ADÓS FIZESS, DE NE SIESS.

Gróf Széchenyi István neki rontott »Hitel« czimü munkájával a magyar nemes embernek. Kifejtette ebben, hogy a nemes embernek, akármekkora a birtoka, hitele nem lehet; – a nemes ember kölcsönpénzt nem kaphat s ha kap is, csak elviselhetlen uzsorára kaphat, a miben el kell pusztulnia. Birtokát nem javithatja; vizeit nem szabályozhatja; ha leég: nem épithet; ha sok gyereke van, nem tanittathatja őket, nem utazhat, országot-világot nem láthat; ha ökrét-juhát elviszi a dögvész, métely, lépfene, százrétü paczal, pokolvar s egyéb efféle veszedelem: uj lábas jószágot be nem szerezhet. Mert nincs pénze semmire.

Kimutatta a könyvben azt is, hogy ennek a nyomoruságnak pedig főoka az, hogy a jólelkü hitelező, ha adósa elhal vagy makacskodik, biróság utján csak nagy keservesen juthat pénzéhez. Sok esetben tiz-husz év eltelik, mig a nemes emberen egy-két száz forintot be tudnak hajtani.

Sok szó esett erről az 1832-iki országgyülésen. A nemes urak időnkint egyébről se beszéltek, csak erről a könyvről. Ki dicsérte, ki gyalázta ezt a könyvet. De abban általánosan megegyeztek, hogy a nagy gróf veszedelmes ember. Mit erőlködik ő azon, hogy a nemes ember, ha adós, nagy hirtelenséggel legyen kénytelen adósságát megfizetni?

Azonban a »haladó kor szelleme« mégis arra intette a nemes urakat, hogy alkossanak bölcs törvényt, melylyel a nemes emberen is be lehessen hajtani a világos követelést.

Ott volt Deák Ferencz. Ő is sürgette ezt a törvényt. Sőt talán ő sürgette legjobban. Volt is e miatt sok vitája.

De minden vitáját diadalmasan el tudta dönteni egy példával, melyet az ő családja történetéből beszélt el. Magam is hallottam tőle ezt a példát, noha nem akkor, hanem közel negyven évvel később.

Elmondom ezt a példát. Ma is érdekes. Hiven jellemzi a száz év előtti kort.

Deák Ferencz apai öreganyja Hertelendy Anna volt, Deák Gábornak édes-kedves felesége. Volt ennek a révén egy öreganyai nagybátyja: Hertelendy Gábor. Nem a hires, nagy vitéz, a tábornok és hadvezér, a ki Simonyi ezredessel versenyzett a vitézségben, hanem egy korábbi Hertelendy Gábor, a kit Deák Ferencz nem is ismerhetett, mert már 1754 körül elhalt.

Ennek testvérje volt Hertelendy Éva, Deák Ferencznek szintén öreganyai nagynénje. Szép lány volt, örökség is szépen nézett rá. Feleségül vette Rumy Boldizsár Rumból, Vasvármegyéből. Ott laktak szerelemben, boldogságban, békességben. Lett két lányuk is. Az egyiknek neve volt Manczi. A másiknak neve volt Miska. Furcsa név lánynak, de hát ez volt a neve: Rumy Miska. Mind a kettő élt még akkor, mikor Deák Ferencz kis gyerek volt. Csakhogy a Miskát Deák sohase látta, mert ez apácza lett s elvitték valahova idegen országba.

Nos hát a nagybátya Hertelendy Gábor föltette magába 1752-ben, hogy ő nemes Zalavármegyének lesz főjegyzője. De akkor a főjegyzőt Zalában nem a nemesség választotta, hanem a főispán nevezte ki. Az örökös főispánságot a gróf Althan-család birta, de az örökös főispán akkor a bári érsek és váczi püspök gróf Althan volt s állandóan Bécsben lakott. Elindult hát Hertelendy Gábor uram Bécsbe, hogy kijárja magának a megyei főjegyzőséget az örökös főispánnál.

Rum felé vette utját, hogy édes testvérnénjét, Évát és sógorát, Rumy Boldizsárékat is meglátogassa. A hogy illett jó atyafitól.

Beszélgetés közben rá került a sor a bécsi utra s a főjegyzőségre. Rumy Boldizsár azt kérdi:

– Aztán van-e édes jó sógorom elég aranyad és ezüstöd az utra?

– Ezüstöm csak volna, de aranyam nincs.

– Akkor semmit se ér az utad. Püspökkel, főispánnal csak aranyos nyelven lehet beszélni. Csak a fütőnél, komornyiknál, borbélynál ér az ezüst valamit.

Tudniillik a fütőt, borbélyt, komornyikot kellett az ügynek első sorban megnyerni. Csak ezeken át lehetett az örökös főispánnal vagy helyettesével beszélni.

Egyik szó a másikat érte s a vége az lett, hogy Rumy Boldizsár adott kölcsön a bécsi utra Hertelendy Gábornak 85 darab aranyat. Majd megfizeti, ha visszatér.

De akkor bizony nem fizette meg.

Mert akkor meg ellátogatott Szarvas-Kendre meglátogatni a Sibrik-atyafiságot. De épen akkor otthon volt Rosty Istvánnak, Vasvármegye néhai hires alispánjának özvegye Sibrik Teréz is gyönyörü szép két lányával Fannyval és Mariskával. Hertelendy Gábor megszerette Rosty Fannyt, meg is kérte a kezét s az eljegyzést és gyürüváltást el is határozták nyomban.

De hát hol a gyürü?

Se Vasban, se Zalában nincs város, a hol gyürüt lehetne találni. Győrbe vagy Sopronba kell menni szép köves gyürüért.

Hertelendy Gábor befogat rögtön s indul gyürüért. Utja Rum felé visz s megint beszáll sógorához, Rumy Boldizsárhoz. Elmondja ott a jó hirt s utazásának czélját. Rumy Boldizsár azt mondja:

– Ne menj te édes sógor gyürüért se Győrbe, se Sopronba. Itt van Rohonczon az Elbuj nevü gyürüs zsidó. Az igazi neve ugyan Abiud, de a nép már csak Elbuj zsidónak nevezi. Szebb gyürüt tud ez adni, mint a milyent akár Bécsben kaphatnál. De ne menj te ehhez se. Nem találod otthon, mert ő mindig faluz, a nemes urakat járja. Hanem ha az én édes lelkem, Évi feleségem beleegyez: vidd el azt a rubintos aranygyürüt, a melyet én vettem neki a mi eljegyzésünkkor az Elbuj zsidónál, 30 rhénusi forint volt az ára. Add ezt oda jegyesednek, derék jó lány, szép is, megérdemli, ha siettek az esküvővel. S aztán az árát küldd meg, ha majd hazaérsz.

Igy lett. Beleegyezett az asszony is szivesen. Hertelendy Gábor ekként adósa lett Rumy Boldizsáréknak 85 aranynyal és 30 rhénusi forinttal. Meg is esküdött Rosty Fannyval csakhamar, de adósságát megfizetni elfeledte.

A következő évben 1753-ban Rumy Boldizsárné virágzó korában, java idejében nagy hirtelen elhalt. A temetésen ott volt Hertelendy Gábor is s a bánatos férj előtt elismerte tartozását. Elismerte, de meg nem fizette.

Jó Rumy Boldizsár nem tudott élni felesége nélkül. A mint a temetőből hazament: ágynak esett s nyolcz nap mulva meghalt.

A temetésen megint ott volt Hertelendy Gábor s megint elismerte tartozását, de megint nem fizette meg.

A két serdülő lány, Manczi és Miska árván maradt s édes apjuk testvérbátyjának Rumy Lázárnak gondnoksága alá került. Ez előtt ismerte el Hertelendy Gábor a tartozást. De Lázár ur nem inditott pert. Nagy jogtudós volt. Tudta, hogy annak a pörnek sohase lesz vége. Ő legalább végét nem érheti, mint beteges, öreg ember. Ha majd a lányok férjhez mennek: hajtsák be ők a követelést.

Két év mulva azonban Hertelendy Gábor is meghalt hirtelen. Ifju szép özvegye hazament az ősi házhoz s nemsokára akadt is derék kérője s férjhez is ment ujra. Hertelendy Gábornak nem maradtak gyermekei, birtokán megosztoztak a Hertelendy osztályos atyafiak. Jutott belőle Deák Ferencz öreganyjának is.

A kisebbik árva, a Miska lány – mint mondám – apácza lett. A nagyobbikat, Manczit, elvette Hertelendy György, Zalavármegyének 1760 körül nagyhatalmu főszolgabirája. Ő most már hát kereste felesége jogán Hertelendy Gábor adósságát.

Meginditotta a pert 1767-ben. Kért az udvari Cancelláriától s Albert királyi herczegtől, Magyarország kormányzójától vallató parancsot. Megperelte az egész osztozkodó Hertelendy atyafiságot, fiágon és nőágon levőket, felmenőket és leszármazókat egyaránt. A hogy a törvény és igazság hozta magával.

Utóbb kihalt minden osztozó fél, a másod és harmad izbeni örökösökre szállt át a pör. Utóbb kihalt a felpörös s fiai s unokái folytatták a keresetet. Folytatták utóbb Deák Antal és Deák Ferencz ellen is, mint a kik néhai Deák Gáborné született Hertelendy Anna unokái. Ezerekbe került már a pör, de minél tovább folyt: annál messzebb estek a végétől.

A minek megint más oka, de törvényes oka volt.

Ezt az esetet beszélte el Deák Ferencz 1834-ben barátainak. S hozzátette:

– Lássátok! Ez a per egyszerü mindennapi adóssági per. A tárgya se nagy, csak néhány száz forint. Hatvannyolcz esztendeje folyik s most már törvényeink szerint nem is lehet vége. Mert most már az unokák ellen senki soha be nem bizonyithatja, hogy ki milyen arányban osztozott hatvannyolcz esztendeje óta. Nincs-e hát szükség az uj törvényre?

Igy készült az uj adóssági törvény 1836-ban.