III. A KEHIDAI SIRBOLT.

A hegyek lábán, a Zala völgyének peremén vezet az egyenes és jó út észak felé, Zala-Szent-Grót és Zala-Bér felé. Több mint egy kilométernyire, a mikor a Deák-kastélyt már elhagytuk, az utról balra a hegynek fölfelé dülő út ágazik ki. Afféle sató-út, a hogy Zalában nevezik a sajtó-utat. Szűk, meredek és mély, mintha vizmosás fenekén járna. Oda vezet a temetőbe, azután a szőlőkbe s talán tovább az erdőkbe is.

Én a temetőig mentem rajta, jó gazdám, Baronyi barátom társaságában. Másik kocsin Linzer Béla barátom és a fényképiró művész jött utánunk.

Ez hát a kehidai temető. Ez itt a fényes család sirboltja. Itt nyugosznak a feltámadásig a Deákok tetemei.

Jól láttam én ezt a sirboltot ezelőtt negyvenkilencz esztendővel is, a mikor 1854-ben a haza bölcsét föl akartam keresni, hogy lássam, megtiszteljem, szavát halljam s Pápán a kollégiumbeli társaimnak erről hirt mondhassak. De bizony akkor én nem másztam föl a sirbolthoz a nagy melegnek miatta és az én rég elhalt pajtásomnak hétszer való röstségei miatt. Dús János volt ez, a mint már másutt elbeszéltem.

Nyolcz lépés hosszu, öt lépés széles négyszögletü tér volt a temetőben körülépitve kőfallal. Keleti oldalán félkör alaku, nyugati oldalán az ajtó. Teteje zsindelyes, barna az időtől. Bemeszelve kivül-belül. A mész foszladozik a falakról. Ime, ez a sirbolt.

Se tornya, se keresztje, se harangja: mégis kápolna alaku. A hagyomány azt beszéli, hogy a régi Kehidának csakugyan ez volt egykor istentiszteletre szánt helye. A nagy-kapornaki kolostorból át-átballagott néha napján egy-egy barát, misét mondott a kis kápolnában, az áhitatos nép pedig ott térdelt körülötte a kápolnában; a ki be nem fért, kivül a kápolna körül.

Ajtaja tölgyfából. Régi ereszték másfél száz esztendő előtti időkből. Sarkait, fordulóit, závárjait rég megette a rozsda. Már ezelőtt néhány évvel is szárnyai ugy voltak csak az ajtófélfához támasztva. Az járhatott le a sirboltba, a ki akart, s azt vihette el onnan, a mit akart. Még se bántották. Kegyelet őrzi a halottakat. Tudta a nép, hogy ott a rég porrá lett uraságok nyugosznak. Hiszen 1854 óta, a mikor Deák Ferencz eladta Kehidát, Deák-ivadék alig lépte át a sirbolt küszöbét. A kik utána következtek a birtok uraiként: gróf Széchenyi István, azután özvegye, azután Ödön fia, soha nem is látták Kehidát. Ki őrizte volna családi gondossággal a pusztuló épületet?

Most már őrzi a nemes vármegye. Az én buzgó barátom, Csertán Károly, az alispán, kiterjesztette gondját erre is. Kitatarozzák, megjavitják, külső-belső egyszerü diszszel fölékesitik, záraiban megerősitik a sirboltot. Épen ezen dolgozott egy-két kőmives s néhány napszámos, mikor most ott jártam. Bizony kietlen kép volt a kápolna belseje. Szerszámok, vakoló edények, törmelék, szemét mindenütt. Az egykori oltárnak aranyos farészei összetörve, hányva, dobálva ott feküdtek az épület napkeleti sarkában az oltár helyén. Semmi kép, semmi betü a falakon. A padolat bokáig érő por szemét és göröngy. Nem is volt a padolat födve se kővel, se téglával, se deszkával. Mintha csak a temető puszta földje lett volna összetaposva.

Pedig a padozat alatt kell lenni a boltozott üregnek, a hol a koporsók el vannak helyezve.

Magamhoz intettem egy kőmives legényt.

– Gyere csak fiam, mutasd meg, hol van a sirbolt beomolva?

– Itt ni!

Lábaival s azután kezével egy helyen a kápolna közepén félreháritotta a porondot. Akkor előtünt egy lapos kő. Félméter széles s talán valamivel hosszabb. Fölemelte, félretette s im ott volt a sötét üreg nyilása. Látszott, hogy egysoros téglaboltozattal van az üreg befödve. Valami ismeretlen durva kéz valamikor csákánynyal egy-két téglát kivágott a boltozatból s aztán könnyedén lefeszített annyit, hogy akkora nyilás támadjon, a melyen egy ember lejuthasson a holtak közé.

Az volt a szándékom, lemegyek, megnézem: mi van a sötét üregben. Azonban nem volt kéznél gyertya, nem volt létra, másznom kellett volna mint az ürgének s azután az a nyilás se az én termetemhez volt szabva. Nem voltam abban bizonyos: leférek-e?

Mégis tudni akartam valamit öregéből-nagyjából a sirbolt titkairól. Megint a kőmives legénynek szóltam.

– Le mernél-e menni, fiam, oda a sirboltba?

– Le én!

E szóval már mászott is lefelé. Nem volt mély a sirbolt. Föl se tudott benne egyenesedni. Csak guggolva tudott a koporsók közt mozogni.

Voltak koporsók. Egyetlen-egynek a lábfelől való végét mi is láttuk felülről. Sötét cserszinü deszkájának sarka szembetünő volt.

– Nézd meg fiam, van-e rajta irás?

Pipás ember volt már a legény, elővette gyufatartóját s gyufalángnak világánál kezdett betüzni.

Annak a koporsónak oldaláról világosan el tudta olvasni e sorokat:

DEÁK ANTAL.

Nem irva, nem föstve, hanem rézszögekkel kiverve volt ez a név. Kétségtelenül volt ott kiverve még több szó is. Születése és halála napja, talán egyik-másik czime is. De már a legény egyebet nem tudott leolvasni. A koporsó másik oldalát el is takarta a másik koporsó.

Tudtuk, hogy Deák Antal ott fekszik. A haza bölcsének testvérbátyja. Maga is disze egykor a törvényhozásnak, vezére vármegyéjének s országosan ismert jó hazafi.

A kehidai anyakönyvben igy van halála följegyezve:

»1842. 20. jun. meghalt, 23-án temettetett. Tek. Deák Antal földes ur, nőtelen, R. K. (azaz: római katholikus) nemes. ✝ Kehidán. Gyomorgörcs, bélgyulladás«. (Tudniillik a halál oka.)

A kőmives legény ott a sirüregben motoz kissé s felkiált:

– A koporsó be van omolva vagy beszakitva.

– Mit látsz benne?

Belenyul.

– A csizmáját, azután a lábszárcsontját. Megmutassam?

A boldogtalan. Valami járási orvosnak vagy minek gondolt engem. Rá kellett szólanom.

– Meg ne mozdits benne semmit. Hozzá ne nyulj semmihez! Nézd meg, mi van irva a többi koporsóra.

Nyomozott s talált egy másik koporsót. A töredezett szegfejekből e szót olvasta le: SIBRIK. De tovább betüzött. De nem volt benne biztos, mit olvas. Azt mondta:

– Alighanem Borbála van még rajta.

– Pedig bizony nem az volt. Deák Ferencz szent emlékü édes anyjának, Sibrik Erzsébetnek hamvai voltak abban a koporsóban.

Itt egy furcsa vitás kérdés tolul elénk.

Bizonyos, hogy Deák édes anyja Söjtörön halt meg s halála ott van az anyakönyvbe bevezetve. A Deák-nemzetség egész rokonsága ma azt hiszi, hogy vagy Söjtörön, vagy Zala-Tárnokon az ősi Deák-templomban van eltemetve. Sokan keresték már sirját, de nem találták sehol. Még a hagyományban apró részletek is élnek, melyek azt bizonyitanák, hogy Sibrik Erzsébet sirja valahol Söjtörön van. Azt beszélik, hogy férje igen is el akarta szállitani a holttestet Kehidára, de a nép megtudta s kaszát, vasvillát fogott, hogy a koporsószállitást megakadályozza. Mert szentül hitte, még ma is hiszi, hogy azt a határt, melyen holttestet szállitanak át, elveri a jég.

Ez azonban mégis csak mese maradt.

Söjtörtől Kehidáig sok falun kell átmenni, de kis jobbágy-falu valamennyi. Hogy hatalmas, előkelő nemes urnak, a vármegye táblabirájának szekereit szegény jobbágyok feltartóztassák, embereit agyonveréssel fenyegessék, kivált ha a megyei alispán s a járásokbeli szolgabirák a nemes ur pártján vannak; ilyen eset békés időben elő nem fordulhatott. Nagy zenebonával járt volna ilyen eset.

Az meglehet, hogy idősb Deák Ferencz nem zajjal, nem karhatalommal vitte el kedves halottját, hanem vagy szénás vagy gyapjus szekéren elrejtve, több szekér kiséretében szállitotta el. De halottját bizony elszállitotta.

Ime, most én ráakadtam. A kehidai családi sirboltba okszerüen csak egy Sibriket temethettek el. Idősb Deák Ferencznek ifjan elhalt feleségét, a haza bölcsének édes anyját.

Szóbeli hagyomány erről alig van. Szegény, együgyü falusi nép nagyon ritkán tartja emlékében a száz esztendő előtt történt dolgokat, kivált ha azok nem az ő családjában történtek.

De van-e hát irásbeli hagyomány? Ez már van.

A kehidai anyakönyvbe 1803-ból Liszits József, az akkori plébános ezeket irta föl a holtak jegyzékében:

»Oct 17. Spt Da Elisabetha Zsibrik Spt Dni Fr. Deák.«

Magyarul: 1803. évi október 17-én (meghalt) tekintetes Zsibrik Erzsébet urnő, tekintetes Deák Ferencz urnak hitvese vagy neje. Az uxor vagy conjunx szót kihagyta a plébános, valamint a temetés napját is.

A temetés napja a söjtöri anyakönyvben sincs följegyezve. Ott is csak a halál napja.

A dolog igy történt:

Idősb Deák Ferencz határtalanul szerette ifju szép hitvesét, hét gyermekének édes anyját, a ki Ferencznek, legifjabb gyermekének születésekor gyerekágyban meghalt. De édes anyja is, a ki Kehidán lakott, két héttel előbb halt meg s igy sok jó oknál fogva neki Kehidára kellett a nagy birtok kezelése végett átköltözni. Magával vitte tehát halottját is, hogy ott legyen közelében s ha majd ő is utána megy: ott legyen a közös sir kéznél.

Néhány év mulva utána ment, de ő a mint én tudom, még se oda lett eltemetve.

Hanem ott van még eltemetve a hires szépségü Hertelendy Anna, a haza bölcsének apai öreganyja. A kehidai anyakönyvbe a latin nyelvü följegyzés igy szól magyarul:

»1803. október 3-án meghalt tekintetes Hertelendy Anna asszonyság, tekintetes Deák Gábor urnak özvegye 62 éves életkorában.«

Ennek koporsóját nem találta meg az én kőmiveslegényem. Talán csak a sötétség vagy a ráomlott porond miatt nem találta meg.

Hanem talált még egy kisebb koporsót. De hogy ebben kinek teteme porlad: azt nem tudja senki.

Deák Ferencz egyik legöregebb egykori jobbágyasszonyát, Szeglet Józsefnét megkérdeztem a negyedik koporsó felől, ki fekszik abban?

– Nem tudom, uram, kislány koromban hallottam apámtól, ő beszélte, hogy valamikor régen Kőszegről hoztak haza az uraságok egy kis halottat koporsóban s azt temették oda.

Szeglet Józsefné asszonyom 1835 körül volt kis lány. Ha már akkor is régi dologként emlitette apja az esetet: az a temetés is nyolczvan-kilenczven év előtt történhetett.

Kijöttem a sirbolt kápolnájából. Szétnéztem onnan a magaslatról a vidéken. Gyönyörü vidék. Szemközt napkelet felől Gyülevész falvának hegyhajlatán át sötétlettek hozzám a nagy messziségből a büszke Rezivár csonka tornyai. Ime, ezeket is megőrölte az idő, megpusztitották az elmult századok. Hogyne pusztulna hát el ez az egyszerü sirbolt? Hogyne omlanának össze a halottak csontjai?

Köröskörül a tiszta őszi nap ragyogó fényében zöld erdők, zöld mezők, mosolygó gerezdek, jó kedvvel dolgozó fürge népség. A Zalaberek malmainak csöndes zugását felém hajtja a szellő.

Mégis örök az élet.