V.

(Hencsey elindul utjára. – Az utazási vágy. – Pál apostol kézművessége. – A magyar sátor és a zsidó sátor. – Pál apostol példáját követi Hencsey.)

Szeptember hava folytonos és erős munka közben telt el. Hencsey és társai a rendes munkaidőn kivül is dolgoztak, hogy a szükséges uti költséget annál inkább s lehető gyorsan beszerezhessék. Hencsey Imre és Likhardus is szives áldozatkészséggel takaritották meg keresményük fölöslegét, hogy Hencsey és Béla József az úton ne szükölködjenek.

E hó közepén kapta Hencsey Kovács József levelét, melyben a többi közt igy buzditja őt a levéliró:

– Kedves, édes atyámfia, Lajos!

– Köszönöm a te hozzám való szeretetedet, a melyet az urtól vettél irányunkban és köszönöm a te jó, ösztönző szavaidat. Áldjon meg téged az atya, áldjon meg téged a fiu, áldjon meg a szentlélek, ki tégedet az ő szent igazságának hirdetőjévé választott. Vezéreljen téged a te utaidban, a melyben most is ama mennyei Kanaán felé zarándokoskodol, hogy győzedelmeskedhessél az urnak karjai által a te szent igyekezetedben. Kérlek, emlékezzetek meg mi rólunk is a ti naponként való imádságaitokban, mert mi is nagy fogyatkozásban vagyunk, ugy hogy estélenként az álom miatt az imádságra is alkalmatlanok vagyunk.

Végre elérkezett az indulás ideje, melyet szeptember végére tüztek ki. Az isteni tisztelet bevégeztével lefeküdtek s rövid ideig tartó nyugalom után a négy ifju magyar kézműves érzékenyen elbucsuzott egymástól s Hencsey Lajos és Béla József még napfölkelte előtt kora hajnalban elhagyta a nagy császári várost, mely ugy is csak utjuk közben való ideiglenes tanyájuk volt, hogy átköltözzenek Svájczba, ama bérczes országba, hova lelki rokonaik ölelésére már oly régóta vágyakoztak.

De hát miért vágyakoztak?

Mi az a titkos vágy, mi az a szentséges ösztön, mi a léleknek az a kitanulhatatlan rebegése, mely Hencseyt hajtotta, mely nem engedte meg, hogy egy helyben maradjon, mely elzaklatta őt a szülői hajlék édes árnyékából s honának ismert és szeretett tájékiból?

Jézus is attól kezdve, a mikor a Jordán vizében Keresztelő Jánostól fölvette a keresztséget, egészen a Golgotáig mindig költözött. Bujdosás volt élete, mig szent igéit hirdeté.

De ne hasonlitsuk ő hozzá Hencseyt. Jézus a napnak örök ragyogása, Hencsey csak felvillanó s eltünő fénynek egyetlen sugára.

Ott van Pál, a nagy téritő apostol. Vajjon megirták-e már az ő életét? Megirták-e szárazon, tárgyiasan, vallásos ábrándoktól menten? Lehetne-e költőnek szebb alkotása, mint az ő élete?

Csak bujdosásaira akarok emlékezni.

Mikor Damaskusban megtér: soha nem szünő, még csak soha nem is csillapuló vágy hajtja őt attól kezdve országokon keresztül. Végig járja a Földközi-tengernek ázsiai partjait. Elkezdi utját Judeában és Sziriában. Folytatja Kis-Ázsia belső tartományain keresztül Czilicziában, Frigiában, Miziában Trójáig és még azon túl is. Átmegy a görög tenger szigeteire. Nincs maradása ott se. Átmegy Maczedóniába és Görögországba. Átmegy utóbb Rómába is. Sok helyütt bántják, sokszor üldözik, kínozzák, halállal fenyegetik, börtönre hányják. És ő még se a nyugalmat keresi, hanem a munkát és fáradságot. Hirdeti az igét, tanubizonyságot tesz Jézus életéről és haláláról s tanitja az uj tudományt. S ha valahol kipihente magát: megy tovább, hogy Jézusban való testvéreit mindenütt láthassa és ölelhesse.

Ez a csodálatos szent ösztön volt meg Hencseyben!

Kisértsük meg a mai ember mai nyelvén és mostani felfogása szerint az ő ösztönének megmagyarázását.

Azt mondaná a mai ember, hogy az, a ki örökké bujdosik: keresi szerencséjét s kerüli a nehéz és rendszeres munkát. Igaz, hogy vannak buzgó kutatók és nagy tudósok, a kik ma is éveken át mindennap életükkel játszanak, de tudományra szomjuhozó lelkük még se enged nekik pihenést. S nem ismernek veszélyt, mely utjokban őket visszariaszthatná.

Pál, a nagy apostol, nem szerencséjét kereste s nem is a kenyérkereső munkát kerülte.

Ő is kézműiparos volt. Mestersége: sátorkészités. Az ő idejében virágzó iparág volt ez. A vidékbeli emberek nagy része sátorban lakott. A szántóvető s nyájőrző emberek sátor nélkül nem lehettek.

A Jézus-korabeli zsidó, görög, római és khaldéi mezei lakosság sátorait egész aprólékossággal nem ismerjük. Csak azt tartom bizonyosnak, hogy sátora más szerkezetü volt, mint az ősi magyar cserge-sátor vagy a mostani tatár-sátor.

A magyar cserge-sátorhoz elég volt három vagy öt sátorfa, egyik végén karó módra kihegyesitve, másik végén kis vaskarikával s kis vaskampóval ellátva. A sátorfákat karikás és kampós végükön összeakasztották, karós végükön a földbe szurták, az ily kúpalakú, hegyes sisak alakú szerkezetet vászonnal beboritották, a kúp tetejére a bőrcsuklyát rátették és készen volt a sátor. Szél, eső, forróság s részben a hideg ellen teljes menedék.

Az ősi magyar sátort kellő gyakorlatu két ember öt percz alatt el tudta késziteni s egyetlen percz alatt szét tudta szedni. Ilyen sátor készitéséhez külön iparág, külön sátorgyártó mesterség nem kellett. Értett hozzá minden ép kéz-láb ember. A vásznat különben is az asszonyok készitették.

A zsidók, görögök és rómaiak sátora nem ily egyszerü volt. Az ő sátoruk hasonlitott a mai kalmuksátorokhoz. Efféle sátort eleget láttak őseink is a törököknél a mult századokban. Kalitka-sátornak nevezték. Meglehet, a zsidók leveles sátora is a régi sátorok maradványa. Az előkelőbb zsidók sátora nem is szövettel, hanem bőrrel lehetett bevonva. Bőrsátorban tartották a frigyládát, a mikor vitték magukkal.

A Jézus korabeli társadalomban tehát jelentékeny iparág volt a sátorgyártás.

Több jelenség igazolja ezt.

Pál apostolt például mint sátorgyártót bizták meg a főpapok István vértanu halála után Jézus követőinek üldözésével. Adtak neki hatalmat és megbizó levelet s hivatalos tekintélyt. Ha a sátorgyártás valami alsó rendü foglalkozás lett volna, mint például a mi időnkben a foltozó vargáé vagy az ószeresé: ily különös bizodalommal járó fontos teendőket valószinüleg nem biznak rá.

Ott van például az Akvila nevü sátorgyártó Korinthusban. Ez a város akkor nagy, művelt, előkelő városa volt Görögországnak. Rómához sokkal közelebb, mint Judea és Sziria; mind Róma, mind Athén nagy műveltségének teljes birtokában. Akvila Pontusz tartománybeli volt; mint iparos onnan költözött Rómába. Ott állitott fel sátorgyártó műhelyt s mikor Klaudiusz császár a zsidókat kikergette Rómából, akkor költözött át Korinthusba.

Vajjon, ha a sátorkészités valami kezdetleges és jelentéktelen iparág lett volna: az ügyes sátorgyártónak lett volna-e kedve, támadt volna-e ösztöne Ázsiából, a Fekete-tenger mellékéről, a mai Trebizond vidékéről messze nyugat felé Európába, Rómába telepedni?

Pál apostol azt mondta Milétumban hires bucsubeszéde folyamán az efézusi véneknek:

– Senkinek ezüstét vagy aranyát vagy ruháját nem kivántam. Sőt inkább ti tudjátok, hogy én magamnak és velem valóknak táplálására az én kezeimmel munkálkodtam.

Pál tiz országot, sok tartományt, száz várost, sok szigetet bejárt: mindenütt kézművesként keze munkájával kereste meg kenyerét és ruháját; tanitó és téritő munkájáért dijat, jutalmat, még ruhát se kivánt; mindenütt talált sátorkészitő műhelyt, Korinthusban is Akvila mester műhelyében dolgozhatott: mégis ment tovább-tovább!

Pál élete állott példaként Hencsey előtt. Mindenben az ő nyomdokain akart haladni. A téritésnek, a bujdosásnak, az örökkön élő vágynak égi ösztöneit a nagy apostol emléke szülte meg. Könyv nélkül tudta a nagy apostol leveleit s az apostolok cselekedeteiről irott szent könyveket. Hencsey leveleiből látom ezt. A hogy Pál apostol jártában-keltében mindenütt talált sátorgyártó műhelyt: ép ugy talált Hencsey is lakatos műhelyt. Másnak ezüstét, aranyát, ruháját ő se kivánta. Sőt még abban is van némi hasonlat, hogy a mint Pálnak megvolt hű kisérője Barnabásban, ép ugy megvolt Hencseynek is Bélában. Csakhogy Pál apostol utóbb mégis viszályba keveredett Barnabással s el is hagyták egymást; – Hencsey és Béla együtt maradtak a halálig.

Hencsey mostani utjának igazi és közvetlen czélja az volt, hogy »szerelmes atyafiával« Fröhlichhel találkozzék. Fröhlichhel kell tehát most nekünk is megismerkednünk.