III.

(A nazarénusok kis száma és nagy buzgósága. – Meddig terjed az én elbeszélésem? – Mit jelent a nazarénus szó? – Pál apostol bünpöre.)

De birálták hitük tartalmát mások. Egyházi és világi hatóságok, katonaság, lelkészek, sajtó emberei. Sokat irtak, sokat beszéltek róluk, de engem se irás, se beszéd ki nem elégitett és az én érdeklődésem kellő kielégülést, kellő megnyugovást nem talált.

Ismertették és tárgyalták tanaikat; dicsérték és kárhoztatták erkölcseiket; kicsinyelték vagy magasztalták az erőt, mely a felekezet lelki buzgalmában rejlik s a jövendőt, melynek a felekezet eléje néz. De sem a dicsérők, sem a kárhoztatók nem ismerték a felekezet belső életét. Nem ismerték kisded egyházaik s tanaik keletkezésének s kifejlődésének történetét.

Intézkedtek is már dolgaikban a világi és egyházi hatóságok. S intézkedéseiket hol az elfogultság és hatalom rideg parancsoló szavával, hol a keresztyéni szeretet atyai intéseivel hajtották végre. A nazarénus a hatalom parancsoló szavaitól meg nem ijedt, a szeretet szavaira a szeretet szavaival válaszolt, de hitét és vallási meggyőződését el nem hagyta. Ugy szerette hitét, mint életét s jobban szerette, mint az életnek kényelmeit.

Honnan meriti a vallásnak e bátorságát s a meggyőződésnek e nagy erejét?

Talán a hivők sokaságából? Nagyjainak hatalmából? Multjának történetéből s nagy és fényes emlékeiből? Erős intézményeiből vagy vérré vált szokásaiból?

Egyikből se.

A nazarénusok kevesen vannak. Nagyjaik sincsenek, mert ők mind szegények s közülök még se a tudomány, se a művészet, se a kormányzás és törvényhozás, se a nagy vagyon magaslatára nem emelkedett senki. A felekezet története csak tegnap kezdődött. Vallási intézményei alig vannak s a már meglevők is egyszerüek és kezdetlegesek. Még szokásaik se lehetnek erősek, – hiszen az a nemzedék, mely az uj hitet megalkotta, ma se halt ki még egészen. Még ma is lehetnek élők a legelső hivők seregéből.

És az ő hitük mégis erős, önérzetük mégis teljes s számuk lassan ugyan, de napról-napra szaporodik.

Én e titoknak mélyére akarok hatolni. Keletkezésük történetét s fejlődésük első folyamatát meg akarom ismertetni. Kisérem őket a felekezet bölcsőjétől fogva s igyekszem egyéni és családi életük rejtelmeibe behatolni. De menten attól az elfogultságtól, melyet más vallásom, másféle miveltségem s másféle társadalmi állásom szülhetne.

Különös gonddal fogok irni Hencsey Lajosról. Arról az ifjuról, ki a legszentebb hitnek rendithetlen erejével csüngött az uj felekezet tanain; ki hitelvekké dolgozta föl a homályos sejtelmeket; ki egyházat alkotott a hivők kicsiny, de lelkes seregéből s kinek buzgósága soha meg nem apadt. Ki éjjeleit s nappalait, ifjuságának minden örömét s végre életét áldozá föl nagy gondolatainak s a jövendő élet és a más világ ábrándos képeinek. Kegyelettel emlékezem meg az ápoló kezekről, melyek a szegény fiu szenvedéseit megkönnyitették s a sirról, mely nem honának földjén, hanem távol idegen országban fedi porladó hamvait. És megemlékezem a jó öreg szülőkről is, kik bizalommal, jó remény fejében bocsájtották el gyermeküket, kinek arczát többé nem láthatták soha.

A történet, a melyet e könyvben elbeszélek, az utolsó szóig hű a valósághoz. Az emberek, a kiket megnevezek, élő emberek voltak mind. Harmincz év előtt, mikor történetem egyik-másik részét irni kezdtem, még éltek közülök néhányan. Talán ma is élnek még. Akkor is bizalommal hivtam fel őket, hogy ha soraim kezükbe jutnak, tegyenek tanuságot soraim igazságáról. S ha tévedtem volna valamiben: igazitsák ki a tévedést.

Történetem a magyar függetlenségi harcz végével véget ér. A kor, a melyről irok, a mult század negyvenes éveinek kora. Az események fonalát tovább kisérni szemeimmel nem állott módomban. Tovább kisérni most már nem is vállalkozom. A kisded társaságot, melyből állott kezdetben a nazarénus felekezet s mely az atyafiak szent gyülekezetének méltán nevezheté magát, szétszórták az élet viszontagságai s én a tagokat az ország különböző részeiben és más országban s a tengeren tul is nem követhettem többé figyelő szemekkel.

De felhivok mindenkit, a ki olvassa e sorokat s lelkesül a történeti igazság teljességeért s a kit e titkos felekezet támadásának részletei érdekelnek: vegye föl az általam elejtett fonalat, kövesse az általam megjelölt nyomokat s legyen munkás abban, hogy a nazarénusok történetét levezethessük napjainkig. Egy kis darab ez a mivelődés egyetemes történetéből; egy kis mutatvány a magyar népszellem erőkisérleteiből. Megérdemli a nemesen gondolkozók fáradozását.

*

Mielőtt történetem elbeszélését megkezdeném: a nazarénus szóval kell tisztába jönnünk.

A magyar felekezet tagjai kezdetben a nazarénus szót és elnevezést nem ismerték, önmagukat ekként soha nem nevezték. E nevet a világ adta rájuk.

A hozzáértők, a tudósok azt állitják, hogy a nazarénus név a nazir szótól származik. E szó a héber nyelvben fordul elő s közhasználatú és valóságos jelentése magyarban annak felel meg, melyet nyelvünk a jött-ment, jövevény, kóbor szavakkal jelez.

Senki ezen meg ne ütközzék. A szót gúnyként szokták alkalmazni, tehát jelentése édes és gyöngéd nem lehet.

A régi héber világban nazir szóval jelezték mindazokat, kik családjuk, községük, felekezetük vagy nemzetségük kötelékéből kiváltak s más családba, más felekezetbe vagy más nemzetségbe léptek át. Nazir szóval jelezték a hontalanokat, a bujdosókat, a szakadárokat, a foglalkozás nélkül csavargókat, a tüzhely nélkül valókat és a jövevényeket. E szó: nazir, jelentett igazságot is, jelentett csufságot és megvetést is.

Nazireusnak vagy nazarénusnak nevezte a zsidó, a ki Samariában telepedett meg, vagy samariabeliekkel szoros viszonyra lépett. Nazarénusnak nevezték Zakariás papnak fiát: Keresztelő Jánost, mikor Judea pusztáin tanitott s a Jordán vizében keresztelt. Nazarénusnak nevezték Józsefet, mikor kis fiával Jézussal Egyiptomból visszatérve Galileában megtelepedett. Nazarénusnak nevezték magát az Üdvözitőt is, mikor a pusztában bolyongott, mikor rokonai megvetették s mikor a Golgotán keresztre feszitették. Nazarénusnak neveztek a középkor homályos századaiban száz meg száz apró felekezetet s még napjainkban is nem egy németországi s más országi titkos felekezetet neveznek e névvel.

Nazarénusoknak nevezték az ős keresztyéneket is az első két század folyamán mind a szent földön, mind Rómában. Semmise bizonyitja ezt jobban, mint Pál apostolnak nagy pöre, a mint leirják ezt a szent könyvek.

Nevezetes pör ez. A mai igazságszolgáltatás is sokat tanulhat belőle. Igaz, hogy a mikor lefolyt, a jog Rómában akkor már magas fokra fejlődött.

Ananiás főpap vádolta Pált eretnekséggel és közcsendháboritással. Pál azonban római polgár volt, a zsidók birósága ellen kifogást emelt, s azért áttették ügyét a római birósághoz. Rómának czezáreai helytartója akkor Felix volt, neki kellett első fokon biráskodni.

Ananiás nem bizott magához. Nem hitte, hogy Pál apostol nagy elméjével, lánglelkével s nagy igazságaival meg tud birkózni. Ügyvéd után nézett.

Volt Jeruzsálemben egy hires ügyvéd. Római jogász, a neve volt Tertullus. Ezt fogadta meg a főpap vádló ügyvédnek s vitte magával Czezareába Felix helytartó elé.

Gyönyörü volt a bünügyi tárgyalás, de nem irom le. Nem tartozik ide. Hanem az igenis ide tartozik, hogy a vádló ügyvédnek első szava is az volt a helytartó előtt Pál apostol ellen:

– Ime, ez az ember a nazarénusok felekezetének főembere!

Vád is volt, gunyolódás is volt e szóban. De e jelenet azt is bizonyitja, hogy akkor az első keresztyéneket a törvényszékek és hatóságok előtt is nazarénusoknak nevezték.

A magyarországi nazarénusok maguk közt ezt az elnevezést nem használják. Kezdetben legalább nem használták. »Atyafiak« és »szent gyülekezet« ezek maguk közt a legszokottabb elnevezések.

Ma a közéletben atyafi alatt a testvérnél távolabbi vérrokont értenek, de hajdan csupán csak az édes testvért értették. Még pedig az apul-anyul való testvért, a melyet latinul carnalis és uterinus frater néven neveztek.

Legjobban szeretik magukat a magyar nazarénusok »igaz keresztyének«-nek nevezni. Hitvallásuk könyvében, melyet Hencsey Lajos 1841-ben irt s melynek eredeti kézirati példánya kezeim közt van, e nevet vették föl: »A bűnökből megtért, szentélet-követő, Krisztusnak szent keresztségét a hitnek megvallása után felvett keresztyének«.

Hosszú név. Én ezt nem használom. Maradok a nazarénus szónál. A világ igy ismeri őket. Nálam e szó nem gúnyt jelent.