V.

(Kovács József megvigasztalása. – Fölveszi a keresztséget. – A szent gyülekezet tagjai szétoszolnak. – Hencsey térit a szőlőhegyeken. – Az öreg Hencsey a szénégetőn.)

Hencsey nem feledkezett meg pillanatra se börtönben szenvedő hivéről. A mint az isteni tiszteletet, keresztelést és urvacsorát elvégezte, még ugyanazon az estén, február 7-én irt Kovács Józsefnek a zalaegerszegi börtönbe.

– Oh bár meggyőzhetném – irja a többi között – a te hervadozó lelkedet Istennek ama hathatós beszédével, a melyben megmondotta, hogy semmi kinzó szerszám nem fog az ő hiveinek ártani.

– Vajha meg tudnád gondolni az Istennek rajtad való elvégezését s lélek szerint elhinnéd, hogy az Isten csak hozzád való szeretetét akarja megmutatni. – Mi pedig tégedet annál inkább fogunk szeretni, mert e naptól fogva társa lettél ama sok szenvedéseket kiállott régi szent embereknek. Kérlek azért tehát a mi megtartó Ur Jézus Krisztusunkra, hogy még gondolatodban is az Istenhez való szeretetben meg ne csüggedj!

Vajjon miként hatottak e szavak a szenvedő lelkére ott a börtön mélyén, a sötétben, az éhség és nélkülözés és meggyaláztatás szomoru tanyáján, az orvok, gyilkosok és mindenféle gonosztevők társaságában?

Kovács Józsefet én személyesen nem ismertem. Mikor ezelőtt harmincz évvel megérlelődött bennem a gondolat: a nazarénusok történetének első napjaira világosságot hinteni: ő már nem élt, csak özvegye élt. De ugy emlékeztek meg róla, mint holtig-talpig becsületes, jámbor, derék falusi gazda emberről. Nem is volt a törvénynyel többé semmi baja.

Ugyane hó 25-én ismét ir neki Hencsey Pestről egy buzditó levelet, melyben érinti, hogy ha márczius 5-én kiszabadul, rögtön menjen Keszthelyre a postára, ott már akkor majd másik levele fogja várni.

E levélben arra is kéri, hogy minél előbb jőjjön Pestre, az atyafiak már óhajtva várják, ne hallgasson test szerint való atyafiaira, kik otthon vannak és torzsalkodnak ellene, hanem inkább hallgasson Istennek fiaira, kik őt Pesten várják.

– Azt a tüzet pedig – folytatja, – mely benned hitvestársaddal együtt meggyulladt, hiában való beszédek által eloltatni ne hagyd, hanem inkább te gyujtsd meg másokban a kegyes élet szövétnekét. Azért is jó volna, hogy ha Pestre jönnél, mert ha netalán az Isten néked is adna juhokat, az itt való tapasztalás után jobban el tudnád Isten segitségével a szent élet legelőjén vezérelni.

– Tisztelnek az atyafiak mindnyájan; szerető csókkal maradok igaz atyádfia az Ur Jézus Krisztusban.

E levélnek meglett foganatja. Kovács József nejével együtt elkészült az utra s Hencseynek megirta, hogy május hó közepére Pestre megy, óhajtaná akkor a szent keresztséget is fölvenni, de óhajtana az urvacsorával is élni.

Hencsey örömmel egyezett bele s a keresztelés ünnepét május 16-ára tüzte ki.

Kovács József e napon csakugyan elért Pestre és pedig nejével, született Pap Novák Annával együtt. E napon tizenhatan vették föl a keresztséget. Ők ketten ugyanis s ama tizennégy uj hivő, kikről föntebb emlékeztünk.

Voltak az isteni tiszteleten ujonnan megtértek is, kiket azonban Hencsey még keresztségre nem bocsátott. Ezek közül Rajki János, Bámer Ferencz és özvegy Véber Katalin pesti lakosokat emlithetem föl. Bámer Ferencz testvére volt Bámer Józsefnek. Ő is, Véber Katalin is állandó pesti lakos volt. Rajki János azonban itt csak vándoridőt töltött s később Pestről eltávozott.

Kovács Józsefék két hétig maradtak Pesten. A szent atyafiak adtak nekik nagy szivességgel szállást és ellátást. Özvegy Kovács Józsefné idős korában már nem emlékezett tisztán vendégszerető gazdáikra, csak arra, hogy azok részint a Király-utczán, részint a Kalap-utczán laktak.

Ezután a gyülekezet tagjai nem sokáig voltak együtt.

Junius első napjaiban Hencsey Kovács Józsefékkel együtt hazaköltözött Zalavármegyébe. Béla József és Kertész András szintén utra indultak. Amaz Szegzárdra, Tolnavármegyébe, emez Erdélybe.

Hencsey hazamenetelének két oka volt. Édes apja öreg volt már, a mesterséget nehezen folytathatta s bár Imre fia még otthon volt, de már annak is vándorolni kellett mennie s azért Lajos fiát haza óhajtotta. De Hencsey ezen kivül a térités munkáját a Balaton vidékén is meg akarta komolyan kezdeni s Kovácsnak a munka folytatását meg akarta könnyiteni.

Utközben Székes-Fehérváron meglátogatta Gasparichot, a barátot, azonban ekkor még az uj hitet neki elő nem merte hozni. Az összes társalgás közte s a szerzetes között ennek műveire terjedt, melyeknek szebb részeit Hencsey könyv nélkül tudta már. A szerzetes nagyon megörült ennek.

Béla József junius 13-án indult utra. Utrakelését a következő sorokban adta Hencsey tudtára:

– Junius 12-éig vártam Kovács levelére, de mivel az nem jött, tehát 13-án elindultam. Az én elindulásom is nagy örömet hozott szivemnek, mert Pestről az atyafiak átjöttek Budára, Vajdenhof lakására. Tartottunk gyülekezetet. Volt tanitás, éneklés és ima. Ezt az Ur Isten utravalóul ajándékozta nekem. E kincscsel méltán dicsekedhetem. Az atyafiak közül jelen voltak Fülöp János feleségével, Halna feleségével, Bámer József, Vidkovszki, Magyarné s ezeken kivül öreg nénénk Anna.

Irja ezen kivül, hogy Hencsey kéziratainak egy részét Denkel Teréziának átadta s ő majd átadja azoknak, kiknek azt le kell irni.

E kéziratok Hencseynek az uj hitvallásról szóló iratai voltak. Ezeket az irni tudó hivő atyafiak többszörösen leirták. A maguk számára is, de az ujonnan megtérők számára is, a kik esetleg maguk nem tudták volna leirni.

Béla Józseffel egyidejüleg Vajdenhof Fülöp is Békés-Csabára, szülőföldjére távozott. Hencseynek ő is rögtön megirta, minő czimmel s hova küldje neki leveleit.

Ihász és Rajki szintén elhagyták Pestet. Ihász Sopronba, Rajki Pozsonyba távozott. Rajkihoz csatlakozott később Likhárdus is.

Igy oszlott szét egyidőre a kisded gyülekezet. Búcsuzásuk megható volt.

– Kedves szeretett társam – irta Béla József Hencseynek – a te elmeneteled sűrű könyhullatásomra esett énnekem. Szomoruan köszöntjük egymást az atyafiakkal. De él az Isten és a mi megváltó Idvezitőnk, és vigasztalásunkra szolgál, hogy te csak test szerint váltál el tőlünk, de lélek szerint velünk vagy!

Minő becses volna az, ha minden levél, melyet társaihoz intézett Hencsey, rendelkezésünkre állana!

Az 1841-ik év eltelt a nélkül, hogy a gyülekezet tagjai ismét összejöhettek volna. Ama nagy elhatározással búcsuztak el egymástól, hogy kiki rendithetlen buzgalommal fogja terjeszteni az uj tudományt.

Alig vetettek számot erejükkel. Alig voltak elkészülve a nehézségekre, melyek utjok elé fognak tornyosulni. Alig hitték, hogy a mai társadalom minden ziláltsága daczára is oly erős szövedéket képez, melynek megbontása majdnem határos a lehetetlenséggel. Talán nem is gondoltak mindezekre. Ábrándos és buzgó lelkük talán csak a hajnal szineit látta, a mely majd rájuk derül. Szent fogadást tettek önmagukban. Egyik se akart Pestre visszatérni a nélkül, hogy azt a vigasztaló hirt ne hozza társainak, hogy az üdvösség utja ismét megnyillott nehány együgyü lélek előtt s az uj tudomány ismét megvilágitá néhány hivőnek lelki szemei előtt istennek országát.

Hencsey az egész nyarat és őszt otthon töltötte s napi műhelybeli foglalkozásán kivül szorgalmasan igazitgatta czikkeit és szorgalmasan dolgozott – mint egyik levelében irja – az urnak kertében, melynek gyomlálása ő reá is, mint egyik méltatlan szolgára rá bizatott.

Munkája nem volt egészen eredménytelen.

Volt Keszthelyen egy fazekas-mester, másként gelencsér, Majcza Ferencz nevü. Ez maga is megtért, felesége is. Később a férj meghalt s özvegy felesége átengedte lakását szent gyülekezet tartására. A kiket a környékben Hencsey és Kovács megtéritettek: időnként itt tartottak isteni tiszteletet.

Főleg a szőlőhegyi falvakban szereztek hiveket.

Kovácsék fészke, Nemesfalu is szőlőhegyi falu; nem egymás mellé épitett lakóházakkal, hanem szétszórt szőlőhegyi hajlékokkal, melyekben állandóan ott laknak a tulajdonosok. Többnyire kis vagyonu emberek és családok, a kiknek a hajlékon, szőlőn és szőlő lábján kivül alig van valami más birtokjuk. Boruk, gyümölcsük elég terem, eladásra is jut. Nyáron Somogyvármegyébe mennek át arató munkára. Őszszel, tavaszszal eljárnak napszámba szőlőmunkára, télen erdei munkára. Kenyerük, ruházatjuk megvan, a tél nagy részét munka hián elmélkedésben, szomszédokkal való társalgásban, jámbor mulatozásban töltik el. A téritő szava könnyen lelkükhöz fér.

Ilyen szőlőhegyi falvak Keszthely közelében északon Tomaj és Cserszeg, keletre Gyenes, Diás, Vanyarcz s még tovább Badacsony hegyétől keletre Kis-Örs, Ábrahám. Az ábrahámi szőlőhegységben seregesen akadt hivőre Hencsey.

Oka az, hogy a közel szomszédságban van Nemes-Káptalan-Tóti falva, hol Ferencz nagybátyja lakott, kinél sokszor megfordult s kinek beszédei után a jámbor szőlőhegyi egyszerű nép őt már jó hirből ismerte. A páhoki pap esetét is mesés változatokban regélték itt az emberek.

Első híve Ábrahámban Kenyeres Juliánna asszony lett, Károly Péter felesége. Ez asszony monoszlói származásu kálvinista nő volt, megtéritette utóbb férjét és sok ismerősét. Nem volt már fiatal asszony, 1796-ban született, tehát 45–46 éves volt Hencsey téritése idejében. Nagyon kegyes, beszédes és szentirásismerő asszonynak mondják. A többi hivő közül Tóth András kékfestőt s Horváth Ferencznét, születési neve szerint Csigó Sárát emlitem föl. Tóth András tanitóvá is lett a nazarénusok közt, de később hitetlenségben találták s a gyülekezetből kirekesztették.

Apjának és anyjának alig merte Hencsey az uj hitre térést ajánlani. Imre öcscse, mint felszabadult iparos legény, vándorolni ment s a nyár óta már Szegeden volt műhelyben. A család kebelében tehát nem volt tér a tanitásra.

De nem is igen lehetett. Apja, a falu öreg kovácsa, bár hajlott és gyengülő korban, még mindig nagy szellemi felsőbbséget gyakorolt a fia fölött. Megállapodott falusi észjárása, elmés ötletei s határozott modora előtt meg kellett hajolni az ifju szelid lelkének, költői kedélyének s vallásos ábrándjainak. Mindezt az öreg üres, hiába való érzékenykedésnek tekintette. A sok imádkozásról, könyvolvasásról, szentirás magyarázatról és kegyes beszédről ugy vélekedett, hogy az csak paphoz, baráthoz, öreg uri dámához illik, de paraszthoz, lakatos legényhez, életre való emberhez nem illik. Ha valami effélét fiánál észrevett: kinevette vagy jól összeszidta őt. De fia eszejárásán valami dicsérni vagy méltányolni valót nem talált.

Az öreg eszejárásának ismertetésére maga Hencsey ir le egy esetet szeptember 11-én kelt s Kovácshoz intézett levelében.

Künn voltak az erdőn szenet égetni. A rokolányi erdőszélben égettek szenet a Csányra vezető ut közelében. A szénégető-gödröt és katlant egész nap, egész éjjel szemmel kell tartani. Az eltakart tűznek kilobbanni nem szabad, mert akkor kialszik s a faág nem szenesedik meg. Éjszakára két embernek kell ott lenni, hogy ha az egyiknek szemét elneheziti az álom, ébren legyen a másik.

Egyedül voltak az erdőn az apa és a fiu. Az ég csillagos, de a lombtól alig lehetett látni. Az erdő némaságát nem zavarta hang. Csak a gétyei, nemesszeri, rokolányi kakasok hangját lehetett hallani a közeli és távoli szomszédságból. Az erdőnek és az éjszakának sötétségében némán bámulta apa és fiu a szénkatlan kupaczából gomolygó, alig látszó füstöt.

Végre megnyilatkozott a fiu szive és szája. Elmondta apjának a pesti szent gyülekezet dolgait. Elmondta az uj tudományt, megismertette a hivők kegyes életét s elárulta a rendithetetlen elszántságot, mely szivüket eltölti. Lerajzolta a jövendőt, melynek az uj egyház eléje néz. S beszéde végén, bár burkoltan, arra kérte apját, legyen ő is tagja az uj gyülekezetnek.

Az öreg kovácsnak is fölengedett kissé a lelke. Se guny, se harag nem támadott szivében. A jó gyermek szelid és okos beszéde, mély vallásossága meghatotta őt is. Az éjszaka, az erdő, a magányosság bizonyos elandalodásba vitték őt is.

De azért megmaradt a kemény elméjü öregnek s azt felelte:

– Már fiam, mind elhiszem én, hogy nektek igazatok van. De lásd, én már ugy vagyok a magam hitével, mint anyáddal. Ismerek én anyádnál sokkal szebb és sokkal jobb asszonyt eleget, de én már ezzel öregedtem meg s azt a szomszéd menyecske kedveért el nem hagyom.

Hencsey soha nem szólt többé apja előtt az uj hitről egy szót se.