IV.

(Denkel beavatja Hencseyt. – A szent csók. – A kézműves legények szombatja és vasárnapja hajdan. – A szálló. – A nazarénusok óvatossága.)

Az 1839-ik év november havának 20-án havas, fergeteges idő volt, kimenni s az utczákon járkálni alig lehetett kedve valakinek. A napi és esti munka bevégezte után Denkel és Hencsey egyedül maradtak a műhelyben. A szerszámot helyre rakták; az üllőkön, ráspolyozó padokon s a padlón levő szemetet, vasszilánkot, ráspolyport egy sarokba összesöpörgették; kezüket, arczukat megmosták; a kohó tüzét eligazitották, befödték s nehéz bőrkötényüket letették. S homályos faggyugyertyájuk fényénél elkezdtek beszélgetni. Lelkük ábrándjait cserélték ki.

Denkel előadta az uj tudományt. Elbeszélte, miként vándorolt Kropacsekkel Bécsbe és onnan Svájczba; miként ismerkedett meg az uj felekezet tagjaival, az uj hit tételeivel s ennek svájczi apostolával, Fröhlichhel. Közölte Hencseyvel a feladatot, melyet magára vállalt, melynek teljesitését Hencseyvel kisérli meg s melynek sikere kétséges. Attól függ ez a siker: lesz-e igaz és lesz-e szent ember elegendő, ki számot vetvén önmagával és a világgal és a világnak minden bünével és nyomoruságával, magát a szent és kegyes életre elhatározza s készen áll a megváltót követni életben és halálban és földi szenvedésekben és a tulvilág elmulhatatlan örömeiben.

Mert az igazságnak szenvedés az ára.

És a ki magát istennek és önnön keble sugalmainak szolgálatára felajánlja: legyen készen arra, hogy ő a világot és a világ őtet el fogja taszitani magától s az a küzdelem, mely köztük bekövetkezik, a siron innen a világnak győzedelmével, de túl a siron a jobb lelkek diadalával fog bevégződni. Oh, de a diadal sok könybe, sok fájdalomba s az örömre szánt hosszu életről való végleges lemondásba fog kerülni. Az élet megmaradhat hosszúnak, de gyönyörüségei nem lesznek vagy csak ritkán és rövidek lesznek.

Igy beszélt Denkel. Mintha pap lett volna, mintha szentegyház szószékéről beszélt volna.

Minden e korbeli nazarénus kifogyhatatlan a kegyes elmélkedésben s a szentirás idézeteiben. Mintha valami jámbor hivalkodás ösztönözné őket minden szavukat szentirásbeli szóhoz kötni s ezzel a szent könyvekben való jártasságukat bizonyitani. Még egymáshoz intézett leveleik is telvék kegyes oktatásokkal, idézetekkel, szent példák magyarázatával s buzditásokkal és vigasztalásokkal.

A magasabb tudományos miveltségü s bölcselkedő elme gyermekesnek találja e gondolkodást, mely tele van homálylyal és bánattal. A ledér, léha és anyagias lelkek kinevetik a hitbeli ábrándokat vagy eszelősöknek tartják az ábrándozókat. S ilyen a nagy tömeg s kivált a nagyvárosi tömeg.

Hencsey lelke azonban készen volt már ez ábrándokra. Most kezdett tisztán látni, mint ő hitte s később hirdette is.

Az eszméket, melyek eddig nyomtalanúl suhantak át lelkén, mint a szellőfuvalom, most kezdi megérteni igazán. Jézus iránti végtelen szerelme s mélyen érző szivének magas vágyai most kezdtek határozott alakot ölteni. Észrevette most már a világot, a mint szeretetlenségével, és a társadalmat, a mint könyörtelen anyagiságával már-már agyonnyomja a szellemet. Kezdte látni az igazságot kényszerforgalomban s rendszabályok közé besajtolva, a bünöket pedig szabadon játszadozva. És kezdte látni, hogy Jézusnak tudományát, a vallásnak gyógyitó erejét mértékkel mérik, mint a hogy a vásári czikket s minden mértéknek megvan a maga ára. Kis pénz és nagy pénz, test szerint való gyönyörüség és világi javak sokasága.

Mindez szemébe tünt és föltámadt kebelében a fájdalom, mely többé el sem hagyja soha. Áthatotta lelkét a nagy gondolat: lerázni a világ nyomasztó sulyát és elmenekülni oda, a hol megkönnyül a lélek és elvezetni mindenkit oda, a hol az ő nézete szerint a Megváltó tudományának tiszta forrása csörgedez.

Hencsey alig mult ekkor még husz éves és ifju lelkének egész erejét elhatározta e gondolatnak áldozni fel. Szük és füstboritotta műhelyében ugy érezte magát, mintha szentegyházban, istennek oltára előtt állana. Künn a vihar zugott, szélvész csapkodá a műhely ablaktábláit, bent homályosan pislogott a faggyugyertya serczegő lángja s a kohónak haldokló szikrái villantak egyet néha-néha. A két ifju némán nézte egymást s némán küzködött tolongó érzelmeivel.

Azt irja e jelenetről Hencsey:

»Az én szerelmes Atyám erőtlennek alkotott engemet. A mint az én atyámfia Denkel János felvilágositá az én háborgó lelkemet, elakadt az én nyelvem és erőt vett rajtam a némaság. Szomoru lett az én lelkem és szemeimre könycseppek borultak. Oda mentem az én atyámfiához és nyakába borultam és őtet megcsókoltam és ő is megcsókolt engemet. Azután erősnek éreztem magamat.«

E csókkal jutott be Hencsey 1839 november 20-án a megtérők gyülekezetébe. E csók történeti jelenség e kis felekezet életében. A mint Hencsey később megkeresztelkedett és a téritő, az apostol szerepét magára öltötte, minden uj hivőt e csókkal avatott fel. Elmaradhatatlan szertartássá tette az üdvözlő-csókot az uj felavatásoknál és midőn hiveihez később buzditó és bátoritó leveleket irt, leveleit is mindig ezzel végezé: »üdvözöllek ama szent csókkal.«

Egyébként is ős keresztyén szokás ez. A vétkező nő sürü könyhullatással csókolgatta Jézus lábait. Judás csókkal árulta el Jézust. Mindakét jelenet azt bizonyitja, hogy a csók szokásban volt már Jézus környezetében is. Pál apostol egyenesen utasitja a hivőket: köszöntsétek egymást szent csókkal. Péter apostol szintén erre int: köszöntsétek egymást szeretetből való csókolással. A katholikus egyház is alkalmazza a szent csókot bizonyos ünnepségek közt. Régebben a halálra itéltet is utolsó csókkal adták át a kivégzés helyén a bakónak. A rokoni és baráti csók Magyarországon is általános szokás utrakeléskor, hosszu távollét után vagy ritka találkozás alkalmával. Férfiak, nők egyaránt gyakorolják. A nők inkább, mint a férfiak. Ma azonban mégis csökkenőben van már ez a szokás. Utóbb Fröhlich is Hencsey példáját követte Magyarországba küldött leveleiben. Kovács Józsefhez latinul irt leveleit mindig ezzel végzé 1844-től kezdve: Accipe osculum sanctum a fratre tuo. Magyarul: fogadd a szent csókot atyádfiától.

Hencsey ezentul nem habozott. A czél tisztán állott előtte, az irányt magának határozottan kijelölé s lelkének erejét napról-napra fokozá nem a tudomány, nem a lángelme, nem a társak baráti részvéte és buzgósága, – hiszen társa Denkel Jánoson kivül még nem is volt, – hanem fokozá egyedül a nagy és szent hivatásnak eleven és mélységes érzete.

De fokozta a szentirás is.

A mily gyorsan a napok és éjszakák következtek egymásra: oly gyorsan és olyan hévvel fogott a szentirás tanulmányozásához.

Az iparoslegények szombaton szokták megkapni heti bérüket. A heti munkabér vagy szakmányos hetibér volt, vagy darab szerint való hetibér. Szűcsök, csizmadiák, magyar szabók, esztergályosok, késesek, bádogosok s egyéb kézművesek és sokan: az egy mértékben s egyféle módon készült iparmű után darabszámra fizették a legényeket. A ki többet tudott vagy többet akart dolgozni: az többet keresett s nagyobb hetibért kapott. A lakatos mesterségben nem volt szokás s nem is igen volt lehetséges a darabszám szerint való hetibér. Hiszen megrendeléseknél csaknem minden műdarab, minden kulcs, minden závár más meg más volt. Pecznik János, ha vidáman ment a mesterség, a szálláson, élelmezésen és mosáson felül hetenként tizenkét forintot fizetett Hencseynek váltó pénzben. A mai pénzérték szerint ez tiz korona és nyolcz fillér.

Szombaton este a legények el szoktak menni borozni vagy sörözni a kocsmába. Minden számosabb tagu, nagyobb iparágnak volt a vándorló-legények s a műhely nélküliek, az ugynevezett faczér legények számára szállója, melyet a nyugati népek nyelvén nálunk is herbergnek neveztek. A czéhbeli mesterek és a legények tartották ezt fenn hetibérük kis részéből. A messze utról jött, pénzéből kifogyott s műhelybe még el nem jutott vándorló legény itt nappali és éjjeli tanyát s egy kis ellátást s némi hitelt is kapott, ha vándorló-könyve rendben volt. A czéhek atyamesterei szokták itt a rendet föntartani, nagy ritkán ellátogatott ide a czéhmester is a maga nagy tekintélyével. Az ilyen szállók közelében szokott lenni egy-egy kocsma, a hol rendszerint a szálló kézművesei, mesterek és legények rendes, sőt törzsvendégek szoktak lenni. A mesterek hétköznapokon is, a legények azonban csak szombaton este és ünnepnapon.

Nagyobb városba az ország minden részéből, sőt idegen országokból is szoktak jönni vándorló legények. Pest már elég nagy város volt hatvan év előtt is arra, hogy lakatos-szállója népes legyen. A sok messze földről jövő legény hozta a sok ujságot szakmabeli tudományából is, de a népek és fejedelmek életéből is. Németek, lengyelek, csehek, olaszok rendesen voltak a pesti nagyobb szállókon. Sok tudást lehetett a szállókon a nyelvekből is gyüjteni. Hencsey is legénytársain és mesterein kivül itt sajátitotta el annyira-mennyire a német nyelvet. Szülőföldjén senki se tudott németül beszélni, csak néhány zsidó. A német nyelvet ott ma is zsidó-nyelvnek mondják s annak hiszik is.

Vasárnapon és ünnepnapon délelőtt, sok helyütt még délután is templomba kellett menni a kézműiparos legénynek s ott az isteni tiszteleten végig jelen lenni. Erre föl kellett öltenie ünneplő ruháját, melyet rendesen uj ruhának neveztek, akár uj volt, akár avult. A ruha szine fekete vagy sötétkék vagy sötétbarna volt s ékszer rajta nem lehetett. Csak a molnárlegények viselhettek galambszürke posztó-ruhát vagy világoskéket.

Mindezekre nézve a czéh szabályai s az atyamesterek szigoru törvényt tartottak.

Hencsey szorgalmasan eljárt az isteni tiszteletekre, de kocsmába és lányos házakhoz sohase ment. Vidám pajtásai sohase tudták erre rábirni. Templom után haza ment műhelyébe s bele merült a szentirásba.

Az üdvözitőnek rövid, de dicső földi pályája, beszédeinek hasonlithatatlan bája és szenvedéseinek folyton megujuló emlékezete mélyen hatották át lelkületét. Ébren és álmai közt a szentirással foglalkozott s az egyszerü iparos legényben, kinek lelkét világi tudomány be nem tölté, csaknem rajongássá vált a hittéritői vágy. Lassanként elveszté szemei elől a földet, a zsibongó várost, az örök harczban élő társadalmat; vagyoni vágy, ifjui vér pezsgése, női szivvel való ismerkedés óhajtása lassanként elhervadtak lelkében: – csak egy világot ismert, a hitnek világát és csak egy tudományt, mely Jézusról és az ő tanitványainak bujdosásairól szólott.

Mindenek előtt legfőbb vágya volt a keresztségben részesülni. A hitvallásról szóló könyvében a keresztséget a választottak szentségének nevezi. Mig ezt meg nem nyerheté, mig a szentek gyülekezetébe végleg be nem léphetett, addig se jogot, se hatalmat nem érzett magában a téritésre.

Mindenki tudja, hogy a nazarénusok a gyermekek keresztségét érvénytelennek, semmisnek tekintik. Ők csak a felnőtteket keresztelik meg és csak akkor, a mikor hitüket megvallani készek is, képesek is.

De a keresztelkedésre való ajánlkozás nekik nem elegendő arra, hogy valakit megkereszteljenek. Mindenek előtt válogatást tesznek az emberekben s olyanokat, kiknek gondolkozásuk, életmódjuk, családi és társadalmi viszonyaik előttük ismeretlenek, egyáltalán nem tartanak arra méltóknak, hogy őket a megtérők gyülekezetébe befogadják.

Ez nem azt teszi, hogy ők azokat, kik valamely gonosz cselekedetet követtek el, ne vennék föl vagy ha már tagjai a gyülekezetnek, kizárnák a gyülekezetből. Hanem hát ők maguk között följebbvalót e világ szerint nem ismernek s papi és világi hatóságot meg nem türnek. Ők a társadalomnak rang, miveltség, vagyon és foglalkozás szerint való osztályozását se fogadják el. Alaphitük az egyenlőség. Minden óvatossággal élnek tehát arra nézve, hogy közöttük az egyenlőséget és testvéri viszonyt semmi meg ne zavarja s azt hiszik, e czéljukat leginkább ugy érik el, hogy a mint maguk között életmódban és gondolkozásban figyelmesen alkalmazkodnak egymáshoz, mindazokat, a kik közéjük akarnak lépni, ez alkalmazkodásra teljesen be kell előbb gyakorolniok.

Első foka a belépésnek megtérni. Hencsey ugy irja hitvalló könyvében: »a megtéréshez jönni«. Ez nem egyéb, mint ajánlkozás a keresztségre s a szent gyülekezetbeli tagságra.