IV.

(Hencsey levélben bucsuzik Kovácséktól. – Bécsbe ér és műhelybe áll. – Bámer levele. – A lánczhid alapkövének letétele.)

Levele jun. 21-én kelt Szent-Péter-Urban és igy szól:

– Kedves atyámfia, tudtodra kivánom adni, hogy az én kivánságom annyira beteljesedik, hogy szivem hálaadásra gerjed isten előtt. Hozzád ma át nem mehettem és nem is mehetek; ezt eléggé fájlalom, de tudja az isten, hogy én titeket szeretlek. Nem kell nektek elszomorodni, sőt inkább az istennek kötelesek vagytok ti is hálát adni.

– Örüljetek a ti szivetekben, hogy az isten utat nyitott nekem ama messze földön lakó atyafiaknak meglátogatására s kérlek inkább, hogy valamint én érettetek imádságomban naponként isten előtt megjelenek, ugy ti se felejtkezzetek el érettem imádkozni, hogy legyen az én utam szerencsés, mely ha isten segitségével végbe mehet és egészségesen hozzátok visszatérhetek, hiszem, hogy az Ur Jézus Krisztus által ez nektek örömötökre válik.

– Csak arra intlek benneteket, hogy jól vigyázzatok s a hitben, melyet Isten szivetekben feltámasztott, megmaradjatok s azon hit is bennetek megmaradjon. Az Ur Jézus évangyéliumának követésétől semmiféle nyomoruságban és szenvedésekben el ne álljatok. Ez legyen élteteknek utolsó órájáig a ti zászlótok, mely zászló, mondom néktek, bevezet az Isten országába.

– Kis gyermekeidet pedig, a mint mondottam, el ne hanyagold, hanem tanitsd őket szorgalmasan, hogy ne nőjjenek föl bután, hanem Isten-félelemmel, mely a bölcseségnek kutfeje. Ezek után maradok az Ur Jézus Krisztusban atyátokfia.

Ki az idegentől e szavakkal vált el, minő megható lehetett annak bucsuja az öreg jó szülőktől. Az a bucsu, mely köztük az utolsó találkozás volt.

Utazásuk gyalogszerrel történt, a hogy illett s a hogy szokásos volt. Batyujokat is maguk hurczolták.

Pénze meglehetősen volt, már tudniillik az ő szerény igényeihez s szokott pénzviszonyaihoz képest. Kovácstól öt forintot, Ferencz bátyjától három forintot s anyjától is néhány forintot kapott az akkor divatozó ezüst huszasokban. Imre öcscse is el volt látva eléggé.

Utazásuk öt napig tartott s junius 27-én szerencsésen Bécsbe érkeztek, hol a szállón azonnal bejegyeztették magukat. Julius elsejére már mind a kettőnek volt műhelye, a hol munkába állhatott.

Béla József csak julius 4-én ért Bécsbe. Ő Liptóvármegyéből jött, utjába esett Pozsony, ott Likhardust és Rajkit fölkereste s velük eltöltött egy napot. Valószinü, hogy Ihász Gyurihoz is átrándult, ki akkor Sopronban tartózkodott. Erre is kellett két-három nap.

Első levele Bécsből igy szól Kovácsékhoz.

– Örvendek szivemben és hálát adok az istennek, hogy megengedte érnem azt az órát, melyben tudósithatlak titeket, hol és mikéntlétünkről. – Midőn ide ért József atyánkfia, – Béla Józsefet érti, – elébe terjesztettem a ti hozzánk való szerelmeteket és a ti bőséges alamizsnálkodástokat. Hálákat adott az Istennek, hogy a ti sziveteket azon jóságos cselekedetekre gerjesztette, melyekhez hasonlókat olvasunk a szentirásban a régi atyafiakról. Erre tovább is ébresztelek benneteket, hogy nem épen a mi számunkra, hanem az isten mindenféle szegényeinek számára, kik oltár gyanánt állanak mi előttünk, a ti istentől nyert vagyontokból alamizsnálkodjatok, hogy az isten áldása viszont ti rajtatok is bőségesen uralkodjék. – Mi, ha isten engedi, a mint mondottam és a mint hí az én lelkem, ki fogunk menni a Helvécziabeli atyafiakhoz, a mint csak költséget tudunk munkánk által szerezni.

– Utra való kis pénzünkből se költöttünk sokat, a melyet magunkkal hoztunk. Isten megsegitett.

Igaz, hogy alig került egy forintjukba az öt napig tartó bécsi út. Ennivalót legalább is öt-hat napra valót vittek magukkal. A szülői ház s a jó anya el nem engedte volna a kenyeret, kalácsot, sódart, füstölt szalonnát és sós pogácsát. Hajdan rövid útra se indult ki Magyarországon senki, hogy tetemesen ennivalót ne vitt volna magával.

Azon a papiron, melyen Hencsey irta levelét, Béla Józsefnek is van utóiratként egy levele, mely azonban csak kegyes elmélkedéseket tartalmaz s benne egyébként semmi adat nincs. Általában, mikor Hencsey és Béla együtt voltak, ez utóbbinak minden egyénisége, minden kezdeményező képessége elveszett. Nem ismert nagyobb kötelességet, nemesebb feladatot, mint Hencseyt árnyékként követni, annak visszhangja lenni s szelidségét, tudományát, lelkesülését, rajongását elsajátitani és mindenben annak nyomdokain járni.

Sajátságos ez. Vele érzett és vele gondolkodott. Se kicsiny, se nagy dolgokban vele soha nem ellenkezett. Ellenében, irányában egész önállóságáról teljesen lemondott. Boldog volt, ha elismerését megnyerhette s szerencsétlennek tartotta magát, ha netaláni szemrehányásra okot szolgáltatott.

E tünemény is Hencsey roppant hatalmát mutatja, melylyel a gondviselés társai fölött őt felruházta. E hatalom nem állhatott másból, mint lelki fenségből, mely belőle mindenkire sugárzott.

Béla József elvégre önállón gondolkodó és cselekvékeny lelkü férfiu volt. Mérhetlenül nagyobb külső eredményeket ért el, mint Hencsey. Mikor Hencseyt a halál elszólitotta mellőle, fáradhatlannak bizonyult s erős kézzel tartotta fenn a kapcsot a hazai és a külföldi rokon felekezetek közt.

Sőt képes volt nem mindennapi hősiességre is. Mikor jóval később már az osztrák kényuralom alatt a pesti rendőrség faggatni s lassanként üldözni kezdte a nazarénusokat, mikor gyermekeiket erőszakkal elszedeté, magukat kihallgatásokra idézgeté s börtönnel és kiutasitással fenyegette: Béla azok egyike volt, kik rendületlenül állták ki a hatalom merev tekintetét. Ez már 1850-ben volt. Se megijedni nem tudott, se meghátrálni soha nem jutott eszébe. Erős volt, mint rég elhunyt mestere és barátja.

De térjünk vissza az elejtett fonálhoz.

Mihelyt Hencsey Bécsben állandó műhelybe állhatott s a szállót elhagyhatta, maga és öcscse számára akként fogadott lakást, hogy velük együtt ott Béla József is megférhessen. E lakás az uj Wiedenen, egy akkor ugynevezett szabad házban, németül: im freien Hause, volt. Házi gazdájuk Mikoda Tádé nevü rajztanitó, ki azonban nem volt hitrokonuk. Hencsey ide kérte leveleit czimeztetni.

Ő különben, mint fönt idézett levelében emliti, csak addig akart Bécsben maradni, mig itt magának svájczi utjára egy kis költséget szerezhetett. Erre azonban egészen három hónapot kellett forditania. Ugy, hogy ő szeptember vége vagy október eleje előtt innen ki nem mozdulhatott.

Bécsben a munkabér viszonyok jobbak voltak, mint Pesten. Ott az élelmezésen, lakáson, mosáson, apró költségen kivül a lakatos legény szépen megtakarithatott másfél váltó forintot naponként, a mi a mai pénzérték szerint egy korona és 26 fillér, áruérték szerint pedig kétszer annyinál is több. Három hónapi munka és takarékosság után Hencsey mintegy hatvan ezüst forinttal indulhatott Svájcz felé.

Ennyi pénz kellett is.

A Bécsen túl nyugatra fekvő országokban már hatóságilag volt a vendégszeretet szabályozva. Ott úton, útfélen, boglyák tövében, kerti fák árnyékában ismeretlen utazó nem huzhatta át az éjszakákat. Ingyen hálóhelyet se adott senki. Rendőri felügyelet volt mindenütt s fizetni kellett mindenért. Igaz, hogy a segitő intézetek ott is megvoltak a vándorló iparos legények számára.

Időközben Pozsonyból Bécsbe jött át Likhardus József is, ki itt szintén munkába állott. Likharduson már itt mutatkoztak a korhelykedési hajlam előjelei, de Hencsey erkölcsi hatása alatt még Likhardus is jó fiu maradt. Ennek megjövetele után gyakran tartottak isteni tiszteletet s gyakran vettek urvacsorát. Mindig Hencsey volt a tanitó.

Téritésre nem igen volt idejök, mert egész erejükkel munkájuknak éltek, hogy minél előbb szabadulhassanak s czéljukat minél előbb elérhessék. Hencsey ezen kívül sok irányu levelezéssel is el volt foglalva s szorgalmasan gyakorolta magát a német nyelv tanulásában, melyre Bécsben is szüksége volt. Sikerült neki mégis egy Czápári nevü magyar ifjut, ki ideiglenesen Bécsben volt, megtériteni.

Augusztus végén kapott Bámer Ferencztől Pestről levelet. Bámer az öreg Nipp Annának volt az üzletvezetője, de időnként a budapesti lánczhidi munkálatoknál is dolgozott. Önsorsáról s némely pesti dolgokról küldött jelentést Hencseynek.

– Fölserkentett – irja Bámer – a te leveled, minekutána téged a mindenható isten az ő szent igéjének hirdetésére rendelt és minden nagy lelki tehetségekkel felruházott, hogy a mi szomorodott sziveinket megvigasztalnád. Most is a te leveled nélkül édes atyámfia, mely e hónap elején volt irva, az én erőm sokkal lankandtabb volna, mintsem hogy az ur szerelmében munkálkodhatnám.

– A mi pedig azon könyvet illeti, melyet te édes atyámfia nálam hagytál, hogy azt én leirnám és Kovács atyánkfiának Nemesbe elküldeném, erre nézve tudósitlak, hogy irásban naponként szorgalmatoskodom, a mennyire gyönge erőm engedi. Leirtam már a hatodik részt, a mely szól »A külső templomról és Czeremóniákról« és a hetedik részt, a mely szól a »Szent miséről«. A többi részt pedig mind egész a tizenkettedik részig rövid időn bevégzem és a mint meghagytad, József atyámfiának elküldöm.

– Sorsom felől, szerelmes atyámfia, csak annyit irhatok, hogy én öreg nénénkkel az istennek szent kegyelmében most is csak ugy vagyok, mint eddig voltam. Se a műhelyt még át nem vettem, se pedig meg nem feleségesedtem, a mint az én lelkemben régen szándékoztam, de feleséget nem mutatott még az Ur. Hanem egészséggel megáldott és ezért legyen hála ő szent felségének.

– Ama Véber Katalin néne, ki az urnak kegyelméhez és Krisztusnak évangyéliumához már akkor hajlandónak mutatkozott, mikor te, édes atyámfia, itt voltál és vele beszéltél, mind inkább szorgalmatoskodik az üdvösség tudományában és él bennünk a hit, hogy a szent gyülekezetnek igaz lélekkel való tagja lesz az Ur Jézus Krisztusnak segitségével.

– Tudtodra adom, hogy a lánczhidnak talpköve rémitő világi pompával ezen hónapnak 24-ik napján letétetett. Ő felségének bátyja, a Palatinusnak testvérje, főherczeg Károly már előtte való nap Pestre lejött és midőn a talpkő délután letétetett, az ország mágnásainak jelenlétében ő is ott volt. Az egyedül való istennek bölcs rendeléséből én is ott voltam és az urhoz fohászkodtam és az ur azon gondolatot támasztá az én szivemben, hogy ime, valamint e sokaság itt a folyó viznek és a haboknak fenekén a hidnak fundamentumát megveti, hogy ezen egyik partról a másikra veszedelem nélkül lehessen járulni: azonképen az isten is te általad és mindnyájunk által az Ur Jézus Krisztus evangéliomának fundamentumát ujra fölveti, hogy biztos utat készitsen, melyen ama mennyei üdvösségre lehessen eljutni. – És hogy valamint a habok nem ártottak a talpkőnek, ugy a sátánnak gonoszsága és az embereknek vaksága is a mi szent gyülekezetünknek ártalmára nem lészen soha.

– Volt pedig ott egy mágnás, a kiről azt mondták az emberek, hogy gróf Széchenyi István volna és ez kérdezi egy munkás embertől, hogy tudja-e, hogy ez a talpkő, mely a fenékre letétetett, mit fog tartani. És az ember azt felelte, tudja, hogy a hidat fogja tartani. És arra az a mágnás igy szólott: ez az első kő, mely azt fogja tartani, hogy az országban a törvény előtt mindenki egyenlő legyen. Ez szép egy mondás vala.

– Az egyedül való bölcs istennek és a mi üdvözitő urunknak legyen dicsőség, hatalom és tisztesség mindörökké. Maradok a te szerelmes hív atyádfia az urban.

Ki hinné, hogy az egyszerü, tanulatlan mesterlegényekben egykor ily mély érzelmek s ily magas gondolatok fakadtak.

A budapesti lánczhid a világ legszebb és legnagyobb függő hidjainak egyike. Nagyságát tekintve bizonyára a legszebb. Művelt ember meg nem nézheti a nélkül, hogy remekművi szépségei bámulatba ne ejtsék őt. Két kőoszlopa a folyam közepén a világ legragyogóbb diadalkapui közé tartozik.

A Duna itt igen mély. Akkor még a viz alatt nem vasboritékkal dolgoztak. Három soros czölöpkeritést sulykoltak le a hidoszlop helyén óriási fenyőszálakból, a sorok közeit agyaggal kitömték s aztán a kerités belsejéből a vizet kiszivattyuzták. Igy nyertek a nagy folyam tolongó árjai közt a fenéken száraz területet. Ezen vetették meg a hidoszlopok alapjait.

Itt volt az alapkő ünnepe. Itt jelentek meg a magas és legmagasabb uraságok csillogó diszes öltönyökben. Van erről egy kép is a magyar nemzeti gyüjtemények közt. Az a hid nemcsak műszakilag nagy mű, még sokkal nagyobb mű közjogilag. A magyar nemesség az előtt semmi közterhet nem viselt. Még a hidakon, vámokon, réveken se fizetett dijat. Hatalmas törvényhozási viták után a lánczhidnál állitották fel először az egyenlőséget, mert itt mondták ki, hogy e hidon a nemes ember is csak ugy köteles a hidpénzt fizetni, mint a paraszt.

Ama nagy képen csak a főherczegek, mágnások és épitő főmesterek arczát és alakját lehet fölismerni. De a közmunkásét nem. Azét a szegény nazarénus lakatos legényét sem, a ki ott dolgozott épen akkor s a ki erről pár nap mulva jelentést tett Hencseynek.

Bámer ugyan e tájban irt Kovács Józsefnek is.

– Öreg nénénk – igy irja – öregség miatt gyenge és beteges, de a mellett kész teljes szivéből a világot elhagyni s az örökkévaló nyugalomba átköltözni, melyet a kik élünk, mindnyájan remélünk a mi üdvözitőnk szent pecsétje alatt hitben, reménységben és szeretetben.

Nipp Anna halála azonban még nem volt közel.