I. AZ OSZTÁLY.

(Deák Antal és Deák Ferencz gazdálkodása. – Lehetett-e jó gazda Deák Ferencz? – A regényiró könnyen beszél. – Szükséges volt az osztozás. – Mi az osztozás? – Deák a fele birtokban marad. – Emma furcsa ajánlata.)

Győrött, szabad előadásban, emlékezetből, jótékonyczélra mondtam el e szakasz tartalmát. Közölték a lapok s én a lapok közléseit átnéztem s egyben-másban kiigazitottam. Előadásom tartalma ez:

Országszerte tudja mindenki, hogy Deák Ferencz ősi birtoka Kehidán feküdt Zalavármegyében, a Zala-folyó jobb partján Szent-Gróttól nem nagy távolságra.

A birtok eredetileg nem a Deák-nemzetség birtoka volt. A hirneves Hertelendy-család birtoka volt ez már közel kétszáz év óta. Deák öreganyja Hertelendy Anna volt. Ő kapta osztályrészben, s ő utána szállt unokáira, Deák Ferenczre s ennek testvéreire.

A négy Deák-testvér örökségéhez tartozott még a söjtöri birtok is. Ez is Hertelendy-örökség volt eredetileg. Mikor a testvérek Deák Antal halála után az apai, anyai birtokon megosztoztak: Söjtör Deák Klárának, Kehida pedig Deák Jozéfának és Deák Ferencznek jutott, de jutott még ezenkivül néhány apróbb más birtokrészlet is.

Némi ősi adósságok terhelték az egyes osztályrészeket. De terhelték ujabb adósságok is. A kétféle teher összege megközelitette a husz-harminczezer forintot.

Deák Ferencz, mig Antal bátyja élt s otthon volt, maga közvetlenül nem gazdálkodott. A gazdaságot addig Antal bátyja vezette. Nem osztották meg maguk közt Kehidát. Agglegény volt mind a kettő. Közvetlen leszármazó örökösre egyik se számithatott. Asszony és gyerek érdeke nem követelte az osztályt. Deák Antal jobban értett a gazdasághoz. Bölcs ember volt az is, s volt kedve a gazdasághoz. Egykoruak, kik mind a két testvért jól ismerték, ugy vélekedtek a mult század harminczas és negyvenes éveiben, hogy Deák Antal még bölcsebb s vármegyéjében még nagyobb tekintélyü férfiu, mint Ferencz öcscse. Édes jó testvéri viszonyban élt együtt a két agglegény. Ferencz a világért se avatkozott volna bele bátyja gazdasági ügyeibe. Ő a közdolgokat vezette, megyegyülésekre és országgyülésekre járt és olvasott, gondolkodott, elmélkedett.

Antal halála után sok minden megváltozott.

Deák Ferencznek nyakába szakadt az egész birtok s a gazdálkodás minden gondja. 1842-től 1854-ig tizenkét éven keresztül volt Deák Ferencz falusi gazda. Közbeesett 1848 is. A jobbágyak felszabadultak, a tized és a robot elveszett s ezentul adót kellett már fizetni. Több cseléddel, nagyobb költséggel kellett a gazdaságot vezetni. A jövedelem megcsökkent, a terhek és gondok megszaporodtak s az adósság növekedett.

Jó gazda volt-e Deák Ferencz?

Bizony lehetett volna ő jó gazda is. Több esze volt mint száz tiszttartónak. Takarékos, józan, egyszerü volt háztartása. S ámbár a kastély sohasem volt vendég nélkül, abból a birtokból tisztességesen meg lehetett volna élni.

Hanem hát Deákot az ország bölcsének nevezték akkor is. De bizony nem azért, hogy jó gazda volt, hanem azért, mert egész nagy lelkét s istenadta egész tehetségét a haza ügyeinek szentelte.

Senki se születik az ország bölcsévé. Az elmének nagy ereje, s a léleknek minden értelmi és erkölcsi tökéletessége mellett sok tünődés, sok tanultság, sok komoly elmélkedés s a nemzet multjával s jelenével való teljes együttérzés szükséges ahhoz, hogy a nemzet bölcsévé lehessen, a kit a gondviselés arra szánt.

Lehet-e jó gazda a nemzet vezére?

A ki elmerül a mult századok vizsgálatába, a ki nemzetünk balsorsának igazi okait meg akarja ismerni, a ki korának gyöngeségeit gonddal és szeretettel fölismerni törekszik, a ki a közélet ezer baját orvosolni siet, s a ki a messze jövőbe is el tud látni, hogy nemzetének visszaszerezze az elmult dicsőséget, a nagyságot s a virágzó jólétet, a ki egész életét a hazának szenteli: vajon lehet-e az jó mezei gazda?

Fölkelhet-e az kora hajnalban, hogy cselédnek, napszámosnak, marhák etetésének utána nézzen? Kint töltheti-e a nappalt szántás, vetés, aratás, kaszálás, gyüjtés, takarodás, cséplés idején napkeltétől napnyugtáig? Évődhetik-e örökké a munkással és iparossal: igy dolgozzál, ne amugy, kerüld a fölösleges kiadást, kiméld az igavonót és a szerszámot, ne alugyál, ne lopj, ne csalj, ne kárositsd a gazdát? Járhat-e az vásárokra, hogy olcsóbban és jobban vegye meg, a mire szüksége van s jobb áron adja el, a mit el kell adni? Azután a kert, a szőlő, a hizlalás, növendék állatok nevelése, háztartás és mindenféle számadások vezetése!

Egész ember kell akkora gazdasághoz. De ha az egész ember a hazáé: mi marad akkor belőle a gazdaság számára, a mindennapi kenyér gondjaira?

Egyszer csak azt vette észre Deák Ferencz, hogy jobb lesz neki az ősi birtokot eladni. Élni élhet ugyan a gazdasággal is, de a gazdálkodásban ki is merül az egész élet. Pénze és nyugalma pedig még se lehet, mert az adó és a kamat és a mellőzhetetlen költség fölemészt mindent.

Egykor Pestre hivták barátai valami országos közérdekü tanácskozásra.

Kehida Pesthez, ugy hiszem, közel kétszáz kilométer távolság. Vasut még akkor nem volt. Saját kocsiján, lovain és kocsisával kellett utazni. Jó időben is három napi út oda is, vissza is. Ha csak egy hetet tölt Pesten: ime két hétig kell uton költekeznie kocsissal és lovakkal kocsmákban, vendéglőkben. Bizony ehhez pénz kellett, még a legnagyobb takarékosság mellett is négy vagy ötszáz korona. S az alatt otthon gazda nélkül maradt a gazdaság.

A meghivásra levélben felelt egyelőre. Egyik országos hirü benső barátjához, nem jut eszembe: Wesselényihez, vagy Kossuthhoz intézte-e a levelet. Levelét ilyesvalamivel kezdi:

Könnyü a regényirónak. Akkor küldi s oda küldi hőseit, a mikor s a hova akarja. Hipp-hopp; ott legyek, a hova akarok, – mint a mesében mondják. A regényiró sohase számitgatja: milyen hosszu az út és mennyibe kerül az utazás s a regényhős hol veszi hozzá a költséget. De a kehidai uraságnak bizony számot kell vetni ezekkel a kérdésekkel.

Igaz az! Egészséges elme, még Deákénál kisebb elme is észrevette volna, hogy a nemzet vezére s kehidai gazda együtt egyszerre egy ember nem lehet.

Jó volna eladni a kehidai uradalmat. De hát kinek? Ki veszi meg?

Némi nehézségek is támadtak.

Deáknak sok kisebb vagyonu rokonai is voltak. Volt egy-kettő már olyan is, a kiről azt szokás mondani: elszegényedett. Egyik nénjét, Nemeskéri Kiss Józsefnét sok fiuval és unokával áldotta meg az isten s egyiknek-másiknak bizony jól esett volna valami örökség. Apjának testvérjétől, Deák Józseftől, szintén nagyszámu rokonság származott. Ez volt a Deák-nemzetség tárnoki ága. A leszármazók közt sok fiu, sok lány. Akadt köztük nem egy, a ki hires nagybátyjának atyafiságos jó szivéhez fordult ajánlatért, támogatásért, segitségért. S Deák a segitséget erején túl is gyakorolta.

Elvégre a szives jótétemény erkölcsi kötelesség. De ennél sokkal szebb és erősebb a jogi kötelesség, habár annak teljesitése nem oly édes is, mint a másiké. A jogi kötelesség pedig abból állott, hogy a testvéreknek az ősi örökségből ki kellett adni a törvényes osztályrészt.

Deák Jozéfának, nemeskéri Kiss Józsefnénak hét gyermeke jutott felnőtt korba s közülök bizony többen már korán vagyoni romlásba jutottak. Sürgették az osztályt. Mást nem sürgethettek, mint Deák Ferenczet. Se idősb Deák Ferencz, se Deák Antal nem tettek végrendelkezést. Egyenlő osztályrész illetett mindenkit. Söjtör Klárira nézett Oszterhubernéra, felosztani Kehidát kellett s a hozzátartozó koppányi és felső-kustányi részbirtokokat. Deák megunta a sürgetést, de igazságérzete nem is türte volna, hogy unokaöcscsei és hugai későn jussanak örökségükhöz. Rá is szorultak. Bizony ő is sietett Jozéfa nénje halála után az osztálylyal.

Azonban könnyü ezt elgondolni, de nehéz foganatositani.

Kehida századok óta egy birtok volt, egy uraság kényéhez és kényelméhez alakitva. Egyetlen kastély, egyetlen s egymást kiegészitő gazdasági épitkezés, egyetlen malom és vendéglő.

Erdőt, mezőt, szántót, rétet, berket, szőlőket, hegyvámokat csak el lehet osztani, de kastélyt, malmot, gazdasági épületcsoportot nem lehet. Először kétfelé kellene osztani. Fele lenne Deák Ferenczé. A másik fele Deák Jozéfa maradékaié. De ezek csak az első izen heten vannak, a második izen többen mint harminczan. A természetben való osztály csaknem lehetetlen. Már csak azért is, mert nagybátyjuk Deák Ferencz mégis csak megérdemli, hogy lakásából, szokott kényelméből ki ne szoritsák s a hat-hét szobás kastélyba tizen-huszan a nyakára ne telepedjenek.

Nincs más mód, el kell adni az egész birtokot s aztán megosztozni a készpénzbeli vételáron. A mi azért is czélszerübb, mert Deák Ferencznek is vannak adósságai, melyektől mindenáron szabadulni akar. Ez az oka, a miért Deák már 1851-ben áruba bocsátotta Kehidát, a mint később részletesen is elbeszélem.

De lesz-e vevő? Lesz-e alkalmas vevő? Nagyobb birtokot tetszés szerint való időben eladni mindig nehéz. A függetlenségi harcz utáni években épen nehéz voll. Alig volt még rend és megállapodás az országban. A birtokososztály a harczban s a jobbágyság megszünte után száz milliókat vesztett. A tőke kevés volt. Zsidók nem szerezhettek ingatlan birtokot. Külföldiek csak nagy uradalmat vettek, ha vettek. Deák eladó törekvése sok ideig sikertelen volt.

Az osztozni vágyó rokonság csak várt türelemmel egy vagy két évig. De azután nem várt. Türelmetlenkedni kezdett s nem akart várni. Ugy gondolkodott, csak legyen meg az osztály, akármily fonákul üt is ki, legalább mindenki tudja, mi az övé s a kis birtokot könnyebben el tudja adni mindenki. Deák Jozéfa maradékai abban mind egyetértettek, hogy ők kehidai szegény kisbirtokosok nem lesznek, hanem ottani osztályrészüket rögtön eladják. Ily körülmények közt Deák belement az osztozásba. Nem lett volna az a világhirü bölcs és jó ember, a milyennek ismertük, ha a százféle sürgetés után is késlekedett volna.

Pedig ugyancsak fáradozott, hogy egészben adhassa el, a melyre unokaöcscsei és hugai ugyancsak felhatalmazták.

Igazán nem tudtam melyik, de valamelyik Jankovics birtokos megkedvelte Kehidát, feleségével együtt meg is nézte, Sokalt érte 125,000 forintot adni. Meg se mondta, mennyit adna érte. Felesége pedig istenért se akarta megvenni. Azt mondta, hogy a kehidai kastélynál mindig fuj a szél s ő ezt nem szenvedheti. Megszemlélte a birtokot gróf Bombelles Lajos is, ki Hunyady Fánni grófnőt vette feleségül s szeretett volna birtokot ott a Balaton közelében. De ő legalább négy-öt ezer holdas uradalmat keresett s azért Kehidát kicsinynek tartotta. Toperczer Ödön később királyi táblabiró is alkudott arra a részre, mely osztály után Deák Ferencznek jutott, de nem tudtak a vételárban megegyezni. A miért Deák később 66 ezer forintot kapott mint vételárt, azért Toperczer csak 50 ezer forintot igért.

Az eladási kisérletek hát meghiusultak. Meg kellett osztozni.

Az osztozás 1854. évi május havában történt. Már május 1-én összejöttek Kehidán az atyafiak. Ott volt Nemeskéri Kiss Emma, Nedeczky Lajosné állandóan. Ott volt Nemeskéri Kiss Anna, a kit Deák mindig csak Ninának nevezett, második férjével Molnár Ferenczczel. Ott voltak a férfitestvérek, Nemeskéri Kiss Eduárd, Zsiga és Vincze. Utóbbi feleségestől. Ott volt Szeniczey Gusztáv is gyermekei nevében s ott volt Nemeskéri Kiss Katalin, Szeniczey Ferenczné. Ügyvéd nem volt, nem is kellett, hiszen a jogi és törvényes dolgokat maga Deák jobban ismerte, mint bármily ügyvéd. Hanem mérnök, az volt, Chepely uram, a kit magam is jól ismertem fiatalkoromban, mint apámnak Balaton-Füreden szőlőszomszédját. Két hétig hangos volt a kehidai kastély a sok vendégtől.

Hogy folyt le az osztozás? Talán jobb arról nem beszélni. A hol a birtok részei oly különbözők; alakra, értékre, használhatóságra nézve oly eltérők; az osztozók oly éhsóvárok s többen oly szenvedélyesek: ott el sem képzelhető, hogy simán folyjanak le a tanácskozások, habár oly okos, jólelkü s határtalan tekintélyü férfi vezeti is azokat, a minő a haza bölcse volt.

A Tisza mellékén ez a szó: osztozás, nem is az eredeti fogalmat jelenti már, hanem azt jelenti: viszály, perpatvar, veszekedés, testvérháboru, hajbakapás. Ha a verekedőket valaki intéssel akarja csillapitani, csak azt mondja:

– Ne osztozzatok!

Egykor Deák előtt Puszta-Szent-Lászlón két testvért dicsértek, hogy minő határtalan szeretettel vannak egymás iránt. Deák azt kérdezte:

– Osztoztak-e már?

A legnehezebb osztályos kérdésekben, a hol már semmi nem segitett, Deák Ferenczet szokták az osztoztató biróság elnökéül fölkérni. Lehetetlen kérdéseket oldott meg, örök viszályokat törölt el, de még se sikerült mindenütt bölcsesége és jó szándéka. Veszprémben a gazdag Stojanovich testvérek közt lehetetlen volt az osztozás. Utóbb Deákhoz folyamodtak. Ellenállhatlan tekintélyét vetette a mérlegbe s az egyik testvér még se fogadta el itéletét soha. Még Deák itéletét se!

Bizony nem volt könnyü az osztály Kehidán se. Kilencz napig tartott. Az volt a szerencse, hogy Deáknak magának akkora igénye volt, mint unokarokonainak összevéve, tehát a béke kedvéért áldozhatott. Áldozott is. Ugy hozta magával jelleme is, bölcsesége is. Különben pör és biráskodás nélkül nem mentek volna semmire.

Okos ember volt a mérnök is.

A kastélyt és a parkot megtartotta Deák. Értékét akkorára tették, mint a birtok egyheted részét. Egyheted részt már korábban megszerzett Deák. Minden birtokrészt és mivelési ágat képzeletben és papiroson tizenkét egyenlő részre osztottak. Ebből hat rész volt Deáké, a másik hat rész a rokonoké. Mindegyik rokon szabadon választhatott tehát 1/12-ed részt. Igy jutott Deáknak összesen 810 hold, melyben a szántóföld csak 186 holdnyi volt. A többi belsőség, rét, berek, erdő, legelő, szőlő és hegyvámos birtok. Igy szorult a réczéstavi, hajórévi, diósi, papréti és hársaljai dülőkre. A többi lett a rokonoké.

Cselédlakása nem maradt. A cselédlakások, aklok, pajták a rokonoknak jutottak, mint beltelki osztályrészek. Emma, Nedeczky Lajosné gazdaságot akart üzni Kehidán s ott akart lakni, de neki meg lakása nem volt. Csereberét ajánlott Deáknak. Deák igy ir erről 1854. évi május 15-én kelt levelében Oszterhuber Józsefnek:

– Kedves Sógor!… Emma felszólitott, hogy cselédjeim lakhatják az ő házát, én meg adjak néki az alsóházból egy pár szobát a maga számára. Mert, a mint mondja, ő ezentul gyakrabban fog Kehidára jönni s nékem annyiszor alkalmatlan nem lehet. Én bizonyossá tettem, hogy bármikor jön s bármennyi időre, mindig szivesen látott vendég lesz e házamban, azon szobába szállhat, a melyikbe akar. De ő és direktora azt válaszolták, hogy egészen más, mikor az én tiszteletemre jön, akkor az én vendégem lesz; de mikor gazdasága után jön, akkor nem alkalmatlankodhatik nálam, a leányait otthon nem hagyhatja s azokat is elhozza magával, cselédet is hoz s olyankor mindig főzetni fog. Nem feleltem semmit, de mosolyogva gondoltam el, hogy ha nekem Szent-Lászlón gazdaságom volna s tőled egy pár szobát kérnék, a hol lakhassak, főzethessek magamnak, midőn odamegyek s csak olyankor lennék vendéged, mikor tiszteletül vagy látogatásul mennék hozzád, máskor pedig Szent-Lászlón nem nálad tartózkodnám: minő szemmel, szivvel néznétek ti azt? – Én ily tervre Emmának szobát nem adhatok, a világ szólna meg; – ha épen ugy akar, megfér a maga házában.

Az osztálylevelet május 9-én irták alá. Igy maradt csak Kehida fele Deák Ferencz birtokában. Annál erősebb volt vágya, hogy ezt minél előbb eladhassa.

A rokonság közt senkise hallotta jó kedvvel, hogy Deák Ferencz el akarja adni a maga részét. A pénz elkel, de a birtok megmarad s ebből mindig remélhető némi örökség.

A legnagyobb nehézség pedig az volt, hogy Klára nénje, Oszterhuber Józsefné, az áldott lelkü édes jó testvér is ellenezte a birtok eladását. Nem az örökségre való vágyakozásból. Hiszen nem volt gyereke s valósággal gazdag urnő volt. Férje is ritka nemes lélek. Hanem ő jól ismerte Ferkó öcscse természetét s emberszerető jó szivét, s tudta, hogy a pénz nem marad meg nála s igy a kis vagyonu rokonok utóbb elesnek mindentől.

Deák is forrón szerette Klára nénjét. Mikor Deák kis gyerek volt, Klára akkor volt hajadon felnőtt lányka. Az anyát ő pótolta a kis gyereknél. Deák sehogyse akarta őt busitani, neki kedvtelenséget okozni.

Azonban mégis csak el kellett adni a birtokot. Deák habozásának, ha lett volna is, véget vetett gróf Széchenyi István, a döblingi remete, a legnagyobb magyar s az »ország bolondja«.