vidéken találtak. – Ott van a közeli szomszédságban Búcsu-Szent-László, ferenczi barátok zárdájával. Jeles búcsujáró hely. Van egy kutja, melyet szent kutnak nevez a nép s melynek vizéről azt hiszi, hogy az minden betegséget gyógyit. Magam is voltam ott 1855-ben egy búcsujáró napon. Oly vidéken születtem s növekedtem, a hol csak Kálvin magyar hivei laknak. S hozzá pápai diák voltam; búcsut, búcsujárást soha nem láttam, tehát látni akartam itt. Elnéztem az oda sereglő áhitatos népet reggeltől estig. A templomban, a templom körül, a kut mellékén, a mint térdelt, imádkozott, könyezett, fogadta a barátok áldását s imádkozott buzgón a szüz anyához s keresztre feszitett szent fiához. Férfiak és asszonyok, öregek és fiatalok egyiránt. Szegények és jobb móduak vegyesen.

Meghatott ez a tünemény.

Van valami az egyszerü ember mélységes hitében, a mi fenségesebb a költészetnél, hatalmasabb a zenénél s ragyogóbb, mint az épitészet remekei. Még a hazának szentséges szerelme se tud oly mélyen hatni a szivek rejtekeibe, mint a hit. Valami megnyugtató, kiengesztelő, megenyhitő erő ez, a melyet igazán nevezhetünk áldásnak és üdvösségnek.

Ily nép közt nevelődött Hencsey Lajos.

Különösen szeretett Fehérváron a szent-ferenczrendi szerzet templomába járni. Midőn később már állandóan Pesten tartózkodott, de utjártában Fehérváron keresztül ment, soha el nem mulasztotta e templomot meglátogatni.

Erre egyébiránt más oka is volt. Pesten egy könyv jutott kezébe, melynek czime volt: »Az ut, igazság és élet, vagyis a Megváltó szelid lelke szeretetben és igazságban«. E munka 1839-ben jelent meg Pesten, Beimel nyomdájában. Szerzője egy ferenczrendi szerzetes: Gasparich Kilit atya volt.

E munkát Hencsey csaknem annyira kedvelte, mint a szentirást. A szentirás mellett ez volt neki mindennapi olvasmánya. S lelkében a szerző iránt a tisztelet és vonzalom élénk érzete sarjadzott föl.

Csodálatosak a végzet titkos utai.

Egy szegény barát vallásos könyvet ir, – egy igénytelen lakatoslegény ezt véletlenül elolvassa, a két ember érintkezik egymással s a lakatosból vallásalapitó s a barátból szabadságharczunk egyik névtelen hőse s egyik dicső vértanuja lesz. És Gasparichot saját vérének lángolása mellett a lakatoslegény példája tette hőssé és vértanuvá.

De ne előzzük meg a történetet.

Gasparich 1841-ben lett Fehérváron hitszónokká s ez időtől kezdve egygyel több oka volt Hencseynek a ferenczrendiek templomát el nem mulasztani, valahányszor Fehérváron keresztül ment.

Pestre 1839-ik évi augusztus vagy szeptember hóban jött véglegesen. A lakatoslegények szállóján alig volt pár napig, alig jelentkezett a czéhmesternél, csakhamar munkát kapott. Pecznik János lakatosmesternél állott műhelybe, kinek lakása és műhelye akkor a Kerepesi-úton 5-ik szám alatt volt. A ház ma már nem áll fönn.

Történetünk szinhelye ettől kezdve leginkább Pest és Buda. Az uj felekezet itt szerzé az első hiveket, itt alapitá az első gyülekezetet.

A hiveket név szerint fogom megnevezni; néhánynak utcza és házszám szerint is tudom akkori lakását, – de őket és utódaikat fölkeresni nem voltam képes, mert én a régi Pestet egyáltalán nem ismerem s az ujat is csak kevéssé. Utczák a nevet, házak a számot azóta sokszor változtatták és a lakók még többször változának. S ha valakit, ki a város multjában s jelenében jártasabb, érdekel a felekezet s a benne és általa szereplők élete: ám vegyen fáradságot magának s a szereplők közül keresse föl azokat, a kik még, vagy a kiknek utódjaik még föltalálhatók. Sok homályra világ derülhet és az eseményeknek sok fontos részlete jöhet köztudomásra.

Kevés sikerrel biztat a fáradság. Hatvan év elmult azóta s a kis városból világváros lett azóta.

Pecznik János műhelyében dolgozott Denkel János is. Hencsey és Denkel itt találkoztak s itt ismerkedtek meg egymással. Ismeretségük csakhamar bizalmassá, viszonyuk lelkes barátsággá vált. Több is lett, mint barátság. Közös czél és a lelkületükben mélyen gyökeredzett közös hivatás érzete feloldhatatlanul kötötte őket egymáshoz.

Denkel kezdetben csak külföldi élményeinek elbeszélésével mulattatta Hencseyt, de az uj hit ügyét nem merészelte rögtön előhozni. Környezetében, az egész nagy városban, sőt az egész országban is egyedül önmaga volt az uj hitnek vallója; – bátorság kellett annak kimondásához s még nagyobb bátorság a hitnek terjesztéséhez.

Nem az élet s nem a halál bátorsága; – hiszen erre minden hős lélek egyszerüen el van szánva. Hanem az a bátorság, mely szembeszáll gunynyal, üldözéssel, kaczajjal, megvetéssel és utczasárral. Mely készen van arra, hogy ébren és álmai közt, családja és ismerősei társaságában is örökké zaklassák s lelkének csak akkor legyen nyugalma, mikor sötét zugban félrevonulva, istenéhez fohászkodik.

E bátorságnak nem nagy foka volt meg Denkelben, az uj tanitóban.

E bátorságra azonban Hencseyvel szemközt nem volt nagy szükség. Mihelyt ismeretségük bizalmassá vált, Hencsey maga átvitte a beszédet vallásos dolgokra. Örömmel emlékezett szentirási olvasmányairól, éles észrevételeket tett a vallásos romlottságról s gondolatainak feltárásában mindennap közlékenyebb lőn.

Denkel végre elhatározta a szent dolgok közlését s Hencseynek a nagy titokba beavatását.