IV.

(Deák alapitásai és részvényei. – A balatoni gőzhajó. – A pesti állatkert. – Casanova oroszlánkölyke.)

De azért nem kell hinni, hogy részvényei nem voltak s hogy ő nem volt alapitó. Volt ő. Csakhogy a mai világ nevet az ő alapitásán s az ő részvényein.

Sok közgazdasági intézmény alapitásában vett részt.

A Nemzeti védegylet, a Balatoni Gőzhajótársaság, a Magyar Általános Biztositó Társaság, a Magyar Földhitelintézet, a Pesti Állatkert egykor mind nagy nemzeti ügy volt, ép ugy, mint a Lófutattás, a Lánczhid, a Lujza-út a tengerpart felé, a Nemzeti kaszinó, a Nemzeti Szinház, az Akadémia s egyéb efféle. Az ország vezéremberei, a főbb s jobb férfiak, a lelkesebb vármegyék, a buzgó hazafiak, a költők, a lángoló keblü hölgyek vállvetve törekedtek mind ezeket egyszerre és egymásután megalkotni.

Ez intézetek egy része ma nincs meg, más része üzleti vállalat, vagy léha mulatozás, melyhez a hazafiságnak most már semmi köze. Csak a Nemzeti Szinház és az Akadémia maradt meg nemzeti intézménynek.

Deák bölcs szava, nagy tekintélye és kicsiny pénze ott volt mindenütt, a hol szükség volt rá.

De különös végzete volt, hogy a hol anyagi haszonnal járt a munka és buzgóság, ott nem tudott állandóan megmaradni. A hol pedig alapitó részvényeket szerzett: ott sohase látott egyetlen fillérnyi hasznot.

Véletlen volt ez, vagy az ő rövidlátása?

Se nem véletlen, se nem az ő rövidlátása. Hanem igenis az ő komoly bölcsesége. Hiszen, hogy a Magyar Általános Biztositó Társaság egykor virágzó lesz s alapitóinak és vezetőinek nagy hasznot hajt, kincseket hoz, azt ő is csak oly tisztán látta, mint bárki más. De ő egyéniségének sulyával, tekintélyével, népszerüségével pénzbeli haszonban részesülni nem akart. Csak addig maradt az intézeteknél, mig azok kamatot és osztalékot nem fizettek. A mint fizetni kezdtek: szépen, simán, zaj nélkül, feltünés nélkül, de rögtön otthagyta őket, mint Szent Pál az oláhokat.

Épen igy lett ő a magyar nemzet történelmének oly óriási alakja.

A balaton-füredi állandó nemzeti szinház után sohase látott pénzbeli hasznot. De nem is gondolt arra soha, hogy valaha lásson.

Érdekes volt a balatoni gőzhajózási társaság. Ez már részvénytársaság volt s alapitásakor Deák Ferencz is vett részvényeket.

Az eszme Széchenyié volt s a megvalósitás élére is ő állott 1846-ban. Csak két év előtt halt meg Zala nagy költője, Kisfaludy Sándor. Emlékét ércz-szoborral megörökiteni s a Balatonra gőzhajót állitani, mely az ő dicső nevét viselje: ez a kettős gondolat egyszerre született meg.

A gondolat tetté vált. Meglett a szobor is, több mint ötven évvel ezelőtt. Ott volt a leleplezésen Deák is, s mint gyerkőcz magam is. Olyan volt az a szobor, mint egy tele zsák. Lelkesülésünk körülrajongta, de bizony azért az nem volt jó szobor. Most már másik áll a helyén.

A gőzhajó előbb elkészült. Az már 1848-ban vigan szelte a Balaton hullámait. A neve volt »Kisfaludy«. A nagy költő feje domborműben, aranyos fényben ott ragyogott az orrán.

Deáknak, mint alapitónak és részvényesnek jogában állott volna e gőzhajón ingyen utazni. Lett volna is hozzá alkalma. Minden nyáron Bataton-Füreden töltött néhány hetet. Oda Kehidáról vagy Klári nénjétől, Puszta-Szent-Lászlóról utazott. Bizony kényelmesebb lett volna Keszthelytől az utat pár óra alatt vizen megtenni, semmint 60–70 kilométernyi rossz uton és nagy porban egész nap zöcskölje az embert a kocsi.

De azért Deák utóbb mégis a kocsit választotta, a szárazföldön való utazást.

Jó oka volt erre.

A hajó rendszabályai közé tartozott, hogy a mikor nagy hazafit, hires embert, gazdag főrendü urat, püspököt, vagy apát urat visz: a diszlobogót kitüzze s mikor már a füredi kikötő közelébe ér: elkezdje az ágyuzást. Hadd tudja meg szárazon és vizen az egész világ, hogy most a hajón valami »nagy marha« vagy »nagy hazafi« utazik.

Deák Ferencz természetesen a nagy hazafiak rovatába tartozott. A nagy marhák közé a főispánokat, főpapokat, az ismeretlen grófokat és bárókat sorozták.

Volt a hajónak egy mozsárágyuja. Szép munka, sárga rézből, mindig fényesen tartva. Ugy ült a hajó födélzetén jól leszegezve, mint egy középnagyságu vizslakutya. Ha a matróz jól megtöltötte, fojtását jól lesulykolta: akkorát szólt, mint valóságos várbeli ágyu. A messze vizről is meghallották durranását a füredi parton, s mire a hajó kikötött, az egész fürdőközönség kicsődült a kikötő hidjához.

– Vajjon ki jöhet a hajón?

Ha Deák Ferenczet látták: volt nagy riadalom. Harsogó éljenzés, mely meg nem szünt, mig lakásába el nem bujhatott.

E miatt nem szeretett utazni azon a hajón, mely az övé is volt.

A fogadó közönség élén mindig ott várta, ha épen jelen volt, a tihanyi apátur. Ékes beszéddel és hosszu beszéddel, holott Deák se az ékes, se a hosszu beszédet nem szerette. Bresztyenszky apátur mindig latin nyelven köszöntötte a parton. Deák neki is latin nyelven felelt, de mindig dévajul.

Gőzhajó-részvényei megvoltak még 1870 körül. Hova tette őket: nem tudom. Utánuk sohase járt osztalék. A hajót utóbb a mult század hetvenes éveiben elbontották. A hajóépités tudománya nagyot haladt a mult század közepe óta. Biztosan ki tudták utóbb számitani, hogy hány lóerejü géphez mekkora hajótest kell. A jó öreg »Kisfaludy« hójóteste nagyobb volt, mint kellett volna lenni. A szakértők azt mondták, hogy a hajótest egy részét holt teher gyanánt hurczolta magával.

De bizony el is korhadt már lassankint. A vas is elvásik idővel. Ezért kellett elmulnia. Ma öt-hat gőzös is van a Balatonon, de egyik se akkora, mint a »Kisfaludy« volt. Egyiknek sincs most már ágyuja. Egyik se hordoz födelén nagy hazafit és nemzeti lobogóval s ágyudörgéssel egyik se tiszteli meg a nemzet vezéreit. De hol is vannak hát ma a nemzet vezérei? Nem siet eléjük a nyárfaárnyékos parton a fürdőközönség s a harsogó éljenzés se tör ki most már önkénytelenül az ajkakról és a szivekből.

Állatkerti részvényeket is vett Deák Ferencz.

Ha jól tudom, a pesti állatkertet 1865-ben vagy 1866-ban alapitották a jó és okos emberek. Egyszer virágzott, másszor sinylődött ez az intézet. Ma már tetemes részét más czélra használják.

Valamikor a magasabb társaság is el szokott látogatni az állatkertbe. Nagy élvezet ez, de csak mivelt elmék és romlatlan lelkek és gyermekszivek számára. Most már a főrendek, a tőzsdeurak, a nagy delnők, a papi renden levők éppen nem látogatják rendszeresen.

Deák, a hányszor csak ráért, mindig szivesen sétálgatott az állatkertben. Még 1873 nyarán is, a mikor már szivbaja miatt nagyon elnehezedett. Volt néhány különösen kedvelt állata. A fuvolamadarat például nagyon szerette. De legjobban az oroszlánokat.

Ez előtt harmincz évvel egy Casanova nevü állatszeliditő asszony volt ott négy-öt oroszlánnal. Volt egy kis kölyök-oroszlánja is. Lehetett talán hat hetes vagy két hónapos. Gyönyörü állat, hatalmas fejjel, ragyogó nagy szemekkel, selymes, puha szőrrel. Csak csöppnyi volt még a sivatag e hatalmas királya, sörényének és farka bojtjának még hire se volt, de azért már nem félt semmitől, nem riadt meg senkitől. Casanova asszony, mikor Deák jött, mindig ölébe tette az oroszlánkölyket s a »haza bölcse« negyedórákig élvezettel simogatta a kis fenevadat s eljátszogatott vele mint egyik kis gyerek a másikkal. A fenevad is örült a játéknak, s egyszer-kétszer ő is megnyaldosta a simogató kezet.

Ily módon szedte föl állatkerti részvényeinek kamatját.