DEÁK FERENCZ PARASZT VÉREI.

Mindenki tudja, hogy Deák Ferencz nemes családból származott. Nemesi előnevét sohase használta ugyan, sőt, a mennyire utána nézhettem, ősei se használták soha, de azért ő mégis nemes volt.

Sokan emlékeznek, hogy a mikor meghalt: temetésére megcsináltatták nemesi czimerét azok, a kik temetését rendezték s nevét a czimerre ekként iktatták: Kehidai Deák Ferencz. A czimer igaz, de a nemesi előnév nem igaz. Én legalább nem hiszem, hogy igaz lenne. A mikor Deák Ferencz ősapja a nemességet megszerezte: akkor még a Deák-családnak semmi köze se volt Kehidához. Hogy jutott volna tehát ő a »Kehidai« nemesi névhez?

No de erről másutt beszélünk. Most csak paraszt véreiről akarok szólni, a kik soha se nyerték el a nemességet.

Alsó-Lendvánál jönnek össze a Lendva patakának összes vizei. Délről a Fekete-ér, azután a Lendva vize, ettől északra a Radamos-ér, följebb a Bagonicza, azután a gáborjaházi-ér s végül a Kebele folyócskája s a Sárdi-berek patakjai. Mindezek ma már egyenes és szabályos medrekben, tudós emberek által kimért csatornákon eresztik le megcsappant vizeiket. A bő patakoknak, a vad berkeknek, nádasoknak, buja legelőknek és kaszálóknak s a minden lépten-nyomon zakatoló vizi malmoknak alig van nyomuk, melyek pedig kétszázötven év előtt mind meg voltak, a mikor Deák Ferencz ősei e vidéken még mezitláb futkározó paraszt gyerekek voltak.

A Bagonicza patak Bagonya falu erdeiben ered. Szláv nyelvszokással e falutól nyerte nevét is. Csakhamar eléri Dabronakot és Zsitkóczot, a Deákok ősi fészkét. Dabronak nagyobb falu, Zsitkócz kicsi fészek. E két faluból, sőt első sorban csak a kis Zsitkóczról sarjadzott ki a Deák-családnak nemesi ága is, paraszt ága is.

Deák Ferencz s bátyja Deák Antal nőtlenül halt el Bennük tehát apjuknak, idősb Deák Ferencznek fiága kihalt. Leányágon sok utód él. Sokan élnek Deák Ferencz nagybátyjának Deák Józsefnek maradékai is. De mindezek ma már semmit se tudnak arról, hogy a zsitkóczi közös ősök paraszt sorsban maradt ivadékai kik és merre élnek az országban szanaszét? Sőt még azt se tudják, azt is elfeledték, hogy egykor efféle véreik is éltek valahol.

Nem is csoda.

Az első Deák 1665-ben szerezte nemességét. Akkor vált el a nemesi ág a paraszt ágtól. Ennek 238 esztendeje mult. Majdnem nyolcz nemzedék kora. Kis emberek emlékezete ily messzire vissza nem száll. S aztán a kik hatalomra jutnak: azok nem keresik a sötétségben maradt rokonságot. A szegény jobbágy pedig a mélységből hiába emelgeti karjait fölfelé. S ha egy-két nemzedéken át emelgeti is: azután már azt se teszi.

1690 körül élt Zsitkóczon egy jámbor paraszt ember. Nem urasági jobbágy, de azért mégis paraszt ember. Volt háza, telke, külsősége s a dabronaki hegyben szőleje. Birtokát nem nevezték curiának, hanem sessionak. Curia azt jelenti magyarul: udvar. Ez a szó: udvar, csak nemes ember nemes birtokát illeti meg. Csak a királynak és a nemes embernek van udvara. Még a püspöknek sincs. Annak is csak residentiája van, a mi több is lehet, kevesebb is lehet, mint az udvar, de azért még se udvar. A papok közt csak a római pápának van udvara, másnak nincs. Magyar nemes más papnak el nem nézi az e szóval való hivalkodást.

Sessio azt jelenti magyarul: ülés, ülőhely, ülve való tanácskozás. 1848 előtt azt jelentette: jobbágytelek; hajdanában azt jelentette: megszállás. A paraszt ember birtokát nevezték el ezzel a szóval. Annak a zsitkóczi jámbor parasztnak a neve volt Deák János.

Két testvérje nemességet kapott. Ő nem lehetett nemessé, akárhogy vágyakozott is utána. Se pénze, se nagy birtoka, se hatalmas pártfogója. De hát ő csak megél paraszt állapotban is, – hanem fiának urrá kell lenni. Fiát Péternek hivták. Nagy örökséget nem hagyhat rá, de szerezhet neki tudományt. S aztán majd a gyerek szerezzen a tudománynyal befolyást, birtokot s nemességet. Ne legyen alábbvaló, mint a nemessé lett testvérek gyerekei.

A Péter gyereket iskolába küldte, ha nem csalódom, Kőszegre. Izzadt, dolgozott, kuporgatott, megvonta magától a jó falatot is, csak legyen költségre való a gyereknek. Tanult is a gyerek mindaddig, mig egyszer nyári szünet alkalmával otthon meg nem látott egy szép dabronaki paraszt lánykát. Meglátta, beleszeretett, bele is bolondult, földhöz vágta könyveit s a lányt elvette feleségül. Sőt apja házát is elhagyta örökre s átköltözött Dabronakra. Megmaradt parasztnak, szegény embernek.

Itt Pesten élt a XVIII-ik század közepén 1750–60 körül egy Deák. Keresztneve István volt. Állását, foglalkozását nem tudom bizonyosan. Tisztviselő nem lehetett, mert nem volt nemes. Orvos és mérnök se lehetett, mert oly nagy és általános műveltségü férfiu volt, a minővé orvos és mérnök abban az időben nem igen válhatott. Gondolkozása, irásmódja s műveltségének nemessége után ügyvédnek vagy valamely kamarai főtisztnek gondolom. Lehetett valami nagy uraság főembere is.

Ez volt ama Dabronakra költözött Deák Péternek unokája.

Tiszta szép latin nyelven irt levele van birtokomban. E levelet 1768. évi márczius 19-én irta Deák Gáborhoz, Deák Ferencz öregapjához. S intézte Kehidára, a hol mint felesége birtokán gyakran tartózkodott Deák Gábor.

E levélben mintegy puhatolódzik Deák István, vajjon nemességkereső buzgalmában őt támogatná-e a nemes Deákok zalai hatalmas ágazata? E levél hangja szerény, de azért férfias.

Kimutatja a rokonságot, de azért Deák Gáborhoz ugy ir, mint idegenhez. De olyan idegenhez, a kiben teljesen bizik, a kihez mégis rokoni bizodalommal folyamodik.

A levél szövegében mindenütt Dominatio Vestra Spectabilis-nek nevezi. A mi magyarul azt teszi: Tekintetes uraságod. Megszólitása igy hangzik: »Spectabilis ac Perillustris Domine, Domine mihi singulariter Colendissime«. Ez abban az időben az előkelőkhöz intézett megszólitás volt. Nehéz is magyarra jól leforditani. Spectabilis azt teszi: Tekintetes. De Perillustris is azt teszi. Nagyon rossz alkalmazással egy időben igy forditották magyarra: Nagytekintetü. Igy lehetne tehát az egész megszólitást magyarra forditani: »Tekintetes és Nagytekintetü Uram, Különösen tisztelt Uram«. Ezt a czimzést általánosan alkalmazták százötven év előtt.

Csak azt akarom ezzel jelezni, hogy Deák István bizony nem bizalmaskodott rokoni módon Deák Gáborral, Zala vármegye egyik nagybirtokosával s tekintélyes táblabirójával; nem nevezte őt se öcscsének, se bátyjának, se semmiféle vérrokonának, hanem tisztes távolból intézte hozzá szavait, mint a hogy illett paraszt sorsu embertől, mikor nemes urral beszél.

Ha nemes ember lett volna: nem ilyen hivatalos és szertartásos czimzéssel illeti Deák Gábort, hanem az akkori szokás szerint »Érdemem felett való különösen tisztelt Kedves Urambátyám«-nak szólitja. Hiszen Nemes Deák Gábor második unokatestvére volt az ő apjának, Ágilis Deák Jánosnak, tehát joga volt hozzá, kötelességében is állott őt urabátyának mondani.

De hát példátlan vakmerőség lett volna paraszt embertől nemes embert atyafiságos néven szólitani.

Ezt irja levelében egyebek közt:

»Mi a dabronaki szőlőhegy harmadát emberemlékezet óta Deák-jogon birjuk, – és a mint hiszem, se nem zálogjogon, se nem vételjogon, hanem öröklési jogon. De miként birhatnánk igy, ha vérségileg idegenek volnánk? Vannak különben tanuk, kik egy szájjal vallják, hogy elődeink paraszt iga alatt sohase éltek, sőt inkább szabad és nemes személyeknek tekintették őket. Igaz, hogy öregapám, Péter, az iskolákat elhanyagolta, dabronaki lányt vett feleségül s igy ment át Zsitkóczról Dabronakra, a hol is mind maig nyomorultul siratjuk cselekedetét. Sokszor hallottam öregapámtól, hogy Uraságod boldogult elhunyt apja sürgette őt, hogy nemességét vagy inkább nemesi előjogait ne hanyagolja el. De a mikor a dabronakiak őt a községbe nemes személynek másként befogadni nem akarták, csak ugy, ha velük egyenlő módon huzza az igát, hát ő erre is ráállott. Pedig uraságod boldogult apja nemcsak sürgette, hanem a szabadulásra szükséges költségeket is megigérte, de ő erre is csak azt felelte: ha eddig meg tudtam élni ekképen, jövőre, istennek legyen dicsősége, még inkább megtudok. Ime tehát, én most a szükséges lehetőség hiányában nyomorultul belátom, hogy a köveket megmozditani nem tudom s isten után reménységemet egyedül uraságodba vetem. Egyébként a mai idők természete változandó, annak szolgál, a kinek akar s azért még megeshetik, hogy kedvezése fáradozásomat sikerre viszi.«

Ime, Deák István keserü panasza. Látszik ebből, hogy vagy Dabronakon él állandóan most is, vagy legalább ott élte át gyermek- és ifjukorát. Ott siratja ő is öregapja cselekedetét, a ki a dabronaki szép lányért otthagyta az iskolát s megmaradt parasztnak.

Deák István keserüségét nem szabad ugy megitélnünk, mint afféle mai emberét, a ki nemesség után áhitozik, de azt el nem érheti. Ma nevetni való vagy sajnálatra méltó az ilyen ember.

De nem igy volt hajdan.

Akkor a nemesség adta meg az embernek a szabadságot, a jogokat, a tekintélyt, a hivatalképességet, az adómentességet s a becsületet. A ki nem volt nemes, az rab volt, másoknak szolgája volt, joga és szabadsága semmi nem volt; – ha tanult is: hiába tanult, köztisztségre el nem juthatott, urasága eladhatta, elcserélhette, zálogba is adhatta, kölcsön is valamelyik rokonának vagy jó barátjának odaadhatta.

Bolond világ volt az a maihoz képest.

S aztán tanult, mivelt, mélyen és nemesen érző ember volt Deák István. S talán vagyonos is volt. De ha hazament Zalába, hiába ábrándozott a Bagonicza-partjain vagy a Csikósrét vadkörtefái alatt vagy a magas dabronaki szőlőhegyek látó pontjain hazájáról, a mely nem az övé, hanem a királyé és nemességé s hiába akart együtt érezni nemzetével; – hiszen ő nem tartozik hozzá, mert ő csak rab, csak jobbágy, a kinek mindenki parancsol s a kit minden szolgabiró s minden urasági ispán deresre huzhat s végig botozhat józan fejjel, részeg fejjel egyaránt.

Bizony nehéz volt akkor tanult fejjel s érző szivvel parasztnak maradni.

Mit csinált a hatalmas Deák Gábor e levéllel? Segitette-e rokonát, a ki nemességtelen állapotában oly boldogtalannak érezte magát? Volt-e segitségének sikere?

A levél boritékára ezt irta Deák Gábor: »Percepi die 4-a Apr. 768. Stephani Deák«. Meg is őrizte a levelet gondosan. Levelezésben is állott Deák Istvánnal tovább is. De arról nem tudok, hogy Zalavármegyében a nagy Deák Ferencz családján kivül is lettek volna nemes Deákok.

Négy Deák-testvér született 1620 körül Zsitkóczon. Ki volt apjuk, ki volt anyjuk: valószinüleg sohase tudjuk meg. Parasztok voltak s a parasztról a káptalanok és konventek nem szoktak irásokat szerkeszteni.

A négy Deák-fiu neve volt Péter, Mihály, István és János.

Péter és Mihály megkapták a nemességet. Mikor és miként jutottak gróf Nádasdy Ferencz kegyeibe s hogy kaptak nemességet s kis birtokot az ő segitségével: erről másutt lesz szó. Szerencséjük volt, hogy még akkor kis birtoku, kis nevü emberek voltak s hogy nagy jóltevőjükkel együtt a nemzet vértanuivá nem kellett lenniök.

István és János megmaradt parasztnak.

De talán még se egészen parasztnak.

Deák István azt irja, hogy elődeik soha se éltek paraszt iga alatt, sőt inkább mindenki szabad és nemes személyeknek tekintette őket. És azt irja, hogy Deák Gábor apja is gyakran intette az ő öreg apját, hogy nemesi előjogait ne hanyagolja el.

Nemesek nem voltak: ez bizonyos.

Hiszen csak Péter és Mihály testvérek voltak nemesek s ezek is csak 1665 óta, a másik két testvér pedig nem kapott nemességet akkor. Ha pedig korábban lettek volna nemesek: akkor Péternek és Mihálynak nem lett volna szüksége arra, hogy 1665-ben szerezzen nemességet.

Volt akkor egy osztály, a kit ugy hivtak: ágilis ember. Magyarul nem tudom a nevét. Nem hallottam soha. Talán le se forditották soha. Agilis latin szó. Azt jelenti magyarul: mozgékony, fürge, szaporán járó. De ebből még semmit se lehet érteni. Másként kell megmagyaráznom, mi az ágilis ember.

Az ágilis ember nem nemes, de nem is jobbágya vagy zsöllérje semmiféle uraságnak.

Van neki kis nemesi birtoka s azt vagy örök áron vette, vagy zálogban birja, vagy ajándékba kapta. Adót, robotot, urasági munkát nem kell érte se fizetnie, se szolgálnia. Követ vagy tisztviselő nem lehet, nemesi jogokat nem gyakorolhat, de a maga kis birtokán a maga ura s jobbágyi terhet nem kell viselnie, a jármot nem kell huznia. Sőt birtoka után minden közbirtokossági javadalmat élvezhet. Erdőt, legelőt, makkoltatást, gubacsolást, közös malmot, usztatást, rétöntözést gyakorolhat.

Nemes apának, paraszt lánynak a fia nemes ember lett. De paraszt apának, nemes lánynak a fia nem lett nemes ember. De ha jobbágy vagy zsöllér volt: kijárták az uraságnál, hogy eressze szabadon. Adtak neki vagy maga szerzett egy kis nemesi birtokot s hozzá házat, hegyvámos szőlőt s igy lett ágilis. Talán azért is nevezték ágilisnak, hogy ha akarta, szabadon elköltözhetett falujából; – uraság, szolgabiró, pandur, vármegye nem üldözhette, mint urahagyott szökevényt.

Némely vidéken szabadosnak nevezték az ágilist. Zalavármegyében sok volt az ágilis. Kivált sok volt a Deák-nemzetség birtokán: Söjtörön, Tárnokon s egyebütt. Az én falumban is volt három-négy. Egyiknek a neve épen Deák András volt. Elhalt ötven év előtt. Katholikus vallásu volt. Könnyen eredhetett a zsitkóczi és dabronaki Deákok nemzetségéből. Az én vidékemen némely ágilist még »nemzetes uram« czimmel is tiszteltek.

Nos hát ily ágilis emberek voltak a Deák-testvérek, István is, János is. Azért mondhatták a tanuk kétszáz év előtt egy szájjal, hogy a Deákok jobbágyi paraszt iga alatt sohase éltek.

De van erre nekem egy más nagy bizonyságom is, melyről Deák István vagy nem tudott vagy legalább levelében nem emlékezett meg.

Deák Ferencz dédapja II. Deák Péter volt. Ez második feleségét Gájger Susánnát özvegyen hagyta. Ez az özvegy tőkepénzgyüjtő és szerző asszony volt férje halála után is. 1758- vagy 1759-ben elhalt Zsitkóczon egy Deák János nevü kisbirtoku ember, a kinek özvegyétől Vinter Évától megvette férje birtokát özvegy Deák Péterné urnő.

Ha ez a birtok jobbágytelek lett volna: akkor Deák János özvegye azt el nem adhatja, de Deák Péterné tőle meg se vehette volna. Ha meg akarja venni: csak a földes uraságtól vehette volna meg.

Tisztán látom én ez esetből, hogy Deák Istvánnak igaza volt, hogy a zsitkóczi és dabronaki Deákok szabad emberek voltak, habár nemesek nem voltak is. A mint mondtam: ágilisek.

Ez a Deák János egyébiránt mint már emlitém, a nemességkereső Deák Istvánnak apja volt. A nemzedékek élettartama s az időpont azt bizonyitja.

A paraszt állapotban maradt Deák István 1650 körül élt. Ennek fia volt Péter, ennek fia Ferencz s ennek fia István. Ezzel ez az ág 1790 körül kihalt. Fiági maradékai nem maradtak. Ezek Zsitkóczból s a dabronaki szőlőhegyből valószinüleg soha ki nem mozdultak.

A legfiatalabb testvér volt 1650 körül Deák János. Ennek a fia is Péter nevet kapott a keresztségben. E Péternek három fia maradt: János, Ferencz és József. A János fia volt az a magas miveltségü Deák István, a ki 1768-ban Pesten élt, a ki a nemességet megszerezni törekedett s a ki a Deák Ferencz öreg apjához azt a szép latin levelet irta.

Ez ág ivadékai maig is élnek s vannak közülük Pestmegyében is, Kis-Kunságban is, de másfelé is. A nagy Deák Ferencznek kétségtelen vérrokonai mind. Nevük megérdemelné, hogy pontos leszármazásukat följegyezze valaki.

A nemességkereső Deák István igy állitja össze Deák Gábor számára a családi leszármazást:

                      Deák N.
         ___________él 1600 körül._________________
        /               /         \                \
      Péter           Mihály      István            János
   (nemességét      (nemességét   paraszt             |
     szerzi           szerzi         |              Péter
    1665-ben)        1665-ben)     Péter    (Dabronakra költözik
       |                |            |        /       |       \
      Péter           Ferencz     Ferencz   János   Ferencz  József
    ____|______ (ezzel kihal ez ág)  |      /    \      \       |
   /           \                   István István József István Péter
Gábor  László  Ferencz             (ezzel (ez irja a
(ehhez                              kihal  levelet
a levelet                          ez ág) 1768-ban)
Deák István
1768-ban)

E leszármazásban a nemessé lett Péter és Mihály ivadékai helyesen vannak kimutatva. Ebből is következtetem, hogy a parasztnak maradt két másik ág is igazán van levezetve.

A Deák-család nálam levő irataiban a paraszt Deákok több nyomát nem találom. Csak egyet találok, a kehidai plébánost, a ki Deák Ferencz kis gyerekkorától kezdve a forradalom utánig volt Kehida papja s Deák Antalnak és Ferencznek mindennapi vendége. A haza bölcse sokat tanult tőle, sokat is évődött vele. Egykor talán bővebben irok róla.

De érdekes emlékezést találok régi Deákokról.

Deák Ferencz nagybátyja József mint tanuló, szülei tudta nélkül s azok ellenére 1783-ban beállott katonának. Mikor 1787-ben a török háboru fenyegetett bennünket: az aggódó szülőket e szavakkal vigasztalta Deák István vitéz katona s vérrokon Kőszegről: Sohase busuljanak a Józsi gyerek miatt, egri Deák Gergelynél s szigetvári Deák Balázsnál alábbvaló lenni ő se akar; – ő is méltó lesz ezekhez.

Deák Gergely Eger védelmében vitézkedett s társaival együtt győzedelmes maradt. Deák Balázs vértanunak hősi halálával mult ki Zrinyi Miklóssal együtt. Senki se tudná megmondani, hogy ezek Deák Ferencz családjának voltak-e tagjai.

Deák Balázsról valószinü. Zrinyi legjobb hősei egy részét csáktornyai és sztridai uradalmaiból szedte össze. Zsitkócz pedig közel van Sztridóhoz s a nemességszerző Deák apját s öregapját alig néhány évi időköz választja el Szigetvár elestétől. Valamelyik erős, bátor Deák-fiu miért ne mehetett volna a hires Zrinyi bán zászlói alá?