II.

(A lelkek nem szabadok eléggé a hithez. – Magányban érlelődik a hit. – Az én hitalapitó ismerőseim. – Táncsics. – Mikor kezdtem a Nazarénusok eredetét kutatni?)

Van-e még hit? Van-e még néma rajongás? Tud-e még az emberi lélek mást is érezni, mint örömet és bánatot, boszuságot és unalmat? Van-e még valamink az istenek adományából, a mely fel tudná üditeni az aszú sziveket és a számitó elméket?

A léleknek szabadság kell, hogy legyen ideje és módja fölkeresni az életnek, a boldogságnak s az üdvösségnek titkait. Nagy titkok ezek, melyekhez csak a hit segitségével juthatunk el. Pál, a nagy apostol azt mondja, hogy csak az a hit, a mely megvalósitja reményeinket s megmutatja a láthatatlan dolgokat. Én azt hiszem, neki van igaza s nem annak a sok papnak, tudósnak és bölcselőnek, a kik Jézus óta mind másként magyarázzák a hitet s a kik nehéz, hosszu, elmefárasztó és lélekölő tudományt csináltak a hitből. S nevezik azt hittannak, egyházi törvények s hitelvek rendszerének.

De hát hol van a léleknek ma akkora szabadsága?

Ma mindenkit szorosan megszabott munkára kényszerit az élet. A szegényt kenyere, ruhája, hajléka, egészsége, asszonya és gyereke után izzadni s a gazdagot arra ösztönözni, hogy vagyonát védje és szaporitsa, – élvezeteit gyakorolja, – országának, községének, vállalatainak ügyeit elintézze s a napoknak el nem foglalt óráit tárgytalan fecsegésben töltse.

Ma már nincs szabadság.

A birót nem köti ugy a törvény, mint a hogy a szíveket és lelkeket megköti ma a divat, a közhangulat, a társaság szokásai s a tudományok tantételei. A hogy megszokott módon kell öltözködni: ép ugy megszabott módon kell gondolkozni. Sőt még érezni is. Minden érzésre van műszó, minden műszónak van tudós meghatározása s minden cselekvésnek szigoru törvénye. A gyermeket attól kezdve, a mikor már futni tud, mind ezek szigoru megtartására oktatják. Mintába gyurják az agyagot, hogy szabályos tégla legyen belőle. Ily téglából áll az épület. S mintába gyurják az emberi lelket, hogy rendes közpolgár legyen belőle. Ezekből áll a korszerü társadalom. Kórságos elme, gonosztévő vagy nagy ur legyen az, a ki ennek törvényeit megszegheti.

Hogy hit támadjon bennünk: a léleknek önmagába kell szállania, önmagával kell foglalkoznia. Távol a világtól, a várostól, a zsibongó sokaságtól, a zakatoló gyáraktól, a kufárok viaskodásától, a papok szemforgatásától s a tudósok feleselésétől. Erdők magányában, vizek partján, sivatagnak rónavidékén: ott készül az ábránd, a sejtés, a szeretet vágya, a gondolatok szárnyalása, az érzések igazsága, a költészet, a végtelennek imádása s ha mindezek együtt vannak a lélekben: ott készül a hit. Az erős hit, a mely méltó erre a névre.

Keresztelő János, a mikor növekedett s lelkében erősödött: kiment a pusztába. Ott élt évekig a sivatagon. S mikor érezte magában istennek hitjavitó sugallatát: akkor tért meg a pusztából s ment az emberek közé. Igy mondja az irás.

Hát Jézus hol töltötte azt a husz esztendőt, a melyről életének történetéből a mi szentirásaink semmit se tudnak? Nem ott-e, a hol Keresztelő János?

Hiába kutatjuk.

Sok időt kellett magányban töltenie, mély tünődésekbe s erős érzésekbe elmerülnie, hogy megváltója lehessen az emberi nemzetségnek. Ha mindig emberek közt van, ha folyton a papokkal és irástudókkal vitáz: az emberszeretet nem fejlődött volna ki annyira szivében. S akkor se, ha Athénbe megy bölcsészeti tanfolyamra s Rómába jogi egyetemre.

A pusztában megszabadul a lélek a korhadt társadalom eszejárásának nyügeitől.

Három embert ismertem, a ki uj hit alapitásán törte fejét. Két fiatalt és egy öreget.

Nem akarok sokat beszélni róluk. Nem volt sikerük.

Az egyik pécsi tanuló volt az ötvenes években. Katholikus papnak törvénytelen gyereke. Hatalmas agy, erős elme, nagy szorgalom és buzgóság a tudomány megszerzésében, de keserüséggel teljes lélek. Csak gyülölni tudta az egyházat, s a hitnek egyéb külső intézményeit. Csak azért a Jézusért rajongott, a ki a templom csarnokából kiverte a kufárokat. Szellemét megülte a sötétség, hiányzott belőle a szeretet napvilága. Nálam idősebb volt s többet is tudott. Egész éjszakákon át magyarázta nekem világjavitó eszméit. Se gondolkozni, se érezni nem tudtam vele. Eltünt nyomtalanul.

A másik kecskeméti fiu volt. Szegény özvegy asszonynak gyereke. Apja takács volt valamikor s ő is megtanulta apja mesterségét. De erős vágy rohanta meg lelkét, a magasra törés vágya. A kálvinisták kecskeméti gimnáziumát és jogi főiskoláját végig járta. Engem nagyon kedvelt, nagyon ragaszkodott hozzám. De valami titkot mégis őrzött keblében, melyet nem akart velem közölni.

Szerény fiu volt; lehajtott fejjel, lassu járással ballagott az utczákon és sétáló utainkon. Beszéde is lassu és vontatott. A mindenség legmélyebb kérdéseiről szeretett álmadozni.

De voltak napok, a mikor nem keresett föl. A mikor az egész délutánt magánosan töltötte el otthon vagy a szőlők közt való bolyongásban. Bevallotta, a mikor kérdeztem.

Nem nő után ábrándozott. Nem készült költőnek se, tudósnak se. Mit jelentett tehát e gyakori magános bolyongás?

Egyik sétánkon félig komolyan azt mondtam neki:

– Te pajtás, te valami nagy bolondságon töröd a fejedet.

Fejét fölvetette s kérdő merevséggel nézett rám.

– Ugy van az; te bizonyosan valami uj hitet akarsz alapitani.

Megrezzent. Mosolyogva figyeltem lelkének zavargását. Utóbb azt kérdezte: honnan tudom én ezt?

– Sehonnan, de azért mégis tudom. Nehéz, nyomasztó ábrándok vesznek rajtad erőt igen gyakran, titokként rejtegeted előttem tünődésed tárgyait. Más nem ragadhatott el magával, csak a hitbeli kétség.

Bevallotta.

Valami különös nagyravágyás fesziti keblét. De ő szegény s nem is daliás alak, hóditó jövő a nők közt nem mosolyog rá. Gazdag nem lehet, hadvezér nem lehet, költő nem lehet, de ő mégis nagygyá akar lenni. A szegény nép millióinak hite oly gyönge, oly hézagos, annyira tele van babonával s tévedésekkel, hogy a ki e hitet megtisztitja s megedzi: az szent munkát végez s megörökiti nevét. Erre akar vállalkozni.

Szerettem ezt a fiut s megsajnáltam. Napokon át beszéltem lelkére. Az ifju lélek ábrándok nélkül nem élhet. De ha szertelen az ábránd: akkor az már betegség. Nem hiszem, hogy a gondviselés őt a hitalapitó tehetségével felruházta volna. Hanem kis ember, jó ember és boldog ember lehet belőle, csak várja be nyugodtan, mig ábrándjai lassanként elszállanak s helyüket lassanként elfoglalja a munkavágy és a kötelességérzet.

Huszonöt éve, hogy utoljára meglátogatott itt Budapesten. Valami nagyon kis hivatalnok volt akkor itt. Itt van-e és él-e még: nem tudom.

– – A harmadik volt az öreg jó Táncsics Mihály. Őt már nagyon sokan ismerték; országos neve, országos szerepe volt; függetlenségi harczunk azzal kezdődött 1848-ban, hogy őt erővel kiszabaditottuk sajtófogságából; tagja volt a törvényhozásnak is. Az első magyar szoczialista, de olyan szoczialista, a ki mindenkit szeretett és senkire se haragudott. El is hagyta e miatt utóbb minden követője.

Irt egy három kötetes hosszabb munkát, melynek czime: Józan ész. Ennek egyik kötete a Vallásról szól. A vallást akarja ebben a mindennapi józan ész törvényeire áthuzni s ekként – mint szokta mondani – megtisztitani. Az ő uj vallása is keresztyén vallás volna, de inkább csak erkölcstan, mint hit. Az egyházaknak csaknem minden történelmi intézményét eltörölné s hit nélkül való, de józan, egyszerü, jó erkölcsü, szelid emberekké alakitaná át a megromlott emberi nemzetséget.

Fiatal koromban gondosan átolvastam ezt a munkát. S igaz, hogy sok egyszerü, világos elméjü s jóra való földmives embert találtam, a ki körülbelül ugy gondolkodott, mint az öreg Táncsics munkája.

Agg korában gyakran beszélgettem vele e kérdésről. Kérdeztem tőle, mennyi idős volt, mikor a hitjavitásra adta fejét? Vágy és rajongás birta-e erre őt vagy az elmének komoly fontolgatása? Tett-e kisérletet arra, hogy egyenként nyerje meg az embereket az ő uj hitvallásának vagy megelégedett könyve megirásával? Akadtak-e követői, apostolai, a kik tűzbe, vizbe, halálba is készek voltak menni uj hitükért?

Az öreg Táncsics bizony nem tudott hivőket gyüjteni. Tisztelték, becsülték, meg is hallgatták, vitatkoztak is vele, pajkos emberek gyakran ki is nevették, de állandó követői nem akadtak.

Nem is lehet másként.

Rég elmult már negyven éves, a mikor hitjavitó könyvét megirta. Keresztül ment már akkor az életnek keserves iskoláin, meg is nősült, gyermekei is lettek, vérré vált benne az a meggyőződés, hogy csak munkával és okossággal lehet megélni, nem pedig rajongással s a hit szent ábrándjaiba való elmerüléssel. Szeretettel mindig tele volt a szive, de az a szent láng, mely a hitterjesztéshez szükséges, nem lobogott ereiben.

Elmondtam neki mindezt. Ezt felelte:

– Igazad lehet, de az emberek se olyanok ma már, mint Jézus idejében.

De hát nem olyanok-e?

Ez én előttem a nagy kérdés!

Mindig hallottam, hogy Oroszországban és Amerikában egyre-másra keletkeznek uj vallásfelekezetek. Oroszországban a legszegényebb és a tanulatlan nép közt, de Amerikában a tanult, eszes, vagyonos és iparos nép közt is. Talán nem állandók se itt, se ott e felekezetek. Talán csak futó tünetek társadalmunk felszinén, mint az elsuhanó felhőnek árnyéka a földön. De mégis tünetek, melyek nem ok nélkül vannak. S minden uj hitnek kell apostolának lenni. De hát miként tud sikerre jutni, habár csak egy időre is, az apostol?

Hogy a közvélemény valamely nagy kérdésben miként támad s miként terjed el s mily mélyen nyomakodik az elmékbe és érzésekbe: ezt gondos figyeléssel kikémlelhetjük. A nagy nemzeti költők hatását is nyomrul-nyomra kisérhetjük.

De miként támad az uj hit?

Ime: itt vannak nálunk a Nazarénusok. Uj felekezet, még pedig keresztyén. Jézust vallja ő is hite alapitójának. Háromszáz év óta nem támadt Magyarországon uj felekezet más, csupán ez. S főleg a magyar fajta népben támadt.

Mi ennek az oka?

Jobb vagy rosszabb lett a népnek sorsa? Szegényebbé vagy gazdagabbá vált a nép szelleme, mint az előtt volt?

Minő szép dolog volna mind ezt tisztán látni, mind e kérdésre tökéletes feleletet nyerni!

Harmincz év óta foglalkoznak már az állami hatóságok a Nazarénusokkal. S már harmincz év előtt keletkezett bennem a vágy: lenézni a nép lelkének mélységeibe, hogy ama kérdéseket megvizsgáljam. Föl kellett keresnem az első apostolokat, a kik az uj hitet megalapitották s lassanként elterjesztették. Meg kellett ismernem egyéniségüket, lelküket, buzgóságuk erejét s hatásuknak eszközeit és sikereiknek mértékét.

Nem találtam meg mindent, a mit kerestem. De sokat találtam s a mit találtam, azt el nem hallgathatom. Az a magyar ifju, az a szegény iparoslegény, a ki a magyar Nazarénusok felekezetét megalapitotta, megérdemli, hogy szavait és cselekedeteit följegyezzem. Régen meghalt már; idegen földön, bujdosásban hunyta be örök álomra szemeit, felekezetének tagjai közt talán egy sincs már, a ki nevére is emlékeznék. De én följegyzem nevét s őrzöm emlékezetét. Nem keresem: tévelygés vezette-e utjain vagy igazság, mert látom, hogy mély és igaz érzés vezette.

A mit e könyvem tartalmaz: annak egy részét, körülbelül majdnem felét ez előtt közel harmincz évvel már megirtam. De töredékesen és sok helyütt nem összefüggőleg. De a mit megirtam is: ujra átdolgozom s talán itt-ott igazitok is rajta.

A mai Nazarénusok nem a hitalapitó Hencsey Lajos nazarénusai. Erkölcsük az, de hitük sokat változott. De ez az én vizsgálódásomon kivül esik. Hitük tartalmának birálatába nem bocsátkozom.