II. ELADJA KEHIDÁT.

(A legnagyobb magyar. – A birtok vételára. – Osztozás nehézségei. – Az 1852-iki levél. – A birtok terjedelme és részei. – A régi gazdálkodás. – A birtokrendezés. – Hova lett a vételár? – Leszámolás Deák Klárival.)

Gróf Széchenyi Istvánt 1841-ben Kossuth nevezte el a legnagyobb magyarnak; – döblingi remetének a napi irodalomban nevezték 1850 óta; az ország bolondjának ő maga gunyolta magát. Volt igazság e szavakban, valami szomoru kis igazság még az utolsó szóban is. De ennek felvilágositása nem ide tartozik.

Ő avatkozott tehát a dologba.

Volt egy főtisztje: Perlaky József nevü. Akkor még a zalai birtokok számtartója. Személyesen nem ismertem, nem is sokat tudok róla. Sok felől hallottam: igen derék ember volt, mély hazafias gondolkozással.

Perlaky ismerte a kehidai uradalmat s Deák Ferencz belső gazdasági viszonyait. Ugy látta, hogy vagy a gazdaság, vagy Deák közéleti nagy munkássága lassankint el fog hervadni. Deákot föl kell menteni az élet gondjainak nagy sulya alól.

Közölte gondolatát gróf Széchenyivel. S javasolta, hogy ő vegye meg Kehidát.

Széchenyi nagy lelke rögtön megérezte, minő nagy kötelességet teljesithet s az ő erős sastekintete messze-messze ellátott előre, a mindennapi emberek látásának határain túl a távoli jövendőbe is.

Rögtön irt levelet Deáknak. A levél régen napvilágot látott, Győrben is sokan lehetnek, a kik olvasták. Szórul-szóra idézni nem tudom, mert magam is régen olvastam. De eszméinek folyamata fenséges.

Mintha azt mondaná:

Barátom! Ne ülj te Kehidán, mint a pók az ő hálójának szögletében. Ne vesztegelj te ott s a mit isten rád bizott: az legyen a te dolgod s ne a gazdasággal való vesződés. Eredj te az ország szivébe, Pestre, a nemzeti élet központjába. Hadd találhasson téged ott meg mindenki. A nemzet reményei haldokolnak. Te tartsd őket életben, sőt erősitsed. Jön majd még jobb idő, őrizd meg és fejtsd ki akkorra a magyarnak önérzetét. Hogy pedig birtokod pogány kézre ne jusson, azt megveszem én. Fogadj szót! Ezt a tanácsot adja a haza bölcsének az ország bolondja: gróf Széchenyi István.

Efféle gondolatok voltak abban a levélben.

Deák megfogadta a jó tanácsot. Tárgyalásba bocsátkozott Perlakyval, Széchenyi meghatalmazottjával s rövid tárgyalás után megalkudtak. Értesitette arról, hogy Jozéfa testvérje maradékáival megosztozott s most már ő csak a kehidai Deák-birtok felét adhatja el. De arról is, hogy a másik fele apróbb részletekben a rokonoktól nemcsak rögtön, de jutányosan is megvehető.

Deák Ferencz kehidai birtoka igy ment át gróf Széchenyi István tulajdonába 1854-ben, julius 28-án, augusztus 22-én és Szent Mihály napján, szeptember 29-én.

Látta-e a legnagyobb magyar valamikor ezt a birtokát?

Sohase látta.

A védegyleti mozgalom idején 1844-ben Deák hires szentgróti beszéde után egyszer ugyan ellátogatott Deákhoz Kehidára, de a birtokot megnézni akkor eszébe se juthatott. A mikor pedig megvette: attól kezdve többé nem hagyta el Döblinget – haláláig.

A vételár, a mennyire én tudom, hatvanhatezer pengő forint volt. A mai pénznemben 138 ezer és 600 korona.

Kis összegnek látszik azért a birtokért. Ma az a birtok, ugy hiszem, három vagy négyszázezer koronát is megér. Ám az eladás 48 év előtt történt. Másfél nemzedék élt és halt meg azóta. Abban az időben azon a vidéken nem volt nagy értéke a birtoknak s különösen nem volt az erdőnek. Egy öl hasábfáért egy-két forintnál többet tisztán kapni akkor nem lehetett.

Bizonyos, hogy Deák Ferencz értéken alul el nem adta volna ősi birtokát s bizonyos, hogy gróf Széchenyi István nem nyerészkedett volna Deák Ferenczen. Az adás-vevést tehát rendesnek kell tekintenünk.

Deák Ferencznek el kellett adnia birtokát. Ha nem lett volna a nemzet közférfia, ha a legszomorubb korszakban nem rá nézett volna s nem tőle remélte volna helyzetének javulását az ország s ha e miatt nem Pesten kellett volna laknia: józan gazdasági okok még akkor is azt parancsolták: váljék meg birtokától.

Voltak adósságai.

Nem nagyok, nem türhetetlenek, de mégis adósságok. S ő ugy vélekedett, hogy az adósság mindig nyüg az ember függetlenségén. Idejét, gondját, gondolkozását s munkáját akkor is elfoglalja, mikor mindazt hazájának javára vagy saját nemes örömeinek ápolására kellene forditani.

Adósságait tökéletes pontossággal nem ismerem. Azt tudom, hogy Klára nénjének tetemesebb pénzzel tartozott. Egy 1854-iki levélből tudom, hogy barátjának s másodfoku sógorának, Oszterhuber Mihálynak is ötven aranynyal volt adósa. Pénzintézeteknek nem igen tartozhatott, Kehida közelében nem is volt pénzintézet, de bizonyosnak kell tartanunk, hogy voltak apróbb és nagyobb adósságai azoknál is, a kikkel gazdaságánál fogva rendszerint üzleti viszonyban kellett állania.

A következő adósságokról biztos értesülésem van:

Bátyja Deák Antal még 1842. évi márcziusban Szentgyörgyi Horváth Imrétől 2000 forintot vett fel kölcsön s ebből még fizetetlen volt 1000 forint.

Maga Deák Ferencz 1844. évi augusztus 5-től fogva adós volt Kéry János veszprémi kanonoknak 2000 forinttal s ugyanannak 1847. évi október 17-től 2500 forinttal. A Zalavári konventnek 1842. évi augusztus 14-től 2000 forinttal tartozott. Gáspár József kanizsai lakostól kölcsönvett 1853. évi junius 7-én 4000 forintot s julius 7-én ujabb 1850 forintot. A zala-vármegyei Inkey-alapitványból 1854. évi április 9-én kölcsönvett 500 forintot s ugyan az napon a megyei Kelemen-alapitványból 400 forintot, végre az osztály napján május 9-én a megyei nemesi alapitványból 700 forintot.

Ez mintegy tizenötezer forintnyi világos teher. Nem hiszem, hogy lett volna több. Legfölebb Klári nénjének tartozott még.

De azért mégse az adósságok tették sürgőssé a birtok eladását.

Két birtoka volt: Kehida és Söjtör a hozzájuk tartozó részbirtokkal. Antal bátyja hirtelen halt el; ugy látszik, nem rendelkezett halála esetére osztálybeli illetőségéről. A két birtok tehát a három életben maradt testvérre nézett.

Klára nénjével, Oszterhuber Józsefnével, mint már emlitettem, könnyü lehetett az osztály. Söjtör ott fekszik Puszta-Szent-László mellett, az ő osztályrésze gyanánt tehát a természet is Söjtört jelölte meg. Meg is lett vele az osztály simán és gyorsan.

Legidősebb leánytestvérével, Jozefinával, nemeskéri Kiss Józsefnével már több nehézséggel járt volna az osztozás. Őt Kehida fele illette meg. Csak ismétlem röviden az örökségi osztálykérdést.

Ez a testvérje Pakson lakott férjével Tolnavármegyében. Jó messze Kehidától. Ha természetben osztják meg a birtokot: testvérje kénytelen azt rögtön áruba bocsátani. Olyan nagy messzeségből czélszerüen nem gazdálkodhatik. Azután sok gyereke, lánya és sok unokája. Ezek miatt is kénytelen eladni.

De Kehidának természetben való kettéhasitása is nehéz dolog. Kié legyen a kastély? Kié a malom? Kié a nehezen osztható erdő?

Ha pedig Jozefina testvérje eladja a maga részét: ő azt meg nem veheti. Olyan terheket kellene a vállára vennie, a minők alatt összeroskadna vagyoni jólléte, anyagi függetlensége s megbénulna közéleti tevékenysége. De hát idegen jőjjön be az ősi birtokba? Idegen és ismeretlen s talán kapzsi és patvarkodó gazda, a kivel egész nyomoruság szomszédságban élni?

Deák Ferencz jól megfontolta mindezt, közölte aggodalmait s a nehézségeket rokonaival s ezekkel egyetértve az egészben való eladásra határozta el magát.

Elhatározása mindjárt 1850 után megérlelődött. Van egy levele Puky József birtokában, mely világot vet magánéletének e kérdésére. Az ő szives közlése után ismerem ezt a levelet.

Ez a levél 1852-ik évi november 1-én Kehidán kelt. Kihez intézte: nem tudom egész biztossággal. Sok körülmény egybevetéséből ugy gyanitom, hogy Glavina Lajos jó barátja, később Zalavármegye főispánja, sok ideig a flandriai gróf uradalmainak kormányzója az, a kihez intézte. Ő legalább eléggé módos ember volt zalai barátai közt arra, hogy a birtokot megvehesse.

A levél Deák levele. Már ennélfogva is elég érdekes arra, hogy fő részeiben közöljem. De egyébként is szemeink elé állitja Deák Ferenczet mint birtokost és mezei gazdát.

»Kedves barátom!« – – »A kehidai birtok mennyisége következőkből áll:

Belső telek 133/8 hold; – szántóföld 4024/8 hold; – rét 152 hold; – berek, mely minthogy a Zala szabályozása már a szomszéd határig feljön, egy év mulva jó rét lesz, 167 hold; – elkülönzött erdő 5766/8 hold; – majorsági szőlő és gyümölcsös 234/8 hold; – hegyvámos szőlő minden holdnál egy akó hegyvámmal, 272 hold; – a molnár és kocsmáros árendájához tartozó föld és rét 5 hold, összesen 1614 hold, mind 1200 □-öllel mérve. – Ebből Koppányban és Kustányban igen csekély, mintegy 62 hold vagyon és 98 hold hegyvámos szőlő, a többi Kehidán van.

Kehidai malom ad évenként 310 mérő rozsot és 100 mérő buzát – kocsma és zsidóházak 660 forintot.

A jószághoz adatik 20 fejér jármos ökör, 6 bivalyökör, két majoros ló, 700 birka, 24 darab szarvasmarha, szekerek, ekék s minden gazdasági eszközök.

Általadathatik az idei egész termés, mely áll következőkből:

Buza 719 kereszt; rozs 1678 kereszt; árpa 756 kereszt; zab 237 kereszt; bor 350 akó. Széna, lóhere és bükköny több mint 200 jó béres szekér. A rozsnak keresztje a próbacséplésnél adott egy mérőt, a buzáé 8/9 mérőt, az árpa 13/8 mérőt, a zab 15/8 mérőt.

A földek, rétek igen jók, láthatod a termésből, mely az idei esztendőt tekintve bizonyosan nem csekély. – Épületek jókarban.

A jószág ára 128,000 pengő forintra van hagyva, de közöttünk szenzálok nem lévén szükségesek, 2–3 ezerrel olcsóbb.

Bővebb részleteket magad számitgathatsz ki magadnak, ha a jószágot megtekinteni eljösz; eljöhetnél pedig, ha jó akarnál lenni, bár vevő szándékod nem volna is, eljöhetnél szegény beteges barátodat meglátogatni.

A fizetési feltételek: fele árát legfeljebb egy év alatt, és pedig egy részét azonnal s a többit fertályévenkint kellene letenni. Ez testvéremet, Kissnét, illeti. A másik fele, mely engem illeti, 6 perczent kamat mellett több időre a jószágon fekhetnék.

Ha levonjuk a jószág árából a fixumoknak 5 perczent kamatját és a most általadható termékeknek, marháknak folyó árát, a jószág holdja alig kerül 60 forintba pengőben; a kormánynak fizetendő átiratási illetékkel együtt, mit a vevőnek kellene fizetni. – A jószág adminisztrácziója könnyü, a konvenczionátusok fizetése pénzben, sóban, husban, ruhában nem igen halad meg 400 pengőt, az adó is annyi, a napszám 200–250 pengőre megy. A termékeket helyben veszik meg közönségesen 5–6 garas pengővel olcsóbban, mint Szombathelyen kél.

Bővebb részleteket a megtekintéskor. – Jőjj tehát barátom, ha venni nem is, legalább látogatni. Elvárlak – Isten veled – hű barátod: Deák.«

– – Ime a levél!

Ma ez a birtok a rajta levő erdőkkel és malommal s a hegyvámos szőlők nélkül testvérek közt is megér 600,000 koronát. Akkor Deák Ferencz csak 128,000 pengő forintra tartotta, a mi koronaértékben ma 268,000 koronát képvisel. A birtok értéke tehát azóta jóval többre mint kétszeresére szökkent még itt is.

A birtok árát ugy szabta meg Deák, hogy alkudozásokra ne kerülhessen sor. Legföllebb az ügynök dijával lehet az ár kisebb. S valóban gróf Széchenyi István is körülbelül ily áron vette meg.

Az akkori pengő forint ma 2 korona és 10 fillér.

Feltünhetik ma az olvasónak, hogy Deák Ferencz gabonatermése november 1-én még mind benn volt a szalmában. Holott a mai szemes gazda augusztusban már el is adta, el is szállitotta gabonáját. Azt gondolhatná valaki: Deák henye gazda volt.

De tévedne.

Akkor még nálunk gőzcséplőgépek nem voltak. Lóval történt a nyomtatás. Nyomtató emberek álltak össze társaságba s vállalkoztak uradalmakban, nagyobb birtokokban. A társaság neve bokor volt. Hat ló, négy ember s egy lóhajtó gyerek volt egy bokor nyomtató.

S ezek nyomtattak néha Dömötörig, néha Karácsonig, a hogy az idő engedte.

Túl a Dunán azonban Zala-, Vas-, Sopron vármegyékben kevésbbé volt divatos a lóval nyomtatás. Ott kézi csépléssel végezték a cséplést. Fedeles nagy pajtákban, színekben állott a szalmás eleség s fedél alatt folyt azután a kézi cséplés tavaszig. Szüret előtt igazán bele se kezdtek a cséplők. Ezek is társaságban vállalkoztak részért a cséplésre. Négy ember volt rendszerint egy bokor cséplő.

Élő állat a mai felfogás szerint kevés volt a kehidai birtokon. Legalább negyven darabbal többnek kellett volna lenni a lónak és szarvasmarhának.

Még egy feltünő szó van Deák levelében. Erdejéről azt mondja: »elkülönzött erdő«. A mostani nemzedék sok tagja nem tudhatja már, mit jelentett az valamikor.

A mikor az uraság jobbágyot fogadott, annak urbéres birtokául csak a belső telket, a külső jobbágytelket, a kaszálót és a kenderföldet hasitotta ki. Minden más birtok az uraságnak és jobbágyainak közös használatában maradt. Ilyen birtok volt az erdő, a legelő, a nádas bozót. A mikor aztán őseink 1836-tól kezdve 1848-ig megkezdték a nemesi és az urbéres birtokok rendezését, el kellett különiteni a közös haszonvételeket is. Hatalmas jogi kérdések támadtak, melyekkel a biróságok évtizedeken át elvesződtek, ha az uraság és jobbágyai nem tudtak megegyezni.

Mai nap már pogány szavak a: segregatio, regulatio, commassatio. Még az ügyvédek nagy része se érti igazán, mi van e szavak mögött. Özönviz választ el attól a kortól, a mikor ezekből állt az élő birtokjog. Magyarul is furcsa szavak: rendezés, elkülönzés, tagositás, arányositás. Pedig ez mind nagy dolog volt egykoron.

A törvény 1848-ban a jobbágynak adta a telket, a melyet eddig külön kihasitva birt és kezelt. De az uraság birtokán volt neki faizása, makkoltatása, legeltetése, nádlása is. Ennek fejében is kellett neki kapni valamit. E törvény azt is megszabta, körülbelül mit kelljen kapnia egy jobbágy-telek után. Már most ehhez százféle birói becslés volt szükséges. Egész veszedelem volt az uraságon, mig az erdőből például kijelölhették, külön hasithatták azt a részt, mely valahogy megfelelt a jobbágy faizási, makkoltatási és legeltetési haszonélvezetének. Hány ügyvéddel, mérnökkel és birósággal kellett megtilódnia! Hány békéltetés, fölmérés, helyszini tárgyalás, hitelesités, becslés, kihasitás, elhelyezkedés, pótlás, kiigazitás s több efféle! Akkor megtelt a kastély vendégekkel, hivatalos és hivatlan urakkal s volt evés-ivás, lakodalom éjjel-nappal. Ha azután már mindent elintéztek és végrehajtottak, az ember ugyan azalatt meg is őszült, meg is kopaszodott, de erdeje legalább, a mi megmaradt, elkülönzött erdővé vált.

Nos hát ilyen »elkülönzött« erdő volt Deák Ferenczé. A mely tehát most már az övé volt s a vadakon és madarakon és szegénylegényeken kivül ő élvezhette s az ügyvédeknek, biráknak, mérnököknek, becslőknek, jobbágyoknak, zsölléreknek hozzá többé semmi közük nem lehetett.

Az ilyen erdő legalább husz, harmincz pengő forinttal holdanként többet ért, mintha nem lett volna »elkülönzött«.

Magam is láttam ezt az erdőt. De csak lombjairól s az út mellékéről. Benne nem jártam. Főleg bükkös erdő. Oly szép, szabályos növésü fák: festő ecsetére méltók. Nem is értem, hogy a mi bölcs fővárosunk, az ő üdülő helyein, a városligetben s a népligetben miért nem tesz kisérletet a bükk mivelésével. Nincs ennél szebb fája se az ó, se az uj világnak. Gyönyörü alkata, sürü lombja, fényes aranyos levele, még megehető makkja is, a kinek ideje van vele vesződni. Az a százféle és nagyon költséges tűlevelü fa, az araucariák egész serege, melyet minden világrészből összehordanak, szépség és méltóság dolgában nyomába se ér a mi hatalmas bükkfánknak. Csakhogy ezt természetesen ingyen kapnák, tehát már azért se kell.

Mikor és miként vette meg gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar, Kehidát: erről kell még szólnom. Az adás-vevés körülményeit, a vételárt, a fizetési és birtokbalépési föltételeket Deák Perlaky Józseffel határozta meg. Perlaky értesitette erről gróf Széchenyit Döblingben. A gróf beleegyezett. Bizonytalan eredetü hagyomány szerint maga Deák Ferencz is meglátogatta a grófot e tárgyban. De bizonyos, hogy Deák 1854 julius 26-án Nagy-Czenkre ment az eladás dolgát elintézni.

Az adás-vevési szerződés 1854. évi julius 28-án kelt. És pedig két szerződés. Az egyikben Deák eladja azt a kehidai birtokrészét, összesen 810 holdat, melyet 1808-ban elhalt édes apjától örökölt, ötvenezer pengő forint vételáron, megveszi pedig gróf Széchenyi Ödön, a kit édes anyja, gróf Széchenyi Istvánné, született Seilern Crescenczia grófnő képvisel. A másik szerződésben pedig ugyan gróf Széchenyi Ödön 5000 forintért más apróbb birtokrészleteket vesz e módon Deáktól. A szerződéseket a grófnő irja alá és Deák. Mindegyik a saját pöcsétjét is ráhelyezi. A szerződések tanui Czenk hires plébánusa, Tolnay Antal és a hidegségi plébánus, Cseskovics István.

Az összes vételár e szerint 55 ezer pengő forint. Ebből 15 ezeret forditanak az adósságokra, 40 ezeret pedig évenkinti 600 darab arany életjáradékra Deák Ferencz számára. Készpénzül csak 50 forint marad neki.

Felötlő az a kérdés, vajjon Deák Ferencz miért nem vette föl a vételárból a maga illetőségét, miért forditott abból 40 ezer pengő forintot életjáradékra?

Pulszky Ferencznek 1859. évi márczius 16-án a külföldre ezt irta Deák.

– Jószágomat eladtam vitalitium mellett gróf Széchenyi Istvánnénak, szerény jövedelmemből egyszerüen élek, hat hónapig Pesten; a nyarat és ősznek első felét Zalában s néha egyik, néha másik fürdőben töltöm – nőtlenül.

Ime Deák gróf Széchenyi Istvánnét mondja birtoka vevőjének. Széchenyi akkor Döblingben volt, az elmebetegek kórházában. A hivatalos bolondok közé tartozott tehát, pedig erősebb és jobb esze volt mint valamennyi orvosának összevéve. Csak mérhetlen lángelméjének csapongásaival s hazafi aggodalmaival küzködött. De már hiába: a statisztikába ugy iktatták be, mint bolondot. Uradalmait tehát felesége kezelte. A kormányzó és a kezelőtisztség felesége nevében intézkedett. Az ő nevében küldték meg Deák Ferencznek is félévenként a háromszáz körmöczi aranyat. Ennyi volt az életjáradék. Az akkori – 1854-iki arany árfolyamát tekintve, a mai pénz szerint 555 korona havonként, mintegy hat-hétezer korona évenként.

Ezért emlithette vevőként Deák nem gróf Széchenyi Istvánt, hanem a feleségét. Noha voltaképen Ödön gróf részére történt a vevés.

Deák életjáradéka nem volt épen olcsó. Ő akkor 51 éves ember volt. Sokszor gyöngélkedő, de erős szervezetü, semmi belső baja akkor még nem mutatkozott. De se bátyja Antal, se édes apja nem ért nagy kort. Ő se számithatott 65 vagy 70 évnél hosszabb életkorra. Hatszáz darab császári arany 1854-ik év őszén 3330 pengő forintot, mai péznemben mintegy 7000 koronát ért. A mai biztositó intézetek rendje szerint ily életjáradékra le kellene tenni mintegy 92,000 korona tőkét, holott Deák csak 84,000 koronát tett le. Ámde akkor 6 kamatlábbal számitottak, de legalább is 5-tel, ma pedig 3½ s legfölebb 4 kamatlábbal számitanak. Az akkori kamatláb szerint elég lett volna, ha Deák 84 ezer korona helyett 63 ezeret fordit erre az életjáradékra. Bizonyára nem Széchenyi István gróf csinálta ezt a számitást s nem is a felesége. Azonban ez is csak arra mutat, hogy Deák ugyancsak sietett birtokának eladásával.

Édes jó testvérjének Klárinak tizenegy, tizenkétezer forinttal tartozott. Ezt is ki kellett fizetni. De volt értéke még arra is: az 1854-ik évi termés és a gazdasági felszerelés, élő és holt ingóságok. Ezeket augusztus 22-én kelt szerződéssel adta el a legnagyobb magyarnak. Perlaky Józseffel készült az alku s 11,000 forint vételárban állapodtak meg. Ezzel együtt kapott tehát összesen 66 ezer pengő forintot s körülbelül ily áron vették meg Széchenyiék Kehida másik felét is a rokonoktól.

Az utolsó napon, melyet Kehidán töltött, ott volt nála unokaöcscse Nedeczky Pista, a kit mindig nagyon szeretett. Összes vérrokonai közt ő volt körülötte legtöbbet s ő és családja szerzett neki agg napjaiban legtöbb örömet. Szép története van ennek, de ennek elmondása nem ide tartozik.

Az utolsó napon kifizette s szép ajándékokkal látta el tisztjét, cselédjeit, molnárait, papját, tanitóját. Az érzékeny jeleneteket nem szerette. Egykori jobbágyai szivesen mentek volna hozzá hálálkodó búcsuzásra, de ezt nem akarta. Bizonyára neki is fájt volna az elbúcsuzás. Az egyszerü falusi emberek keresetlen szavaira neki is eszébe jutott volna: minő nagy dolog az, örökre elhagyni az ősi tanyát, a hol gyermekkora lefolyt, – a hol félszázadon keresztül élt és dolgozott s a hol annyiszor keresték őt fel bölcs tanácsért a nemzet vezérei, az ország nagyjai, irók, költők, államférfiak, bujdosók s a főiskolák lelkes ifjai.

A birtokkal együtt átadta Perlakynak hámos lovait is. Nem volt már kocsija se.

Öcscse kocsijára ült, Nedeczky Pista vitte át Puszta-Szent-Lászlóra Oszterhuberékhez. Zsebében volt jó tizenkétezer pengő forint, hogy abból a nénjénél levő adósságot is kifizesse.

Természetesen erre nem került a sor mindjárt. Nem az volt az ősi szokás. Előbb beszélgetni, ebédelni, pipázni, társalogni, egy vagy két napot és éjszakát ott tölteni, a multak és a jövendők fölött eladomázni, az elutazás fölött kissé évődni – csak ezek után kerülhetett a sor az adósságra, a tőkére, a kamatokra, az összeszámolásra, a fizetésre.

Klára nénje jól elmult már akkor hatvan éves.

Közép női termet, rettenetes sovány, őszülő fürtök, a század elején divatos hajdisz, egyszerü, sötétebb szinü házi ruha. A Deákok nagy szemei, csontos álla s határozott, erélyes szavai – mikor beszélt – nála is ép ugy meg voltak, mint Ferkó öcscsénél.

Mind a két kezén minden ujja tele volt lószőrgyürüvel. Kolduló barátok ajándékai.

A kolduló barátok fél század előtt még azon a vidéken is jobban eljártak dolgukban, mint most. Az Oszterhuberék földszintes, nagy, régi urasági házát el nem kerülte volna egy se. Kegyesebb lelket s szivesebb adományt nem találtak volna a világon. Sümegről, Bucsu-Szent-László-Egyházáról, de még Pápáról is, két-három vármegye klastromából eljutott oda mindenki.

Mit csinál a kolduló barát?

Koldul, aluszik, imádkozik, hálálkodik s üres idejében lóhajból, lófarkaszőréből gyürüt fon. S ezzel a gyürüvel ajándékozza meg a falusi leányokat, menyecskéket, öreg asszonyokat.

De még a tekintetes Oszterhuberné asszonyságot is, Deák Klára urasszonyt. A mint megkapta a kosár tojást, a zsák lisztet, a kettős csirkét s a pengő huszast: nagy hálálkodás közt őt is mindig megkinálta a fekete lószőrgyürüvel.

A jó Klára urasszony megbecsülte a lószőrgyürüt. Nem dobta a szemétre, nem is a konyhabeli lányoknak, vagy bejáró asszonyoknak adta, hanem felhuzta ujjaira. Annyi volt már neki, hogy szinte keztyüujjal boritottnak látszott a kezefeje.

Egyszer csak odaszól hozzá Deák Ferencz.

– Édes Klárim, számoljunk most már össze mi is!

Az urasszonyban egy kis indulat volt. Tudta már Kehida eladását. Tudta, hogy édes, kedves Ferkó öcscse elhagyja a vidéket s Pestre megy lakni. Szomoru is volt, keserüség is marta a szivét.

– Tüzes teremtette, ne zaklass mindig édes Ferkóm azzal a számolással!

Ha indulatban volt, ez volt a szavajárása: tüzes teremtette. Most is e szó tört ki belőle. Pedig bizony Ferkó öcscse sohse szokta zaklatni a számolással. Hiszen most is sok évi kamattal volt hátralékban.

Ferkó öcscse azonban nem engedett.

– Bocsáss meg édes Klárim, most már meg kell lenni a számolásnak, tudod miért.

Oszterhuber mosolyogva nézte a viszályt. Mi lesz ebből?

Hüvös őszi idő járt már. A kályhában égett a tűz, csak ugy ropogott.

Az urasszony ismerte jól Ferkó öcscsét. Látta, tudta, hogy Ferkó öcscse most már nem enged.

Bement a benyilóba. Ott volt egy nagy négy fiókos szekrény. Kihuzta az egyik fiókot. Holmi ruhák alatt volt abban a fiókban egy csomó irás, Deák Ferencz adóslevelei. Az urasszony fölmarkolta azokat a leveleket, kivitte az urak szobájába s azután rögtön beledobta a kályha ropogó tüzébe. Egy pillanat alatt hamuvá vált minden tőke, kamat és összeszámolás.

– Tüzes teremtette, most már összeszámoltunk édes Ferkó öcsém!

Deák Ferencz nem szólt semmit. Csak oda ment Klári nénjéhez s megölelte, megcsókolta.

Akkor törtek ki az urasszony könyei. Odaborult édes jó öcscsének kebelére, s zokogott keservesen. Mert, hogy az ő édes jó öcscse most már messze-messze eltávozik az ő közeléből!

Igy fizette ki utolsó adósságát Deák Ferencz.

Oszterhuber József is nagyon megörült a dolognak, Sokszor eldicsekedett utóbb, hogy az ő édes Klárija hogy ki tudott fogni még Deák Ferenczen is.